Első alkalommal készít a PanoDráma csapata felkérésre előadást. A verbatim színház első hazai képviselőit a Magyar Hospice Alapítvány kérte fel egy kétéves (a daganatos betegek érdekérvényesítési kompetenciáinak fejlesztését, az orvos-beteg kommunikáció fejlesztését célul kitűző) kutatómunka lezárásaként létrehozandó felolvasószínház megalkotására. Így jött létre a Nincs sírás, nincs semmi avagy „Haló, itt egy emberről beszélünk!” című előadás, melyet a Radnóti Színházban mutattak be. Huszonkét mélyinterjú (ebből tizenötöt az Alapítvány készített el), online kutatás és az utca emberének megkérdezése adta az alapanyagot, amit szó szerint használnak az előadásban. Egyes emberekről beszélnek, és mégsem egy emberről. Nagyon is sokról. És még többeket, mindünket érintő kérdésekről. Egy sokszínű mozaik áll össze a témában a verbatim színház szabályai szerint – vagyis az érintettekkel készített mélyinterjúk szövegén, a szavakon az alkotók (sem Lengyel Anna, Hárs Anna és Garai Judit dramaturgok, sem az előadásban játszó színészek) nem változtathatnak. Az alkotómunka itt a szerkesztésre, a válogatásra, a különböző nézőpontokat képviselő, különböző forrású és stílusú szövegek sorrendbe rakására, egymásba illesztésére, építésére, a vizuális részletek hozzákomponálására és a színészek játékára koncentrálódik. 

Nem, a színház nem luxus. Ez hasznos színház. Amikor egy társadalmi probléma találkozik a színház kifejezőeszközeivel, illetve az utóbbiakat használják az előbbiek artikulálására, az emberek elérésére, tájékoztatásra, figyelemfelhívásra, párbeszéd kezdeményezésére, vélemények árnyalására, problémák tiszta megfogalmazására, alternatíva felmutatására, fogódzók és biztonságérzet nyújtására – és mindez valóban célba ér -, akkor a színház hasznos. Ügyek találkoznak – itt történetesen a minőségi életvégi ellátás biztosítását célul kitűző alapítvány és társadalmi kérdésekre érzékeny, a valóságot a színpadra vinni akaró színházi emberek. A színház pedig jó formának bizonyul az emberek megszólítására és bevonására. A harmadik fél a néző, aki ki tudja, mit keres egy felolvasószínházi előadáson, ki tudja, milyen mértékben és módon érintett. Közösséget keres? Válaszokat? Nyugalmat, segítséget? A felolvasószínházi előadást követő moderált beszélgetésbe mindenki résztvevőként kapcsolódhat be. Az egész estét áthatja egy őszinte, semmit nem szépítő, de (vagyis: mert!) segíteni akaró, a másikat felfelé emelő, egymásra figyelő légkör.  

Monológokat, párhuzamos és páros monológokat hallunk, tulajdonképpen időrendbe rakva, mégis minden stádiumnál több utat, lehetőséget felvillantva az első gyanús jelektől, rosszullétektől a diagnózis megállapításán és az arra adott első reakción át, az információ-káoszon keresztül (mi mit jelent, mit lehet enni és mit nem, mit kell csinálni és mit ne, kiben bízzon az ember) a próbálkozások, kezelések során át a folyamat végéig. Vagy a gyógyulásig vagy a halálig. 

Az élet, a valóság kerül a színpadra. Nevek, fotók, számok, adatok, statisztikák, fórumok, hozzászólások, személyesen vállalt és felvállalt történetek. Nagyfokú intimitás ez, hiszen egyrészt egy betegség fizikai részleteit hallhatjuk, másrészt az őszinte beszéd lelkileg is lemezteleníti az embereket. Civileket. Olyanokat, mint amilyenek mi vagyunk ott a nézőtér sötétjében. Nem írók által kitalált figurák jelennek meg, nem színészek meztelenednek le, akik hivatásukként vállalták, hogy feltárják a bensőjüket, erre kötve szerződést nézőikkel. Hanem orvosok, ápolók, tornatanárok, anyák, lányok, apák, párok, akik elmondják a saját élettörténetüket.

Van, aki maga szólal meg, hangfelvételről (Moll Tamás, a Magyar Hospice Alapítvány önkéntese): („Elérkezett az a pillanat, amikor már lehetett rajta látni, hogy most már közeledik, és akkor is megkérdezte, és mondtam, hogy most már lassan megyünk. ’Segít, Tamás?’ és akkor mondtam, hogy igen, akkor jövök, és itt leszek.”)

Van olyan megszólaló-tolmácsoló, aki a nyugalmával, higgadtságával, visszafogottságával hat, van, aki éppen ellenkezőleg: az érzelmek hőfokával. Van, aki a tárgyilagossággal, van, aki a személyességgel.

Urbanovits Kriszta és Szávai Viktória anya-lánya (Aczél Ági és Rozi) vissza-visszatérő, vagyis több részletben felolvasott „páros monológjában” két életenergiával és életkedvvel teli nő küzd rengeteg derűvel és humorral: „Tehát, hogy, hogy így megdermedtem. Tehát álltam az utcán, lábamnál a szatyrok… És akkor hazamenten és nagyon ki voltam borulva. Eltelt egy pár perc, mire rájöttem, hogy ez azt jelenti, hogy kemoterápia. Ekkor esett le, hogy itt valami visszavonhatatlanul megváltozik. És tényleg úgy gondoltam, hogy itt a vég. Szóval az egy szar hétvége volt.” A parókavásárlás röhögőgörcseitől és a sterilizálástól kezdve, a kezeléseken keresztül („Anyu úgy nézett ki, mint Gollam!”) a Margitsziget-körökig, a New York-i utazás tervéig és megvalósításáig, a felépülésig kísérjük őket. 

