DESZKA Fesztivál, 2016
2016.05.02.

A drámaírók szakmai műhelytalálkozójából Debrecenben színházi fesztivál lett. Igaz, a magyar drámák előadásainak fesztiválja. NÁNAY ISTVÁN BESZÁMOLÓJA.

Másodszor lehettem „házibölcs” a DESZKA Fesztiválon, azaz egy héten át megnéztem naponta négy-öt előadást, amelyekről aztán szűk körben, zömmel az alkotók képviselőinek jelenlétében beszélgettem társaimmal, Árkosi Árpáddal, Láposi Terkával, Térey Jánossal, Zsigmond Andreával, illetve Mispál Attilával. 

Az immár tizedik fesztivál művészeti tanácsának legfőbb válogatási szempontja: a bemutatandó produkciók lehetőleg friss magyar drámaszövegek előadásai legyenek. Más műfaji, tematikai vagy egyéb meggondolás nem olvasható ki a műsorból, tehát hagyományos drámainterpretáció mellett improvizációs alapú produkció éppen úgy látható volt, mint beavató- vagy bábelőadás, fizikai-, kísérleti, illetve agitatív színházi munka.

Jelenet A magyar Faust című előadásból
Jelenet A magyar Faust című előadásból
Egy ilyen válogatás természetesen nem adhat átfogó és megbízható képet sem a magyar dráma, sem a magyar nyelvű színház állapotáról, még kevésbé valamiféle tendenciákról, mégis a többnyire érdekes, esetenként kiemelkedő előadások alapján bizonyos mértékű általánosításra mód kínálkozik. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy e megállapítások nem sokban különböznek a két évvel korábban tett következtetéseimtől.

Három fesztivál alapján bizton elmondható: a találkozó programja túlzsúfolt. Ez nem egyszerűen mennyiségi kérdés, hanem a válogatásnál követett minőségi kritériumok szigorúbb érvényesítéséé, illetve az ezen kívüli szempontok minimalizálásáé is. Ezen a fesztiválon is láttunk számos olyan előadást (elsősorban debrecenieket), amelynél jogosan tehető fel a kérdés: miért került egy jelentősnek tekintett találkozó műsorára? Az érdektelen vagy kifejezetten sikerületlen mű nemcsak időt, de nézői energiát is elszív, ezáltal csökkenti a jelentős munkák befogadásához szükséges figyelmet.

Fontos szelekciós döntésnek tartom, hogy ha új magyar szövegek seregszemléjéről beszélünk, akkor a programba beemelődött a gyerek-, a báb- és az ifjúsági színház is, ugyanakkor feleslegesnek és a programot szétfeszítőnek ítélem a színházi képzéssel foglalkozó intézmények meghívását. Egyfelől ugyanis az új magyar szövegek legtöbbje épp a bábos területen születik, másfelől a színi egyetemeknek vannak saját bemutató fórumaik, illetve ezen intézmények munkájában csak sokadik szempont az, hogy magyar műveket válasszanak az oktatási- és művészi feladatokhoz, így esetükben igencsak relativizálódhat a fesztivál alapelvének következetes érvényesítése. 

Az előadások és látogatottságuk alapján felvetődik az a kérdés is, hogy kinek szól a fesztivál, milyen közönségréteget szeretnének vagy lehet egyes produkciókkal, illetve az egész eseménysorozattal megszólítani. Mivel az előadások túlnyomó többsége kis térben (stúdió, kamara, szűkített nagyszínházi) zajlott – a három kifejezetten nagyszínházi előadással szemben nyolc kamara-, tizenhárom pedig stúdiótérbe került –, nehéz pontosan megmondani, hogy a debreceni közönség körében mekkora érdeklődést keltett a fesztivál. A késő esti időpont még hétvégén sem volt kedvelt, ekkor erősen foghíjas nézőtér előtt mentek a produkciók, de ez a délutáni műsorsávban is többször előfordult. S mintha a város vezetése sem tekintené elég fontosnak a találkozót: az utcán járva alig volt jele annak, hogy rangos esemény színhelye Debrecen, nem égett fesztivállázban a város. Talán mindennél jobban jellemzi azt, ahogy a város hivatalosságai viszonyulnak a szemléhez, hogy a helyi televízió mindössze négy (!) percet szentel(hetet)t a találkozónak. 

