Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A VIHARSAROK PONYVAREGÉNYE

Grecsó Krisztián: Jelmezbál
2016. máj. 8.
A Jelmezbál krimi és családtörténet egyszerre, ráadásul felvillantja a korábbi Grecsó-novellák és regények tematikáját. SZARKA KÁROLY ÍRÁSA.
A Száz év magány volt az első olyan olvasmányélményem, ahol nélkülözhetetlennek éreztem, hogy elkezdjek családfát rajzolni, legutóbb pedig a Trónok harcát nézve volt szükségem hasonló, már a netről letölthető illusztrációra, hogy észben tartsam az összes nagybácsi, unokaöcs és szerető nevét. Grecsó Krisztián legújabb regénye Buendiák és Lannisterek helyett a Károlyi és a Szoloványi, a Klein és a Weisz, a Gerla és a Dániel, a Darida és a Szél, a Bernát és a Lehoczki családokról szól. Hozzá kell tenni: egyebek mellett. Még felsorolni is sok lenne a jelmez mögé bújt szereplőket, pedig nem egy vaskos kötetről van szó: az egész kevesebb, mint háromszáz oldal.
Grecsó pályáját költőként indította, elbeszélőként vált igazán elismertté, és már rögtön első prózakötetével, a Pletykaaunyuval – amellett, hogy szakmai sikereket és pereket is köszönhet neki – megtalálta azt a témát, amiből a mai napig táplálkozhat. Ez a téma még most sem merült ki, nem vált unalmassá úgy sem, hogy az azóta megjelent összes Grecsó-regény a Viharsarokban élő vagy onnan elszármazott kisembert ábrázolja. Vannak írók, akik ugyanazt a regény írják meg újra és újra, Kerouac is csak az úton érezte jól magát, és úgy tűnik, Grecsó is a Budapest-Szegvár vonalon mozog otthonosan.
Az adott élményanyag újraírása és a probléma újrafogalmazása azonban izgalmas játék is lehet. A Jelmezbál nemcsak azok számára érdekes, akik olvasás közben családfát rajzolnak, hanem azoknak is, akik az író korábbi könyveivel keresik a kapcsolatot. A már említett híres-hírhedt novelláskötetből kiindulva megmaradt a pletykálkodás érzéki öröme, de előkerülnek az elhurcolt családok háború után visszatért tagjai, akárcsak az Isten hozottban, és erősen jelen van a falu, a vidék, a periféria kilátástalansága, nyomora, provincializmusa, ahogy az író bevallottan legkevésbé sikerült regényében, a Tánciskolában.
Aztán ott van a családfa-melléklettel gyárilag ellátott Mellettem elférsz és a kapcsolatokat lajstromozó Megyek utánad, de a családtörténeti és a szerelmi szál a Jelmezbál esetében megsokszorozódik. Jelentősebbek és érzékenyebbek a női hangok is. Nagyjából kéttucatnyi ember sorsa tárul elénk, nagy részük ugyanarról a helyről indul, később közös pontokban találkozik. Az egy településről származó, egymás számára mégis ismeretlen szereplők a Lehel téri piac kocsmájában, egy étteremben vagy éppen a vonaton „leplezik le” egymást. Néhányan takargatják, mások viszont épp ellenkezőleg, szeretnék megismerni múltjukat.
A kelet-közép-európai kultúra a felejtés, az elhallgatás, az elfojtás kultúrája is. A történelem szüli az olyan sorsokat, amilyen Klein Jánosé: a munkaszolgálatból hazatérve a falu katolikus kántora lesz. A történet bizonyos szálai, az árvaság, a hűtlenség, a gyilkosság azonban függetlenek a történelemtől. Az alcím (Egy családregény mozaikjai) arra is utal, hogy a regény értelmezhető egymáshoz kapcsolódó, de helyüket önállóan is megálló elbeszélések füzéreként. Eleinte nehezen található köztük a kapcsolat, aztán a széttartó történetszálak a könyv közepe felé kezdenek koherens egésszé összeállni, és kiderül, hogy minden összefügg mindennel.
A narráció is polifonikus, a mindentudó narrátort különböző férfi és női én-elbeszélők váltják, a fejezetek többé-kevésbé, bár inkább kevésbé lekerekítettek, általában nyitva maradnak, és akad köztük egyetlen mondatból álló, levegővétel nélküli monológ is. Mindez a játék része, ahogy a közelítések és távolítások is. Egyes fejezetek főszereplői más fejezetek epizodistáiként bukkannak fel újra, nagyszülők, szomszédok és kollégák tűnnek fel egymás életének látszólag jelentéktelen mellékszereplőiként, hogy aztán néhány oldallal később az ő történetüket is megismerjük.
Közben a pesti Broadway-t látjuk, Újlipótváros és Zugló utcáin járunk, húsvétkor és karácsonykor pedig hazalátogatunk vidékre a rokonokhoz – aki arrafelé ismerős, beazonosíthatja a Csongrád és Békés megyei helyszíneket is. A regény a generációs konfliktusok, az elvágyódás és az identitáskeresés problémaköreit is boncolgatja. Szél Erika, Darida Éva vagy Dániel Iván mintha rossz helyre születtek volna, karrierjüket nehezen egyeztetik össze származásukkal, szüleik, testvéreik visszahúzzák őket, a csecsemőkorában elhagyott Vera viszont éppen azért költözik városból faluba, hogy megtalálja a gyökereit.
Bár a kiindulópont egy évtizedekkel korábbi bűnügyi történet, két lány meggyilkolása és egy harmadik elrablása, a Jelmezbál mégis inkább a jelenről mesél. Nem spórol a tragédiával, de a tragédiát ellenpontozó humorral sem. Mesél az életük egy részét özvegyként leélő asszonyokról, akik a sírok gondozására és a termékbemutatókra korlátozzák az életüket, férfiakról, akik számára a gyülekezet jelenti a kapaszkodót, és megszámlálhatatlan hazugságról, titokról, titkos kapcsolatról, régi sérelemről és traumáról.
Grecsó számára ezúttal nemcsak régi tanítómestere, Móricz volt a példa, hanem Tarantino Ponyvaregényéből is merített, ahogy azt a könyv könyvfesztiváli bemutatóján nyilatkozta. Szeret és tud is mesélni: úgy csinál, mintha egy ballagási tabló vagy egy családi fényképalbum fotóira bökne rá véletlenszerűen, és elmagyarázná, miért hasonlít egymásra két arc. A családfa, vagyis a családfák gyökerei és ágai az olvasás végére kibogozhatatlanul gabalyodnak egymásba – nem unatkozhatunk azután sem, hogy becsuktuk a könyvet.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek