Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SOKSZOROS ÖSSZEGZÉS

Beszélgetés Janza Katával
2016. máj. 17.
Egy újabb kultfilmet ért el a végzet: zenés színpadi mű lett belőle. Az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén-t, Pedro Almodóvar 1988-as moziját Jeffrey Lane és David Yazbek írta musicallé, ami a West End-siker után egy film-színházban, az Átriumban látható hamarosan a Budapesti Operettszínház produkciójában. A Lucíát alakító Janza Katával azonban nem csupán a darabbeli karakterről beszélgettünk. PAPP TÍMEA INTERJÚJA.
Revizor: Mi volt a reakciód, amikor megtudtad, hogy ez a szerep vár rád? 
Janza Kata: Ritka szerencsés helyzetben vagyunk itt, a színházban. Egyrészt azért, mert nem az évi rendes szerződtetési tárgyaláson vagy a próbatábláról tudjuk meg, mit fogunk játszani, hanem egy külföldi turnén vagy egy hazai vendégszereplésen egy kávé mellett is előjöhet a téma akár az igazgatónktól, Lőrinczy Györgytől, akár a művészeti vezetőnktől, Kerényi Miklós Gábortól, hogy találtak egy izgalmas anyagot, amiben jól fogom magam érezni, szakmai kihívásnak fogom találni. Másrészt pedig azért, mert nem egyszerűen kiosztanak bennünket egy szerepre, hanem figyelembe veszik azt, ahol a pályán épp most tartunk, konkrét személyekben gondolkodnak. 
  
Az elmúlt húsz évben rengeteget formálódtam. Kezdetben amolyan „faltól falig zene” darabokban játszottam, jórészt drámai karaktereket, pedig ha valami nem áll tőlem távol, az a humor, a komédiázás. Akkoriban még csak játszadozni sem mertem a prózai szerepek gondolatával. A Sweet Charityben egy pici epizódszerepem volt. Ízlelgettem a műfajt, néztem Siménfalvy Ágotát, aki egészen fantasztikus alakítást nyújtott. Bár azt hiszem, a rendező, Alföldi Róbert számára pozitív meglepetést okoztam, de folyamatosan vizsgáltam magam, vajon alkalmas lennék-e arra, tudnék-e olyan színvonalon játszani, ahogyan Ágota. Aztán jött a Jövőre, veled, itt, ami hatalmas követelmények elé állított: ketten a színpadon, majd’ három órán keresztül egy életsorsot hitelesen bemutatni. És elérkezett egy pont, amikor már ki mertem mondani, hogy nem csupán nyitottnak, de alkalmasnak is érzem magam a zenés művészszínházi műhelymunkákra. Változatlanul imádom a nagy musicaleket, és tudom, hogy a közönség el is várja azokat, ugyanakkor nagyon vágyom ezekre a más típusú feladatokra is. Amikor nem csupán vagy nem elsősorban azzal foglalkozik az ember, milyen hangi állapotban van, hanem azzal, hogy a mondatok hitelességét, igazságát megtalálja, és a nézőknek közvetítse. 
R: Mekkora feladat volt megfejteni Lucíát?
Janza Kata
Janza Kata
JK: Zárt közösségben dolgozunk, pontosan tudjuk a másikról, mire képes. Egyszer volt egy beszélgetésünk Keróval, amikor én azt találtam mondani, hogy drága Tanár úr, de hát úgyis megoldom a végén. Ő pedig csak annyit reagált erre, hogy azt soha nem tudjuk, hogyan oldjuk meg. Ez ennek a pályának az izgalma, a rizikója, hogy mindig más dolgokat kell előhívni, mindig elölről kell kezdeni. A Nők…-nél  viszont egyáltalán nem így éreztem. Az olvasópróbán pontosan éreztem, mit élhetett át Lucía, mert rengeteg ilyen nőt látok. Akik mániákusan keresik a válaszokat, és miközben azokat nem kapják meg, beleőrülnek a helyzetbe. Nem tudnak elengedni embereket, húsz éve tönkrement házasságokat, vissza akarnak kapni valamit, ami vagy aki lehet, hogy soha nem is volt az övék, amit vagy akit nem is érdemes visszakapni. És akik azt hiszik, elölről kezdhetik, pedig semmi mást nem kellene, mint folytatni, csak épp másképp, egy új helyzetben.
R: Mi az, amit a próbák alatt ti, színészek egymásból hoztok ki?
JK: Egymást természetesen nem instruáljuk. A Pepát játszó Peller Annával viszont színpadon kívül is rengeteg szeretetteljes beszélgetést folytatunk. És ezekben a beszélgetésekben természetesen nem csupán a saját szerepeinkről esik szó, hanem arról, hogy a másik szerepében mi lehet a kulcsmondat. Számomra Pepához az adja meg a fogódzót, amikor két napig keresi a szeretett férfit, hogy válaszokat kapjon tőle, és amikor Iván váratlanul felbukkan, annyit mond, „Most beszélhetünk.” Pepa viszont egyszerre nem akar beszélgetni: „Tegnap talán lehetett volna. Vagy ma reggel… Most már túl késő.” Mert megérti az ember, ez a döntés nem elhatározás kérdése, hanem az egymásra rakódott élményekből jövő hirtelen felismerés. Félelmetes mondat! 
 