Jelenet a Nyugalom című előadásból
Jelenet A nyugalom című előadásból
Másfelől a nézőtéren viszonylag kevés szakmabelit lehetett látni, tehát ez a rendezvény vagy nem vonzza eléggé az írókat (pedig leginkább róluk kéne szólnia a Deszkának), kritikusokat, dramaturgokat, rendezőket, színészeket, vagy a szervező színház nem akarja vagy tudja a szakmát odavonzani. Az, hogy a fesztivál célja és közege tisztázatlan, leginkább a szakmai megbeszéléséken vált nyilvánvalóvá, hiszen ezeken a helyi értelmiség alig képviseltette magát, egyetemista vagy diák (például drámatagozatos) még mutatóban sem jelent meg, s a társulatok többsége sem várta meg a beszélgetést, legföljebb egy-két képviselőjük hallgatta meg a róluk szóló eszmecserét, de azok is viharsebesen távoztak, amikor már nem róluk volt szó.

Az általánosságokon túllépve a feszes időbeosztás ellenére a fesztivál lebonyolítása zökkenőmentesnek, programja változatosnak, színvonala pedig végső soron jónak mondható. Az előadások közül mindössze négy volt debreceni, mellettük hat-hat vidéki és határon túli, tizenegy pedig fővárosi színházból jött. A válogatás egyik erénye, hogy a produkciók túlnyomó része közvetve vagy közvetlenül olyan közérdeklődésre számot tartó témákat érint, mint a kivándorlás (Diggerdrájver, Ernelláék FarkaséknálKét nő), a holokauszt (Sóvirág), a romakérdés (Az olaszliszkai, Újvilág), az egészségügy (Egyasszony), a mélyszegénység (Rükverc, Az esetA te országod), a menekültügy (Exodus) stb. Az előadásokat nem kívánom sorra venni, hiszen ezek jó részét, főleg a fővárosiakat, a Revizor már szemlézte, a színiegyetemieket nem tartom e cikk keretében elemzendőnek, a bábosakat pedig máshol (ArtLimes) tárgyalom részletesen.

Jelenet a Rükverc című előadásból
Jelenet a Rükverc című előadásból
Meglepetésemre a legnagyobb közönségsikert a Csokonai Színház idei reprezentatív bemutatója, A magyar Faust aratta. A teátrum 150. kőszínházi évadának megünneplésére mutatták be Orbán János Dénesnek a híres-hírhedt debreceni teológus professzor, Hatvani István életéről írt költői művét, ám a darab is, az előadás is nélkülözi a drámai erőt és tétet, s megmarad egy közösség meghatott önünneplésének. Természetesen ennek éppen úgy meglehet a létjogosultsága, mint a mai sorskérdéseket boncolgató daraboknak, például a legnagyobb vitát kiváltó Az olaszliszkainak. Voltak, akik megkérdőjelezték a mű dráma-mivoltát, elfogadhatatlannak és elhibázottnak tartották a cselekményszálak párhuzamosságát, s az előadást csupán az író, Borbély Szilárd emléke előtti kultuszteremtő gesztusnak ítélték.
  
Ha a fesztiválprogram egészét értékelem, akkor a találkozó legváltozatosabb és a – művészileg kevésbé sikerült produkciók esetében is – leginvenciózusabb szegmensét a határon túli társulatok produkciói képezték. Ritkán látni olyan grandiózus színpadi látomást, mint amilyen Radu Afrim marosvásárhelyi A nyugalom című rendezése. Bartis Attila e regényéből készült már színpadi adaptáció (Anyám, Kleopátra, Nemzeti Színház, 2003. Rendező: Garas Dezső), de Afrim nem csupán egy fojtogató családi drámát látott a műben, hanem egy groteszk kor- és kórkép megmutatásának lehetőségét is. Nála nem a mellőzött színésznő-anya tragédiája áll a középpontban, hanem a fiának, mint egy tétova generáció képviselőjének a drámája. A szuggesztív rendezői világot elsősorban három nagyszerű színész – Bányai Kelemen Barna, B. Fülöp Erzsébet és Berekméri Katalin – erőteljes jelenléte és alakítása mélyíti el.

Jelenet Az eset című előadásból
Jelenet Az eset című előadásból
Szintén adaptáció a Kerékgyártó István azonos című regényéből készült Rükverc, amelynek az ősbemutatójára a Kamrában került sor. A darabot a Kassai Thália Színházban Czajlik József rendezte meg. A szcenikailag kissé nehézkesen bonyolított színpadi történet nem elsősorban önmagában jelentős, hanem attól, hogy a helyszín hangsúlyozottan Kassa. A megélhetésért, a talpon maradásért, a puszta vegetálásért küszködő hétköznapi kisember élettörténetének visszapörgetését a rendező és a dramaturg (Forgács Miklós) összekötötte Kassa és Szlovákia elmúlt félévszázadának történelmével. Az egyes epizódok előtt rövidebb-hosszabb hangbejátszások, valódi vagy annak ható dokumentumok idézik fel, hogy a főhős életének adott szakaszában milyen politikai – mindenekelőtt a magyar kisebbséget érintő – események zajlottak abban az országban. Ettől a bemutatott egyedi sors tágabb érvényű lett, egy ember lecsúszásának nemcsak egyéni, hanem társadalmi-politikai összetevői és okai is megmutatkoznak.     

