A közhelyrengeteg pedig azért háborított fel igazán, mert nagyon szeretem Lovasi András szövegeit, akinek szinte egész életműve a nagy szavak újraértelmezésére épül. Soha nem kerülgette, hanem mindig bátran használta, új kontextusba helyezte őket, s a klisék új, meglepő és ismét befogadható formát kaptak a Kispál és a Borz valamint a Kiscsillag számaiban.

A legszembetűnőbb probléma a Semmi Konferenciával az, hogy szükség lett volna hozzá valakire, aki jártas a színpadi szövegek írásában: egy dramaturg, mondjuk, vagy akár egy egész drámaíró. Abban az esetben ugyanis elképzelhető, hogy nem rosszul összerakott dialógok és erőltetett monológok követték volna egymást. Egyszerűen arról van szó, hogy a színpadi szövegírás is egy szakma, amelyet meg kell tanulni, de kicsit mégis úgy él a köztudatban, mint a foci vagy a színikritika: mindenki azt gondolja, hogy ért hozzá.

A sztori dióhéjban annyi, hogy a Lovasi András által alakított 11 éves kisfiú anyukája, akit Péterfy Bori játszik, igen depressziós, és ha gyermeke megkérdezi tőle, mi a problémája, azt válaszolja, hogy semmi. A kissrác pedig meg akarja érteni ezt a semmit, úgyhogy felnőtt, hajléktalan haverjával, Jónással (Leskovics Gábor), rendeznek egy Semmi Konferenciát, ahol nem derül ki, mi az a semmi, de azért lesz egy szép hepiend az előadás végén. Közben pedig számos csűrt-csavart titkot tudunk meg az anyuka és Jónás múltjából. És ha mindez nem volna elég szájbarágós, az utolsó jelenetben Lovasi kiáll elénk és összegzi a tanulságot arról, hogy milyen nehéz az embereknek igazat mondani, pedig az a legtisztább.

További problémát jelentett, hogy a zenészek nem feltétlenül jó színészek, bármilyen sok időt töltöttek is életükben a színpadon. Ezért volt aztán hihetetlen különbség Leskovics Gábor és Péterfy Bori megszólalásai között. A zenészek leginkább végigmotyogták nagymonológjaikat, Péterfy Bori pedig eljátszott egy depresszióval küzdő negyvenes nőt, pláne akkor, amikor a rendezői utasítás nem az volt, hogy egy kistükörrel a kezében szexin tekeregjen egy fotelban. 

Persze, tudom, a műfaji meghatározás koncertszínház, nem egy Kovalik-rendezésre jöttem az Erkelbe, de azért mégis csak az Erkelbe jöttem, és mégis csak a Kiscsillag döntött úgy, hogy kilép a szcenírozott koncert keretei közül és színházat csinál. Különben a legjobban sikerült rész éppen az volt, amelyik leginkább hasonlított egy koncertre: maga a konferencia, ahol Leskovics Gábor Jónásának hajléktalan haverjai vicces jelmezekbe öltözve énekeltek számokat a semmiről. Volt politikus, űrhajós, kötéltáncos és buddhista szerzetes – olyan emberek, akik feltételezhetően a legtöbbet tudják a semmiről. És az tényleg megrendítő gondolat, hogy az őket alakító hajléktalan figurák meg még annál is többet.

Az első közülük Varga Líviusz a Quimby zenekarból, aki egy politikus se füle, se farka beszédével nyitja meg a konferenciát. Ő kifejezetten színpadra termett alkat, és nem csak azért, mert képes érthetően végigmondani egy szöveget, hanem mert rengeteg energiával és humorérzékkel teszi ezt. Üde színfoltja volt még a semmiről szóló konferenciának Falusi Mariann mint űrhajós: a Kiscsillag nagyon jó dalt írt neki, ő pedig iszonyúan szuggesztív színpadi jelenség és kitűnően énekel, de ezt persze eddig is tudtuk róla.

Alapvetően úgy éreztem, hogy sokkal jobban szervesülnek a koncertszínházi előadásba azok a dalok, amelyek direkt erre az alkalomra készültek. Kifejezetten kellemetlen volt helyenként, hogy – a csoda tudja, miért, talán poénból – a Kiscsillag zenekar számait próbálták meg beleerőltetni a sztoriba. A legnagyobb mellényúlásnak a Menetszél című szám tűnt, amely helyenkénti szövegegyezés miatt, de mégis totál értelmetlenül szólalt meg a konferencia végén Pásztor Anna előadásában, aki halott primadonnaként félig oszló hullának maszkírozva, fekete, áttetsző ruhában egy hintáról ereszkedett a színpadra.

A Semmi Konferenciáról kilépve azt a nem túl bonyolult tanulságot vontam le magamban, hogy talán nem véletlen, hogy egy színházi előadáson egy csomó, szakmájában jártas ember dolgozik – ilyen a dramaturg, a drámaíró, a rendező és a színész. Másrészt viszont jó lett volna az is, ha a felvetett témájáról kicsit többet mond és gondol Földes Eszter és Lovasi András a nagyon evidens kliséknél. Persze, semmit sem tudunk a semmiről, de néha azért megkockáztathatunk egy új értelmezést, pláne egy konferencián.