„Az 1944-ben Normandiában elesett amerikaiak jól megtermett fiúk voltak, akiknek az átlagos testmagassága 173 cm-t tett ki, s ha úgy fektették volna őket egymás mögé, hogy egyikük talpa az utána következő tarkójával összeérjen, akkor 38 kilométer hosszú sort alkottak volna.” Pazar kezdő mondat, nem csodálom, hogy Csernik Árpád figyelmét megragadta, amikor évekkel ezelőtt először hallotta a rádióban. Ez a cseh Patrik Ouředník meghatározhatatlan műfajú zsebkönyvének, a csak magyarul három kiadást megért Europeana: A huszadik század rövid története című bestsellernek a nyitó mondata, s a szabadkai bemutatóban is ezt halljuk először. 

Mielőtt azonban az előadásra rátérnék, néhány szó erről a különös kötetről, amit a könyvtárakban – nyilván figyelmetlenségből – az Európa históriáját tárgyazó vaskos és komoly történeti munkák között lehet fellelni, holott alighanem a szatirikus esszék polcán lenne a helye (már ha volna ilyen szekció). Tények és adatok, jól ismert események és sosem hallott anekdoták, költött és valós történések lakonikus összefoglalói sorjáznak a vékony könyvben. Mintha koncentrikus körökben épülne az anyag: az időrendet nagyjából követik a néhány oldalas, a margón olvasható címszavak révén tovább strukturált bejegyzések, melyek sokszor meglepő és elgondolkodtató tematikus blokkokba kerülnek. Amolyan verbális Wunderkammer ez, ahol akár néhány soron belül követik egymást olyan, a szerző szerint a XX. század folyását meghatározó események, mint a pszichoanalízis elterjedése, a melltartó feltalálása vagy a nácik által elfajzottnak bélyegzett művészet. Néha az a benyomásom, a szöveget olyasvalaki írta, aki a nem érintettek kíváncsiságával jó száz éven át kitartóan figyelte és jegyzetelte, mivel is töltjük mi az időnket az öreg kontinensen és csatolt részein. 

De vajon mi, és főleg hogyan adható át színpadon bármi is ebből a sűrű szövésű textúrából? Az előadást rendezőként is jegyző Csernik Árpád és az adaptációt készítő Gyarmati Kata nem monodrámát készített az anyagból, hanem egy mifelénk alig ismert, pedig nagyon is létező műfaj felé tett hol határozott, hol túlságosan óvatos lépéseket. A magyarra csak rosszul fordítható lecture performance (ahol megtalálni, ott performansz-előadásként említik) két, látszólag távoli, ám aki már életében egy percet is eltöltött a katedrán, jól tudja, hogy egylényegű formát kapcsol össze. A tanórai, egyetemi előadás (lecture) és az előadó-művészethez sorolható produkció (performance) találkozása ez a színpadon, ahol az előadást hallgató nézők számára a tudás átadása és az átadás formája, vagyis a mit és a hogyan egyforma súllyal esik latba. A hatvanas években született, mostanság újra terjedőben lévő hibrid műfaj igazán ütős példányaiban a tudományos kutatás és a performatív gesztusok izgalmas konstellációt alkotnak. A szabadkai Europeana mintha elindulna ezen az úton, ám mivel alapvető kérdéseket nem látszik tisztázni, nem tudhat túl messzire jutni. 

Hogy a Van valami bejelentenivalója? című, az 1944 és 2013 közötti délszláv történelmet alulnézetből szemlélő, nagy vihart kavart, sokat és sokfelé játszott monodráma (amiről mi a tatabányai II. MOSTFeszt keretében tudósítottunk – a szerk.) után Csernik újra kedvet kapott ahhoz, hogy a színpadon egyedül állva nézzen szembe a közönséggel, nem meglepő, sőt érthető. És bár nem szükséges meg tán nem is szabad hasonlítgatni, de az Europeana fókusza és nyelve nagyon különbözik a „prototípusétól”: a közeli Balkán (szinte) szóba sem kerül, helyette felülről, és minden értelemben jóval messzebbről vizsgáljuk mindazt, ami Európát jelentette és jelenti. Az előadó üdvösen tartózkodik az „és ez ma is pontosan így van” konyhafilozófiájától, ugyanakkor a közönség jól veszi az időnkénti, szolid kikacsintásokat. Az alkotók tiszteletre méltó igyekezettel próbáltak egyensúlyt találni a történelmi tények kötelező elősorolása és a nézői figyelmet sokkal inkább lekötő személyes sztorik között, ám ahhoz, hogy ez színpadon igazán jól működjön, a formán, vagy ha úgy tetszik, a kerettörténeten jóval többet kellett volna dolgozniuk. 