A nagyváradi Szigligeti Színház – az utóbbi évadokban egyre nyilvánvalóbbá váló – megújulásának egyik újabb jele a legfiatalabb rendezőnemzedék egyik legizgalmasabb egyéniségének, Sardar Tagirovskynak a meghívása. Ő ugyanis nemcsak egy új magyar darabot vitt színre, hanem szinte az egész társulattal közösen dolgozva, a színészi sztereotípiákat lebontva hozott létre egy olyan formát, ami a színészeknek is, a nagyváradi nézőknek is szokatlan. A szintén fiatal szerző, Szíjártó Tímea-Aletta egy drámapályázaton (dráMázat, 2014) díjat nyert darabja, Az eset egy mélyszegénységben élő település közösségét, azon belül is egy fiatal pár hétköznapjait mutatja be. A rendező a próbafolyamat alatt elsősorban tréningeket tartott a színészeknek, hogy alkalmassá tegye őket egyrészt a típusok ábrázolására, másrészt a közvetlen megszólalás és létezés képességére. Ugyanis a szereplők jobbára a nézők között ülve játsszák szerepüket, mondataikat részben társaiknak, részben a mellettük ülőknek adresszálják. Tagirovsky az emberek siralmas és szánni való helyzetét szinte naturálisan bemutató darabot ezzel a módszerrel emeli el, hiszen a színészek egyszerre érzékeltetik azt, hogy játszanak, azaz valamilyen kreált szituációban léteznek, és hogy e szituáción reflektáltan kívül is vannak. A váradi színészek remekül ráhangolódtak erre a játékstílusra, és nemcsak pontosan teljesítik az ebből következő feladatokat, de számos élvezetes és emlékezetes pillanatot is teremtenek.

Jelenet a Helló, doktor Mengele! című előadásból
Jelenet a Helló, doktor Mengele! című előadásból
Ősbemutatóval szerepelt a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata is: Spiró György Helló, doktor Mengele! című komédiáját Lendvai Zoltán vitte színre. A töméntelen apró jelenetből felépülő, meglehetősen epikus darab főhőse a Dél-Amerikában élő magyar zseni és író, Lénárt Sándor, akit az auschwitzi haláltábor emberkísérleteiről ismert orvosával, Mengelével tévesztenek össze. A rendező térszínházi formát választott, és a közönséget koncentrikus körökbe rendezve ülteti. Így a játék valóban testközelben, a nézők előtt, között, mögött zajlik, ám ez nem minden esetben szerencsés, hiszen nem mindent látunk vagy hallunk, így az amúgy is nehezen követhető történet könnyen szétesik. Mint ahogy ez Debrecenben be is következett. Mivel Lendvai a társulat képességeihez igazodva elsősorban a realista figurakomponálás útját választotta, igencsak gyöngült Spiró szarkasztikus humora, elveszett groteszk szemlélete. De még így is kirajzolódott egy témájában és fogalmazásmódjában egyaránt rendkívül érdekes dráma körvonala, amelynek eddigi legadekvátabb megjelenítése a 2014-es Nyílt Fórumon a Hegedűs D. Géza által rendezett felolvasó színházi verzió volt.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Exodusa a menekültek helyzetéről készített agitatív és provokatív(nak szánt) jelenetsor. A helyszín Leszbosz szigete, a menekültáradat egyik állomása, amely egyben az Orpheusz-legendából is jól ismert, tehát a rendező, Tolnai Szabolcs a címbeli kifejezés értelmét kultúrtörténetileg kitágítja. A nézőket szűk folyóson – amelynek kiszögelléseiben férfiak és lefátyolozott arcú nők gubbasztanak – a színpadra terelik. Az ott napozó fiatal pár a menekültként kezelt jövevényeket angolul igyekszik továbbküldeni messzibb tájakra, miközben használt ruhadarabokat osztogatnak. Majd letessékelik a közönséget a nézőtérre, s ettől kezdve egy hagyományos elrendezésű és lefolyású előadás kezdődik, amelyben erősebb és lagymatagabb, szigorúan komponált vagy az improvizációnak tágabb teret engedő epizódok követik egymást. A lazán kapcsolódó jelenetek között legfeljebb asszociatív kapcsolat van. Az, amikor a színpad szélén két férfi professzionális mozdulatokkal kifeszíti a magyar-szerb határon is használatos drótkerítést, nemcsak teátrálisan erős, de számos jelentést és utalást magába sűrítő gesztus. Ehhez képest minden, ami ezt követően a színpadon lezajlik (labdázgatás, a labda átütése a nézőtérre, ezzel egyfajta interaktivitás kikényszerítése, party stb.), érdektelen. Ez a kettősség, illetve az, hogy csaknem minden esetben a kompozíciók képi megjelenése érdekesebb és impresszívebb, mint a belőlük kibomló akció, egyenetlenné tette a szándékában, elgondolásában és – még ebben a formában is – hatásos produkciót.      

