Grecsó Krisztián, Grecsó Zoltán: Mellettünk / Orlai Produkciós Iroda
2016.06.06.

Felolvasás, zene és tánc, összekötő szövegként pedig néhány sztori: a két Grecsó összművészeti estje ügyesen felépített, leginkább a közönség szórakoztatását megcélzó produkció néhány meghitt pillanattal. SZARKA KÁROLY ÍRÁSA.

A Hellinger-féle családállítás a pszichológia egyik vitatott módszere. Csoportos foglalkozás, melynek lényege, hogy egy vezető felügyelete alatt a csoport egyik tagja a többiek közül választja ki azokat, akik a terápia során megszemélyesítik a családtagjait. Kijelöli a helyüket, ők pedig maguktól kezdenek el mozogni, vonzalmat, haragot, szeretetet, gyűlöletet éreznek egymás iránt. Önkéntelen mozgásukban megjelennek a családtagok közötti konfliktusok, úgy, hogy nem is ismerik a történetüket.

Nem jártam még ilyen terápián, Grecsó Krisztián-féle zenés irodalmi esten viszont már igen: a Mellettem elférsz (kritikánkat lásd itt - a szerk.) néhány éve az azonos című családtörténeti regény szövegeire épült, kiegészítve a következő kötet, a Megyek utánad Daru-novelláival, a felolvasást pedig Dés László és Dés András improvizációja egészítette ki. Intim volt és személyes: a szerző beszélt is a családtörténet megírásának motivációiról két felolvasás között, és szándékosan rájátszott arra is, hogy Daru karakterét minden bizonnyal vele azonosítják majd.

Grecsó Zoltán, Grecsó Krisztián
Grecsó Zoltán, Grecsó Krisztián
Az író most öccsével, a tánctanár, táncművész és koreográfus Grecsó Zoltánnal járja a várost és országot – én Budapesten, a Jurányiban csíptem el őket. A Mellettünk annyival más, annyival több az előző produkciónál, hogy kettejük kapcsolata közismerten szoros: több interjúban is beszéltek róla, hogy a báty évekig a pótapa szerepét is betöltötte az öcs életében. Az ajánló szerint családállításra emlékeztető előadást látunk, a két testvér közös identitásáról is mesél két különböző nyelven, a tánc azonban nem magyarázza a szöveget. Az utóbbi állítás csak részben igaz: több mozdulatsorban is visszaköszönnek a felolvasottak.

Az előadás szövegeinek gerincét a Jelmezbál című friss Grecsó-regény részletei adják, de az elején előkerül egy Daru-novella, a végén pedig néhány kötetben nem szereplő tárca is. Az író egy lámpával megvilágított asztal mellett ül, és egy-egy sztorit is elmesél, mielőtt az adott szöveget felolvasná. Ezek az anekdoták csak részben, vagy egyáltalán nem kapcsolódnak a szövegekhez, emiatt viszont nem lehet hiányérzetünk: ahogy életművének nagy része, ez az est is a családi gyökerekből táplálkozik, újra és újra a Viharsarokba kalauzol.

A Jelmezbál egyik történetszála Klein Jánosról szól, aki a faluból elhurcolt ötvenhét zsidó közül egyedül tér vissza. Elvitték a Weisz család összes tagját, nem jött haza senki a „potyára kikeresztelkedett” Kertészéktől sem, és Kleinéktől is csak Jancsi, aki a katolikus paptól kér vacsorát, aztán ott ragad a templomban: kántor lesz belőle. A történet egy másik szála Darida Éva tanárnőé, aki elhunyt édesanyját és nővérét pillantja meg egy régi tévéfelvételen, ahol a férjek egyenjogúságát követelő Koós Jánosnak tapsolnak, és neki még csak nem is szóltak, hogy a fővárosba utaznak megnézni a pódiumműsort.

Ezeket a történeteket Grecsó Zoltán eltáncolja, eljátssza, térden csúszik, ahogy a vacsoráért könyörgő Klein, és komédiázik, ahogy Koós. A legendás és műfajteremtő improvizációs táncszínház, a Willany Leó alapítója azonban tényleg nem csak azért van a színpadon, hogy illusztrálja bátyja szövegeit. A forgások, ugrások és botlások a szerelmeket, a családi viszonyokat, a tragédiákat és a szorongásokat is új oldalról közelítik meg – a kortárs tánc nyelvére fordítják ugyan a kortárs irodalmat, de amit kapunk, nem egyszerű tükörfordítás.

Miután a Koós-féle jelenetben Zoltán arca, sőt egész teste egy hatalmas grimasszá válik, Krisztián megjegyzi, hogy a Grecsó fivérek valószínűleg az ehhez hasonló jelenetek miatt nem túl gyakori vendégek szülőfalujukban, Szegváron. Elmeséli azt is, hogy öccse kisgyerekként milyen őszinte kérdést tett fel nagyapjuknak szerelmi életére vonatkozóan, miután szembesült nagyanyjuk nehéz természetével, és azt, hogy már akkor látta, táncos lesz a fiúból, amikor árvíz idején a csúszós talajon is magabiztosan egyensúlyozott két nagy vödörrel.

Ahogy a tánc nem egyszerű illusztráció, úgy a zene sem csak aláfestés: ugyanolyan szerves része a műsornak, mint a szöveg. A Grecsó Zoltánnal régóta együttműködő Kertész Endre játszik csellón, a produkcióba frissen beugró Kovács Sára pedig fuvolán és a hangszálain. Az utolsónak szánt sztori, felolvasás és tánc után a közönség visszatapsolja a fellépőket, és mintha koncerten lennénk, jön a ráadás, természetesen előre bekészített darabokkal.

Az utolsó elbeszélő egy karrierje előtt álló művész, sajátos elképzelésekkel: akkor jó egy produkció, ha ordít róla az ügyetlenség, és ha sikerül szándékosan elrontani. Tánc helyett most cirkusz következik, Grecsó Zoltán két hölgyet is a színpadra hív a közönségből, hogy szándékosan elbénázzon néhány artistamutatványt, aztán saját kutyája, Kifli is beszalad a függöny mögül, hogy rajta mutassa be, milyen az, ha az eb nem fogad szót a gazdinak.

Az Orlai Produkció előadása leginkább szórakoztatni akar, és ez sikerül is neki: kellemes kikapcsolódás lehet szűk másfél órára. És egy érdekes kísérlet irodalommal, színházzal, zenével, miközben a két testvér is megmutat valamit magából és egymásból, ami tényleg túlmutat egy „egyszerű” összművészeti produkción. A színpad pedig mindkettejüknek jól áll.