Felnőtt mese egy szerelmi négyszögről – Réthly Attila rendezőt kérdeztük 
 R: Mitől jó alapanyag Almodóvar 80-as évek végén készült filmje, ami erősen a spanyol viszonyokban gyökerezik? Például abban, ahogyan a Franco-érát követően a nők magukat felszabadították mindenféle – sztereotíp – családi, társadalmi kötelezettségek alól.) Meg kell-e ettől a kötöttségtől szabadítani/fosztani a történetet? Miben hű a filmhez musicalszínpadi adaptáció, és miben autonóm alkotás? 

Réthly Attila: A történet Pepáról, egy szikronszínésznőről szól, akit szeretője, Iván elhagy egy másik nő miatt, aki éppenséggel exfeleségének ügyvédje. Ez a szerelmi négyszögről szóló felnőtt mese, az európai filmkultúra kiemelkedő remekműve, valóban jellegzetesen spanyol, de épp attól kivételes alkotás, hogy időtlen, a benne kibomló dráma bárki által átélhető, bárhol bárkivel megtörténhet.  A drámai helyzetekből születő kényszerű vállalások sora valóban különös sorssal áldott női karaktereket vonultat fel: az elmegyógyintézetet megjárt, a szerelmi nosztalgiába süllyedt exfeleség Lucía történetét, a szinkronizálandó film fiktív valósága és a drámai jelenidő realitása közé szorult szinkronszínésznő, Pepa vergődésének drámáját, benne a gyermekáldás/átok iránti/elleni küzdelem reménytelenségével,  továbbá a szexuálisan túlfűtött, a rendőrség által körözött arab terroristával szerelmi viszonyt folytató topmodell, Candela kétségbeesett menekülését, de még a „magára hagyott és elfelejtett” fiú, Carlos felnőtté válásának görcsös küzdelmét is. A musicalváltozat attól izgalmas, hogy míg hű marad az eredeti történethez, a zene által olyan különleges dimenziókat nyit, amire csak a színház képes. A megszokott musicalek között pedig attól egyedi és modern ez a vállalkozás, hogy a benne lévő prózai megszólalások aránya jelentős, így a drámai vonulat kibontására valóban lehetőség adódik, amit David Yazbek zenéjének magával ragadó ereje és humora még jobban felerősít. Komoly színészi és énekesi kihívást jelent mindez a szereplőknek.

R: Almodóvar vállalja annak a rizikóját, hogy a végletekig fokozza, az abszurditásig pörgeti a karaktereket és a helyzeteket. Mi marad ebből az előadásban: mit enged a musical, mit enged/vár el a musicalrajongó, illetve az Almodóvar-rajongó néző?