Jelenet az Exodus című előadásból
Jelenet az Exodus című előadásból
A fesztivál legkomplexebb, legintenzívebb élményét Jeles András rendezése nyújtotta. A szombathelyi Mesebolt Bábszínház társulatával, valamint régi, Monteverdi Birkózókörös alkotótársaival (Melis László zeneszerző, Perovics Zoltán és Bánki Róza tervezők, Lukin Zsuzsanna munkatárs) a Parasztbibliából készítette el a József és testvérei című előadását. Jeles ugyanezen címmel 2004-ben forgatott egy különleges filmet (a szombathelyi előadásban is látható belőle egy részlet), de a bábelőadás több is, más is, mint a film volt. Ebben is a mesélésen van a hangsúly, ami több szinten valósul meg. Ahogy a címből kikövetkeztethető, az előadás középpontjába a József-történet kerül, de ennél tágabb az a biblikus világ, ami az egymásra épülő jelenetekben kibomlik. Itt a narrálást az előszínpadon ülő két kamaszkorú fiatal (Grünwald Dávid és Nagy Júlia) végzi, velük szemben helyezkedik el az előadás zenei kísérője, a pianista. A tényleges játékteret a színpad közepén egymás mögött elhelyezkedő, egyre kisebb átmérőjű körök jelölik ki, mintha a múlt feneketlen, mélységesen mély kútjának lefektetett képe jelenne meg. Ennek a hátrafelé szűkülő térnek más-más szeletében játszódnak az egyes epizódok, de van, amikor a játszók kilépnek az előszínpadra is. A történetet leginkább fehér rongybábukkal jelenítik meg. A színészek hol elbújnak a bábjaik mögött, hol hangsúlyozottan láthatók, mint mozgatók. Időnként maszkot és félmaszkot viselnek, máskor színészi, testi mivoltukban játsszák szerepüket. E sokféle alakkal szemben egyetlen más technikájú és állandó jelentésű figura uralja a teret: a bő arasznyi méretű marionett Halál, akit Császár Erika érzékenyen és bravúrosan mozgat, megmutatva az alak kettősségét, a félelmetessége mellett a komikumát is. Olyan előadás a József és testvérei, ami az első megnézéskor lenyűgöz és elvarázsol, s egyben felkelti az igényt: újra kell nézni. S mint minden remekmű, ez is fokozatosan tárul ki a befogadó előtt, minden újranézésekor újabb rétegeit fedezi fel az ember. 

Jelenet a József és testvérei című előadásból
Jelenet a József és testvérei című előadásból
A tizedik, jubileumi Deszka végső soron igényes és jó színvonalú találkozónak tűnt. Nem tengett túl benne a debreceni jelenlét, holott erre a színház 150 éves jubileuma lehetőséget kínált volna. Harmonikusan illeszkedett a programba az a két rendezvény is, amely csatlakozott mindkét jeles évfordulóhoz. A Csokonai Színház 1990-től egy évtizeden át az új magyar dráma (többek között Graczi László, Darvasi László, Borbély Szilárd, Háy János műveinek) egyik legfontosabb bemutató fóruma volt, s ezt az időszakot idézte meg Pinczés István, e darabok legtöbbjének rendezője és Dobák Lívia dramaturg, e program animátora, illetve e sorok írója idézte fel Ruszt József debreceni évtizedeit.

Mindazonáltal azt is hangsúlyozni kell: ahhoz, hogy a Deszka Fesztivál a későbbiekben betölthesse küldetését és valóban országos jelentőségű színházi rendezvénnyé váljon, sok minden tisztázására lenne szükség. Nemcsak a magam megjegyzéseire utalok, hanem azokra a javaslatokra is, amelyek az idei találkozó záró megbeszélésén felvetődtek. Például a fiatalok aktivizálására, a profil pontosabb behatárolására, a találkozó műhely-jellegének erősítésére, a program szűkítésére, a fesztiválkínálat koncentrálására stb. S nem mellékesen arra, hogy a város vezetői és lakói egyaránt magukénak tartsák ezt a rendezvényt, felismerve, hogy nemcsak a sport, hanem a kultúra, a színház is a nemzeti büszkeség érzésének hordozója és erősítője.