Pedig a nyitányban úgy tűnik, egyértelműen rögzítve lesznek itt bizonyos határok és feltételek. Alapvetően rokonszenves, joviális figura sétál a takarásból a színpad közepére helyezett demonstrációs táblához, ami előtt színes filcek és törlőszivacsok vannak egy asztalon. Szürke nadrágjához szürke mellény dukál, a hivatalnok-fílinget a komótos precizitással felhúzott könyökvédők rendesen megtámogatják. Csernik Árpád ezúttal nem váltogat maszkokat, egyetlen, mégis nehezen azonosítható figurát állít elénk, akiben ott bujkál valami a pedáns pedellusból és a tébolyult tudósból is. A hatvan perces történelemóra java részében mégis csupán egy – tartalmát tekintve – közepesen színvonalas, tétován interaktív egyetemi gyorstalpaló nézői leszünk. 

Túlzásnak hathat, mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy az elhangzottak jó része bizonyos életkor és olvasottság fölött nem különösebben érdekfeszítő. Idősebbek is elkezdhetik, mégis valószínűsítem, hogy az ideális nézőréteg a középiskolai padból felállva látogat el a szabadkai magyar társulat előadására. Pedig a Csernik játszotta alak – jó pedagógushoz méltóan – több irányból is „támadja” nézőjét. Elhangzó szavait kiegészítik és aláhúzzák az előttünk általa készített ügyes, gyakran egymásba folyó, folyton át- és felülírt rajzai. A leginkább emlékezetes ezek közül Európa kontúrtérképe, amit a táblán nyikorgó-csikorgó tollal vázol fel az első másodpercekben. Vagyis emlékezetes lehetne, ha nem csupán olykor, hanem az elbeszélés mindegyik etapja végén letörölné és újrarajzolná, ezzel is jelezve az európai történelem hordalékként lerakódó, egymástól nem független, hiszen egymásra és egymásból épülő rétegeit. A beszéden túli másik csatorna a tábla fölé helyezett vetítővászon, ahová az elhangzottakat tagoló, kommentáló, az előadónak szusszanásnyi szüneteket adó, sajnálatosan sokszor túl közhelyes álló vagy mozgó képek kerülnek (projekció: Baráth Attila). 

Mert az iskolai tábla fölött a (talán a) história fordulópontjait jelölni hivatott, egyre elcsépeltebb tűzijáték bejátszást, a forrás értékű, megrendítő archív felvételeket és a neten korlátlan számban keringő szupercuki, idétlen meg jellegtelen képeket mintha a szél fújta volna egymás mellé. A képek egymásutánjának épp úgy van, vagyis kellene, hogy legyen dramaturgiája, mint az elhangzó szövegeknek, különösen, ha a kettő ennyire szorosan akar egymásról közölni, egymáshoz hozzátenni, mint itt. Mondok egy példát: Csernik elmondja, hányan haltak meg vagy váltak nyomorékká az első világháborúban, a számok megjelennek kivetítve is, ám a zsöllyében ülve vagy egy történelemkönyv fölé hajolva a kilencmillió épp úgy felfoghatatlan és értelmezhetetlen, mint a hatszázezer. Magyarán a nézők elenyésző hányada fog emlékezni az ilyen jellegű adatokra, viszont abban egészen biztos vagyok, hogy mindenki hazaviszi a fiát Buchenwaldban „meglátogató” görög férfi esetét, hogy emlékezni fog rá, hová akarták deportálni a zsidókat először a nácik, vagy hogy sosem felejti el az örmény genocídium női áldozatairól mutatott fényképfelvételt. Mert az elbeszélt történelem csak így, az ember(i)hez visszavezetve tud igazán hatni. Mindenkire, korhatár nélkül.

 

Az előadás adatlapja a Szabadkai Népszínház oldalán itt található.