Párhuzamos monológokat hallunk orvosoktól: az Ördög Tamás által nem eljátszott, sokkal inkább felidézett, még inkább általa testet, hangot kapó aneszteziológus nyugalma, szinte szenvtelensége alázattal háttérbe bújik, és előtérbe tolja a szöveget. „Ha nem az a fontos, hogy meggyógyítsam a beteget, hanem az, hogy úgy dokumentáljam le azt, ami történt, hogy ne legyek támadható, akkor itt már nagy baj van.“ Vele párhuzamosan éppen az érzelmek hatnak: Szamosi Zsófián keresztül egy lelkes, elhivatott radiológus beszél: „én tervet csinálni imádtam. És azt hiszem, hogy részben azért is szerettem, mert tanultunk ábrázoló geometriát az egyetemen, és azt nagyon szerettem.”

Szamosi Zsófia egy másik emlékezetes „figurája” is személyességével, az érzelmek, szenvedélyek, indulatok hőfokával hat erősen a nézőre: leül a színpad szélére a földre, egészen közel az első sorhoz, egy olyan nő szavait idézi, aki az onkológián dolgozik, és édesanyja lesz beteg, aki sokszor semmilyen segítséget nem kap a dolgozóktól. „Hogy van ez? Albániában lakunk? Vagy hova a francba kerültem? Én azt hittem, hogy konkrétan szétverek mindenkit. Olyan indulat volt bennem, hogy magam is csodálkoztam, és leginkább az egészségügyi minisztert akartam azonnali hatállyal idehozni, az összeset, aki eddig poszton volt, meg az ez után következőket is, hogy itt nézzék meg ezt! Mert egyébként senki nem a fenekét vakargatta amúgy, hanem volt két nővér, akik beszartak, annyit dolgoztak, és anyám így került sorra akkor, amikor…”

Csoma Judit legemlékezetesebb karakterének is ereje, életereje ragadja meg az embert. Erős nő, aki nem esik kétségbe, vagyis túljut a kétségbeesésen: „Én még életemben ilyen boldog nem voltam. Mindig készültem valahova, mindig valamivel stresszeltem magam, egyik dolgot még be se fejeztem, már kitaláltam magamnak a másikat. Egy munkamániás güzü voltam. És most nincs semmi, semmi. Én vagyok.” 

Szávai Viktória pszichológusa többször is visszatér, fontos szempontokat ad például azt illetően, hogy miben jobb a lassú, mint a hirtelen jött halál: mert időt ad a felkészülésre távozónak és maradónak egyaránt, „ki lehet párnázni szeretettel a túlélőnek az életét is”.  Szintén fontos információ, hogy „magánügy, hogy milyen életmentő ellátást utasítok vissza”.

Példákat kapunk a rendszer túlterheltsége vagy alulbiztosítása okozta borzalmas állapotokra, („délután négykor vagy fél ötkor érkezett ő ide be, este fél tizenegykor került be ágyra! El tudod ezt képzelni? A féloldali bénult anyám ült a hideg, huzatos, szar folyosón”. Azon pedig, hogy a takarító néni (neki is van köpenye, és kórházi dolgozó) ad felvilágosítást, már nem tudjuk, sírjunk-e, vagy nevessünk.

De hallunk több példát a törődésre, emberségre – az alkotók figyelmet fordítottak arra, hogy ne legyen egyoldalú az egészségügy megközelítése. Nem a propaganda a cél, hanem a minél több szempontú, minél árnyaltabb megközelítés. (Az is igaz, hogy a pozitív példák nem rendszerszintűek, inkább egyes emberek emberségéről vallanak.) A főorvos, aki megenged magának egy emberi gesztust, és megsimogatja a beteg karját,  a nővérke, aki mosolygós fejet rajzol az infúziós palackra, a doktornő, aki bent marad műszak után a mikroszkópjával, és megnézi a leleteket, hogy ne kelljen 2-3 hetet várni az eredményre, és olyan nővéri munka, ami mellett nem lesz felfekvése a két hónapig fekvő anyának. 

És igen, megjelenik a humor (“mit ne mondj egy rákos betegnek”), és az a derű, amiről a hospice munkatársai is beszélnek majd az előadást követő beszélgetésen: az élet végével való megbékélés zárja az előadást. Az aneszteziológus is elmondja, hogy a szerveket életben tartani már nem emberhez méltó élet többé. „Ha szeretjük a hozzátartozónkat… és pont itt jön be a Krétakör… melyik anya engedi el a gyereket? Az igazi.” Igazán felemelő zárást jelentenek Birtalan Balázs szavai (Bezerédi Zoltán finom tolmácsolásában): „… az életre szokás úgy tekinteni, mint egy egydimenziós valóságra, amit egyetlen értelmes mérőszámmal lehet értékelni: a hosszával. Ezzel nem értek egyet. Az életnek a hosszán kívül legalább két másik releváns dimenziója van. Az egyik a szélessége: hogy mennyire változatos életet élt valaki… És van a harmadik dimenzió: az élet mélysége. Nem az én dolgom magamról kijelenteni, hogy mennyire éltem mély vagy felszínes életet; nekem erről van egy saját gondolatom, amely engem elégedettséggel tölt el. Hogy más mit gondol erről, az – most már – nem rám tartozik.”

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.