Jim Jarmusch: Paterson / 69. Cannes-i Fesztivál
2016.05.23.

Szemlélődésből sző verset főhős és film az idei fesztivál legvisszafogottabb és mégis legviccesebb filmjében. Jarmusch újra a csúcson. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A valóság pontosan rögzített részleteiben felfedezett leheletfinom poézis nehéz műfaj, a hajszálpontos megfigyelés mellett különös érzékenységet igényel alkotótól, befogadótól egyaránt, ráadásul szinte lehetetlen megállapítani a határt, amely a puszta dokumentálást a művészeti értékű kifejezéstől elválasztja. Gondoljunk csak a festészeti fotórealizmus irányzatára, amely hétköznapi, általában urbánus helyszíneket és tárgyakat tár elénk fényképszerű aprólékossággal, és amely csak legnagyszerűbb darabjaiban képes szóval szinte leírhatatlan többletet hozzáadni a leképezett valósághoz. A dokumentarizmus a költészetben pedig még sokkal ritkább jelenség, mint a vizuális művészetekben, ám a modern amerikai irodalomnak egyik legfontosabb tendenciáját képviseli, elég csak Capote regényeire vagy William Carlos Williams verseire gondolni.

Golshifteh Farahani, Adam Driver
Golshifteh Farahani, Adam Driver
Ez utóbbival pedig megérkeztünk a lenyűgöző Jim Jarmusch-filmhez, ugyanis Williams volt az a költő, aki a negyvenes-ötvenes években dokumentarista megközelítésben öntötte hatalmas, öt kötetes epikus költeménybe Patersont, a valahol New Jersey államban található jelentéktelen ipari várost. A film nyilvánvalóan az ő munkásságából inspirálódott, ám az, hogy a szereplők többször hivatkoznak rá, sőt kézbe veszik köteteit, hangsúlyosan jelzi, hogy semmilyen értelemben nem tekinthetjük egyfajta életrajzi filmnek a Patersont.

A film főszereplője újabb szótlan, magának való, öntörvényű, igazi Jarmusch-hős, aki jelentéktelen buszvezetőként tölti szinte teljesen egyforma napjait, üres perceiben pedig noteszébe Williamshez hasonló dokumentarista verseket írogat, amiknek kiindulópontját általában a buszon és a buszról látott apró kis részletek adják. Kifejezéstelen arcától kísérve és gondos jegyzetelése nyomán filmképre íródó sorok formájában alakul versbe szedett szöveggé a város szövete, a városé, amelynek ő maga – a városéval azonos neve által is – elválaszthatatlan része. Jarmusch a filmen keresztül többek között azt a paradoxont próbálja megérteni, hogy miként válhatott egy jelentéktelen város az amerikai költészet megkerülhetetlen hivatkozási pontjává úgy, hogy igazából tényleg csak költőjén keresztül létezik a tágabb közönség tudatában. Paterson, a várost munkája révén valószínűleg apró részletekig ismerő buszsofőr magának a városnak a megszemélyesítése: jelentéktelen jelenség, aki minden nap hajszálpontosan egyforma rutin szerint éli az életét, és akit leginkább a kutyájáról jegyeznek meg a környékbeliek. Ezt a párhuzamot erősíti a főhős szenvtelensége is, aki – úgy tűnik – senkihez és semmihez nem ragaszkodik túlzottan, birkatürelemmel tűri mind felesége szeszélyeit, mind az őt érő veszteségeket: olyan, mint bármely város falai, amelyek örömhöz, bánathoz egyformán hátteret biztosítanak.

A városon kívül Paterson életének másik fontos elemét háziasszonyként otthon ülő felesége képezi, aki lankadatlan önmegvalósítása keretében minden nap új fekete-fehér mintákat rajzol a lakásban található összes szövetre (legyen az függöny, abrosz, párnahuzat, vagy az autó külső pótkerekének huzata), illetve naponta új művészi(eskedő) önkifejezéssel kapcsolatos életcélt talál ki magának. Kettejük szembeállítása az önkifejezés valódi értelmének megragadási kísérleteként, kétfajta művészi hitvallás szembesítéseként értelmezhető: vajon a belső impulzusok intenzív kivetítése, vagy a külső környezet óvatos megragadása, internalizálása, személyiségen való átszűrése jelenti-e a művészetet? 

A két szereplő révén Jarmusch az önkifejezést és az önmegvalósítást, mint két teljesen különböző attitűdöt állítja szembe. „Inkább lennél hal?” teszi fel az egyik szereplő egy a hatás kedvéért itt el nem árult vicc csattanójában a kérdést a főhősnek, és ezzel mind Paterson, mind Jarmusch ars poeticáját megfogalmazza. E megjegyzés a szövegkörnyezetben ugyanis kimondatlanul arra utal, hogy az alkotás iránti vágy nem döntés, nem választás és végül nem siker kérdése: belső szükségletből alkotó emberek számára a külső szemlélő által kudarcnak ítélt események jelentéktelenek. Ahhoz, hogy a világot valóban szemlélni tudd, teljes mértékben el kell fogadnod, akár azt a vetületét is, amely téged nem fogad el, amely neked szab korlátokat, mert a világ nem miattad, nem érted és nem ellenedre olyan, amilyen.


A világnak és változásának ezen rezignált szemlélése határozza meg a film szerkezetét is, amelyből szinte teljesen kiszívtak minden drámaiságot és akciót, csak a hét napjai tagolják szenvtelenül fejezetekre ezt a minimalista elbeszélést, amely a végén egy finom gesztussal mintha önmaga létét is megkérdőjelezné. A történetet és a főszereplőt meghatározó zen attitűd több Jarmusch hősre emlékeztet, nem véletlenül a Szellemkutya jut egyből eszünkbe, amelyhez a Paterson szemléletmódjában hasonlít, azonban narratívája annál sokkal visszafogottabb, és talán kifinomultabb is. Jarmusch ebben a filmben elhagyta az Only Lovers Left Alive szimbolikusan túlterhelt világát, és újra zárkózott, személyes művet hozott létre, amit életműve legfontosabb darabjai között fogunk számon tartani. A film végi párbeszéd, amelyet a főhős a japán turistával folytat a „híres” patersoni vízesés előterében, a legjobb jarmuschi dialógusokkal vetekszik, a minden pillanatot átható visszafogottan szellemes humor (a kutyával kapcsolatos néhány olcsó poén kivételével) talán magával ragadóbb, mint bármikor az életműben. Adam Driver személyében pedig Jarmusch újabb fantasztikus színészt talált, akit olyan remekül tudott saját világához illeszteni, hogy az az érzésünk, eleve oda tartozott. 

A Paterson azért is lenyűgöző, mert olyannyira részletgazdag, mint egy hihetetlenül nagy felbontású fotó, amelybe akármennyire nagyítasz bele, újabb és újabb tökéletesen kidolgozott részleteket találsz. A város felülete, az utcák, amelyeken Paterson elhalad, a buszon zajló beszélgetések, az ott megforduló arcok, a szereplőket körülvevő tárgyak mindegyike egy-egy újabb történet kiindulópontja lehetne. Éppen ezért a film hatása nem (csak) azonnali, hanem egy-két nap múlva még mindig azon kapod magad, hogy folyamatosan benned él, nyugalmas pillanataidban belül még mindig nézed, és reméled, egy ideig még nem ér véget.
 
A film adatlapja a Cannes-i Fesztivál honlapján itt található. 
Szerző: Gyenge Zsolt