Kevin Feige most a legokosabb ember Hollywoodban. Nála van a tuti recept, hibázni nem tud, filmjei egytől egyig kasszasikerek. Feige a Marvel Studios elnöke, 8 év alatt 13 filmet gyártott, ezekkel 9,3 milliárd dollárt keresett, nem mellesleg eladta a céget a Disney-nek további 4 milliárdért, és megváltoztatta, hogyan gondolkodnak a hollywoodi producerek a brandépítésről.

Papíron egyszerű az ötlet. Feige nem csinál mást, mint filmekre ülteti át a képregény-modellt. Vesz pár ismert hőst, akiket megszerettet a nézőkkel, majd összetereli őket egy közös akcióra (Bosszúállók). Utána mindenki mehet a maga dolgára, vissza a saját franchise-ába, de vendégeskedni továbbra is lehet, sőt, illik is egymás filmjeiben, ezért ha követni akarjuk a nagy sztorit, érezni a tétet és érteni a vicces keresztutalásokat, akkor minden Marvel-filmet látnunk kell. A legújabbhoz, a Polgárháborúhoz például az első két Bosszúállókat, az első két Amerika Kapitányt, és a harmadik Vasembert.

Folytatásos sorozat tehát a Marvel filmuniverzuma, ez garantálja, hogy aki legalább egy szuperhősért rajong, az az összes filmre jegyet váltson. Válthat is mindenki a 13 éves kölyöktől a kölyöklelkű felnőttig, hiszen Feige gondoskodik róla, hogy senkit ne idegenítsen el. Pulzust szabályozni, karfát foltozgatni egyik film után sem kell. Mert a Marvelnél minden középutas, a humor, ha pimasz is, gyerekes, az akció temérdek és súlytalan, a történet politikus, de a hibás mindig egy náci vagy egy alien lesz. Semminek nincs hát következménye, még a halálnak sem, mert Bobby Ewing itt mindenki, szerethető jófiú, akit megölhetnek, nem sokkal később úgyis visszaírják a sorozatba.

A Polgárháború azért jó Marvel-film, mert kicsit felrázza ezt a status quót. Nem nagyon, de lázong, próbál fajsúlyt adni a drámának, mellőzi a „miért ne?” alapon világot pusztító gonoszokat, akik helyett egy alattomos kis manipulátort léptet fel, akit családi tragédia motivál, ahogy, lényegében, mindenkit ebben a filmben. Most fizetődik ki a 12 film óta tartó világépítés, szóba kerülnek New York lezúzásának – a Marvel-moziverzum szeptember 11-ei tragédiájának – következményei, drámai csúcsponthoz érnek az apránként továbbrajzolt jellemfejlődési ívek, és a Russo testvérek azt is megoldják, ami Joss Whedonnak vagy a Trónok harcának sem megy tökéletesen: ügyesen egyensúlyoznak 10 fontos karakter sztorija között, és mindegyiknek adnak valamilyen privát drámát, ami jól illeszkedik a központi konfliktushoz.

Stílusosan mutatják be a két új karaktert is: az afrikai herceg, a Fekete Párduc a legtökösebb szuperhős, akit eddig Marvel-vásznon láttunk, Chadwick Bosemannek a pillantásától is félni lehet. Pókemberen pedig végre nevetni, mert tökéletesen elkapták, milyen izgága, tenyérbemászó, és közben mégis vicces ez a tinédzser, akit most egy tényleg fiatal színész, a brit Tom Holland játszik. Nyilván reklám ez a jövőre érkező, önálló Pókember-filmnek, mégis az ő felléptetése a legjobb, ami a Polgárháborúval történt, hiszen humort hoz az egyébként meglehetősen komor filmbe, meg abba a szenzációs akcióba, melyben kétszer öt szuperhős esik egymásnak a berlini repülőtéren.

Humoros, epikus ez a jelenet, tele szellemes ötletekkel. Egyet nem lehet ráfogni: hogy izgalmas lenne. Ahogy a film sem az. A Polgárháborúban is úgy zajlik minden, ahogy azt előre kottázni lehet, igazán merészet nem lépnek a rendezők. Izgalmas dolog egy van a filmben: az alapötlet. Hasonló, mint a Batman Superman ellené: kell-e, lehet-e korlátozni a 21. században a szupererőt? Kinek kell felelnie a morálisan felsőbbrendű szuperhősöknek? Fölötte állnak az amerikai törvényeknek vagy az ENSZ-nek? És ki a felelős a járulékos veszteségekért, a szétzúzott épületekben meghalt civilekért, ha nem ők?

Egyikük még egy kutatást is felemleget, ami szerint összefüggés van a szuperhősök 8 évvel ezelőtti aktivizálódása, és a terrorakciók megnövekedett száma között. Hát lehet erről nem az Egyesült Államok drónpolitikájára és a radikalizálódó iszlámra asszociálni? A Polgárháború nem is titkolja, hogy politizál. A sztori alapjául szolgáló Mark Millar-képregény 2006-ban, a Bush-kormány alatt született, és az ún. Hazafias Törvényre reflektált, meg arra, hogy az amerikaiak mennyit hajlandók feladni a szabadságukból a biztonságért. Azóta eltelt tíz év, de a kérdés még mindig aktuális, bár a hangsúlyok a magánélethez való jogtól a szupererők működésének szabályozása felé tolódtak.

A kormányoldalt Vasember képviseli, akinek bűntudata van, hogy rászabadította a világra Ultront, a mesterséges intelligenciát, ami el akarta pusztítani az emberiséget, ezért úgy gondolja, nem ártana az ENSZ-nek felügyelnie a szuperhősök tevékenységét. Amerika Kapitány a libertariánus, aki az egyénben hisz, mert a kormányban csalódott, miután a Marvel Edward Snowdenjeként leleplezett egy globális lehallgatási rendszert. Russóék a Kapitányt állítják elénk hősként: ő az outsider, a lázadó, akinek, úgy tűnik, igaza van a történetben. A film mintha mégis mást sugallna. Azt, hogy a szuperhősöknek is vannak érzelmeik, ők is csak emberek, és az egyénnek nincs joga tömegpusztító fegyvereket használni ellenőrzés és felhatalmazás nélkül. Mert ők is hibáznak, mert érzelmileg labilisak, és, bár azt hiszik, korántsem tévedhetetlenek.

A Marvel végül nem foglal állást a kérdésben, mert nem akar szavazókat rajongókat veszíteni. Bár elvek csapnak össze, a szuperhősök nem érveket, hanem pofonokat osztanak, és Russóék inkább a magánéleti drámák felé terelik a sztorit. Amerika Kapitány elsősorban a barátját, a kormány által terroristának tartott Tél katonáját akarja menteni, az elvi kérdések csak a barátság után jönnek. Így aztán a Polgárháború nem a szuperhősök felelősségét, a rájuk vonatkozó erkölcsöket és törvényeket vesézi ki, hanem azt, hogyan mérgezi meg és teszi tönkre a politika a barátságokat. Jelen esetben Tony Starkét és Steve Rogersét, akik másként gondolkodnak a kormány feladatairól, ezért egymás torkának ugranak. Szomorú, de aktuális mese ez most Amerikában. Hát még Magyarországon.