RA: Én, aki prózai színházból érkezem, a zenés színházat alapvetően szürreálisnak élem meg, így fel sem merült bennem, hogy az a fanyar humor és zsigerekig ható drámaiság, ami Almodóvar filmjeit egyszerre jellemzi, esetleg elveszhet egy zenés feldolgozás során. Igaz, arra nem nagyon volt még példa, hogy egy spanyol művészfilm szolgáltasson alapot egy angol nyelvű musical létrejöttéhez. Maga Almodóvar is történelmi jelentőségűnek nevezte a vállalkozást a londoni premier után. Közeledve a budapesti bemutatóhoz, talán nem szerénytelenség azt állítanom, olyan előadás készül, ami a filmművészet fanatikusainak épp úgy tetszhet, mint a színházba járó, musicalt kedvelő közönségnek, akik talán majd épp ennek az előadásnak a hatására lesznek mozirajongók. Elsődleges rendezői ambícióm azonban nem más, mint modern színházi keretek között, humorral és megrendítő átélhetőséggel elmesélni egy eredeti történetet.

 
R: Térjünk még egy picit vissza oda, hogy mennyire kellett leásnod magadban, hogy megtaláld Lucíát.
Fotó az előadás olvasópróbájáról.
Fotó az előadás olvasópróbájáról.
JK: Nyilván találhatunk analógiát az életemmel, bár én szerencsés vagyok, mert a legtöbb ilyen megválaszolatlan szálat el tudtam varrni. Híres vagyok arról, hogy jóban maradtam az exeimmel – hiszen a gyerekek miatt szülői minőségünkben összetartozunk –, de persze én is nagyon akartam tudni bizonyos válaszokat. Ahogy azt kell, ilyenkor sokakkal beszélgettem, mindenki elmondta a véleményét, és valahogy mégsem jutottam a végére. Aztán megkérdeztem egy szakembert, akitől egy borzasztó fontos receptet kaptam. A miértekre néha annyi a válasz, hogy „csak” vagy „mert”. Ezzel kell megbékélnünk. Lehet, hogy hosszú évek múltán összeáll egy kép a mozaikokból. De erre a válaszkeresésre nem mehetünk rá sem mi, sem a környezetünk, az emberi kapcsolataink. Lucíának pedig úgy telt el az életéből húsz év, amíg kórházban volt, pszichiátriai kezelés alatt, hogy elvesztette a férjét, a fiát, mindenkijét. Feloldozást nem kap, a bíróság elutasítja a keresetét. 
R: De egyáltalán nem tragédiát látunk.
JK: Vékony a mezsgye, ám a film és a darab is nagyon jól bánik a humor és a dráma arányaival. Biztos vagyok abban, hogy sokan magukra fognak ismerni. Nőkről szól a darab, de hiszem, hogy nőknek és férfiaknak is tanulságos. Olyan bonyolult, hogy az ember leüljön, és beszélgessen? Hogy az egyik elmondja, mi a problémája, a másik pedig meghallgassa? Ezt nem szabad elbagatellizálni párkapcsolatokban, családokban, barátságokban, munkahelyen. Az emberben mindig ott bujkál a remény, hogy ugye, idáig nem jutunk el. Persze, extrém a helyzet, de tényleg eljuthat valaki oda, mint Pepa, aki altatót kever a másik gazpachójába. Vagy Candela, aki majdnem kiugrik az ablakon. Vagy Marisa, aki majdnem hozzámegy egy fiúhoz csak azért, mert megálmodott magának egy álomesküvőt, közben egyikőjük sem akarta. Biztos vagyok abban, hogy a nézőtéren sokan éreznek majd együtt velük.
R: Terápiás előadás lesz?
JK: Nem mindegy, kit melyik életszakaszában talál meg a történet. Szeretek színházba járni, és azt hiszem, jó, nyitott néző vagyok. Szeretek szórakozni, de még jobban szeretem azokat az előadásokat, amelyek egy-egy kérdéssel befészkelik magukat, amelyek elgondolkodtatnak. Hiszek a színház gyógyító-teremtő erejében, abban, hogy a történetek abban segítenek, hogy élni tudjunk. 
 
Varró Dani fordította a darabot. A dalszövegei versek, nagyon mai, pontos megfogalmazásai érzeteknek, helyzeteknek. Lucía például ezt énekli: „Aztán rájöttem, hogy / konkrétan eltűnt ez (mármint az élet, amit ígértek vagy amit megtervez magának az ember), / mint egy fél zoknit, ahogy eltüntetsz, / van egy elkavart fél élet, / ami eltűnt szem elől.” Vagy Peller Anna, azaz Pepa dalában: „Hol van az x, ami a fix pont, / hogy »ön itt áll«?” Tökéletesen sűríti, ahogyan Almodóvar mutatja és érti a nőket. 
 
És miközben végig nagyon erős érzelmi hullámzású, nagyon zaklatott a darab, az utolsó jelenet – Réthly Attila azt mondja, epilógus – mégis egy nyugvópont. Két őrült nap után mindenki megy tovább a saját tanulságaival az útján. „És bölcs az összes asszony, / és flúgos mind a nő. / Mit könnycseppnek néztél, van az úgy, / hogy egy drágakő” – azaz mennünk kell tovább, ez a nők sorsa. Az idegösszeomlás szélére eljutunk, de felállunk belőle. 
Fotók: Kállai-Tóth Anett
Fotók: Kállai-Tóth Anett
R: Említetted az elmúlt húsz évet, ami alatt tulajdonképp megteremtettétek a legújabb kori zenés színházi etalont. Akik ma fiatalok, milyenek? Ebből a húsz évből építkeznek, vagy más utat követnek?
JK: Ugyanúgy tele vannak álmokkal, vágyakkal, energiával, pimasz bátorsággal, mint ahogyan mi is voltunk. A Pesti Broadway Stúdióból jönnek, mi tanítjuk őket, látjuk a vizsgáikat, tudják, mi az az út, amit be kell járniuk. Még ha hirtelen meg is talál valakit egy életkorának megfelelő nagy szerep is, tudják, hogy ez a pálya nem a könnyű sikereké. Aki eltéved, elfelejti, honnan indult, az lemorzsolódik. Bízom bennük nagyon, abban, hogy nekik is meglesz a saját Elisabethjük, Rómeójuk, ami összeforr a nevükkel. 
R: Lucía ugyanúgy is összeforrhat a neveddel, mint Elisabeth?
JK: Úgy érzem, igen. Ahogy Mészáros Árpád Zsolt kollégám fogalmazott: ez egy jutalomjáték a csajoknak. Akkor elgondolkodtam, mit jelent ez a szerep az én életemben. Benne van a remény és a lehetőség, hogy jönnek még ilyen feladatok. Nem véletlen, hogy jól érzem benne magam. Nem az a fontos, hogy hangilag, hanem hogy színészi jelenléttel ott tudok-e lenni az adott a pillanatban, hogy meg tudom-e ragadni ennek az előadásnak a „spanyol vörösét”, hogy el tudom-e csípni a hangulatát, a mélységeit, a sírós-nevetős pillanatait. 
R: Az Operett közönsége számára nem kockázatos ez a vállalkozás?
JK: A társulat, ez a csapat most érett meg arra, hogy megmutassuk magunkat egy ilyen közegben is, miközben a közönség is kíváncsi erre a más arcunkra. Beszélgettem törzsnézőkkel, akik rettenetesen várják az előadást. A véletlen úgy hozta, hogy megismertem egy Almodóvar-rajongó szobrászművészt, és sikerült meggyőznöm őt arról, hogy ne legyenek averziói a műfajjal szemben, mert a zene hűen követi, szépen szolgálja a történetet. Megígérte, hogy eljön. És remélem, hogy kíváncsi lesz a repertoár többi darabjára is. 
 
Ez a bemutató azért időszerű és helyénvaló, mert megmutatja, hol tartunk, mit képvisel a Budapesti Operettszínház. Az operett- és a musicalcsapat találkozásai új lendületet hoztak mindkét műfajnak. Diákok jönnek a Rómeó és Júlia után megnézni a Chicagói hercegnőt, idős nénik váltanak jegyet a Fame-re, műsorra tűzhetünk operát. A zenés népszínház számomra azt is jelenti, hogy az emberek műfaji határoktól függetlenül elkezdtek irántunk érdeklődni. Ha ez el tud menni a zenés művészszínház, a különleges zenés drámai próbálkozások irányába, akkor elégedettek lehetünk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek