Az 1896-ban átadott Nagykörút nyaklánc Budapest testén ékes bizsu, gyöngyszemei a házak, ám varázsa a kapuk mögött rejtőzik. Közlekedésileg kikerülhetetlen, szociológiai szempontból megkerülhetetlen, a városlakók pedig térben és időben cikázva elkerülhetetlenül belegabalyodnak valahol. Ha a Budapest-brand után nyomozunk, és egy lépést hátrálunk a bulinegyedtől, a Nagykörúton be is fejezhetjük a keresgélést. A körúti fiesztát kísérő szakmai rendezvények egyikén elhangzott, hogy Budapesten ritka, hogy tervezett szabályozás meg tudjon valósulni, és korábban is az volt a jellemző, hogy a városszabályozás erősen alkalmazkodott az ingatlanfejlesztői érdekekhez. A Nagykörút arra jó példa, hogy ez nem jár feltétlenül negatív eredménnyel.

A hajdani Duna-meder helyén kialakítandó útvonal tervét 1871-ben a Közmunkatanács javasolta a Parlamentnek, amelyet az némi vita után elfogadott. Az új út létesítése elodázhatatlannak tűnt Budapest városfejlődése szempontjából, mert a meglévő, sugár irányú utak – az Üllői út, a Kerepesi út, a Király utca és a már befejezett Sugár út – a várost különálló negyedekre szabdalták. A körút kijelölt nyomvonala beépítetlen területeken, sokszor földszintes házakból álló negyedeken vezetett keresztül, útjában állt a városba érkező vasutat fogadó Indóház, és egyetlen többszintes épületmostrumként a Mária-Terézia Laktanya. A városatyákat azonban eltökélt szándékuktól – csakúgy, mint manapság – semmi el nem tántoríthatta: gyors egymásutánban megépült a Margit híd, a lebontott Indóház helyett a Nyugati pályaudvar, a kijelölt vonalat pedig egy erélyes mozdulattal a laktanya épületéhez igazították. Az építési vágyat adókedvezményekkel serkentették, és ez az 1873-ban beköszöntő válság ellenére oda vezetett, hogy a lebontott 251 ház helyén 35 év alatt felépülő 253 bérházban a beépített légköbméter tízszeresére növekedett. Városi fejlődés szempontjából a mai távol-keleti fejlesztések léptékéhez hasonló változás következett be, és ne legyenek illúzióink – mindezt akkor is az ingatlanspekuláció pumpálta. 

A végeredmény kiállta az idő próbáját – a nagyvárosi fejlődésnek lendületet adó Nagykörút ma is talán az egyetlen olyan főutcája Budapestnek, ahol változatlanul működik az, ami a várost, mint entitást születésétől fogva működteti: nyüzsögnek és fogyasztanak az emberek, és ezt még a növekvő autóforgalom sem tudta megfojtani. 

A titok egyszerű: a négyes-hatos, amely ezúttal nem a kívánatosan alacsony árakkal csalogató vendéglátóipari egységet, hanem a villamost jelenti. 1887-ben a Nyugati és a Király utca között megindult az európai viszonylatban is újdonságnak számító villamosjárat, és aki egy picit elmereng azon, hogy vajon miért nem jutott a körút a Rákóczi út sorsára, az a Jászai és a Blaha között biztos eljut a megfejtésig. Zötyög, zakatol, manapság inkább siklik a villamos, megáll a város ikonikus pontjain, a népek szállnak fel és le, és mint a vénába adott kontrasztanyag, feltöltik a város szerteágazó ereit. Az élet mozgás – aki leszáll a villamosról, az gyalogolni kénytelen, és ettől fogva már nem kerülheti el a testi kontaktust a várossal. A körút tehát él, semmi kétség – kérdés, hogy szüksége van-e némi vérfrissítésre. 

A Budapest100 fesztivál szervezői – az ötletgazda OSA és a Kortárs Építészeti Központ – kettős szándékkal nyitották meg a mozgalomhoz csatlakozó körúti házak kapuit. Az európai városok között kuriózumnak számító gangos-udvaros beépítés valósággal kínálja magát arra, hogy egy-egy udvar ne csak az alkalmi kukkolók terepe legyen. Persze van annak varázsa, ha meglett nénik és hipszterek egyaránt kis sárga programfüzettel mászkálnak, és eltűnnek jóformán minden második kapualjban. Az udvarokon a jógától a legmagasabb minőségű jazzkoncertig, a szférák zenéjét adó kamarakórustól az ingyen sonkáig, biciklipályától az aszfaltrajzolásig, csipkekötéstől a ház saját palackozású söréig az égvilágon mindent ki lehetett próbálni – talán csak a porolón gyakorolható óriás-kelep, és a gangok közt kifeszített kötélen  megtehető séta hiányzott. A ruhaipari szakközépiskolában a kissé elfogódott fiúk és lányok divat-flashmobot mutattak be saját készítésű ruhakölteményeikből, de ámulhattunk azon is, hogy papírból milyen csodás ruhák és cipők készíthetőek. A képregény-rajzoló házában mi más lógott volna több emelet magasságban az udvaron, mint nemzetközi képregény-válogatás. Ahol borászok laknak, ott bort kaptunk, ahol hajdan sörfőzde működött, ott a lakók saját címkézésű sört főzettek és palackoztak. 

A Budapest100 eredeti szándéka, hogy ne csak a látogatók élvezkedjenek, hanem a lakók is közösséggé kovácsolódjanak. A legtöbb ház azzal rukkolt elő, ami ott speciális, és maguk az udvarok is megszépültek erre az időre. A sokszor sivár, kihasználatlan udvarok hallatlan kulturális és közösségi potenciált jelentenek, a fesztivál egyik legfőbb erénye, hogy erre felhívta a figyelmet. Lehetséges, hogy még a növények is kezdenek alkalmazkodni a 21. század életformájához, mert szemmel láthatóan virulnak az árnyékos udvarokon is.

A körút persze építészetileg is érdekes, bár a nagyjából egy időben, azonos stílusban épült bérházakat többnyire nem neves építészek tervezték. Akad azért néhány kivétel, Petz Samu, Ybl Miklós, a Zeneakadémiát tervező Korb Flóris és Giergl Kálmán is felbukkan a tervezők között, és ezek az épületek valóban építészeti megoldásaikkal is kiemelkednek. 

A körút igazi érdekessége azonban éppen az, ahogy a házakat megtölti az élet, számtalan tanulságot kínálva várostörténészek, építészek, szociológusok, közlekedésmérnökök és egyszeri városlakók számára. Az idei rendezvény éppen ezért szakmai programokkal bővítette a kínálatot. A szokásos háztörténeti kiállításokon felül egy-egy udvarban a közösségi tervezésről folytak beszélgetések, illetve néhány körút menti térre készült tájépítészeti tervvel ismerkedhettek a látogatók. A Hosszúlépés városi sétákat szervező csapata kvízzel kombinált kincskereső túrát kínált, amely felfűzte a legérdekesebb látnivalókat. A Rákóczi téren információs pont működött, innen indult a városi illemhelyeket, illetve azok hiányát illusztráló séta is, amelynek tanulságait a két nap során mindenki a maga bőrén tapasztalhatta. A múlt század e tekintetben sokkal toleránsabb volt, minden házat köteleztek arra, hogy a folyosókon kialakított wc-ket a körút járókelői ingyen használhassák. Abban az időben nyilván még nem zárták a kapukat – erre az időre egyébként még magam is emlékszem, részben az udvarunkba gyerekkoromban bejárogató kéregető zenészek, részben a későbbiekben otthon felejtett kapukulcsok okán. A kaputelefonok uralta világban furcsa időutazás volt úgy járni a körutat, hogy szabadon besétálhattunk az úgynevezett magánszférába. Meglepően sok, mintegy hatvan ház jelentkezett a Budapest100 felhívására, a nyitott házak megoszlása önmagában tanulságos képet rajzolt a körút szociológiai struktúrájáról.

A négy, kifejezetten szakmai beszélgetés egyike éppen a szociológus és a közgazdász szemszögéből vizsgálta körutat, amely megszületése pillanatától határvonalat húzott az Európa felé törekvő városiasodás, és a leszakadó nyomor közé. Hosszirányban a városrészek eltérő karaktere mai napig jól kirajzolódik: az Erzsébetváros házaiban alig laknak életvitelszerűen, a lakások többsége befektetési célból van a tulajdonosok kezében, itt jóval kevesebb épület nyitott ki, mint a Józsefvárosban, ahol a házak többsége ma is lakófunkciót szolgál, és a népesség is sokkal nyitottabb, mint az elit negyedekben. Arra már a szociológusok sem tudtak magyarázatot adni, hogy a Teréz körúton miért érik egymást az esküvői ruhaszalonok, viszont felhívták a figyelmet, hogy a városi folyamatok nagyon kevéssé prognosztizálhatóak előre. Ennek ellenére a koncepciózus önkormányzati ingatlanfejlesztés hatékonyan befolyásolni tudja egy-egy terület alakulását, és mivel a körút mentén több kerület érintett, a különbségek jól kirajzolódnak.

Külön fórum foglalkozott az élhetőbb nagykörút megteremtésének lehetőségével, ennek vezérszólamát nem meglepő módon a biciklisek vitték. Bringás szempontból tényleg a nagykörút a leglehetetlenebb körzete a városnak, és Tarlós István minden két keréken közlekedőt sújtó ellenszenve ellenére ez nem tartható állapot. Az adott keresztmetszeten gyalogost, autóst és biciklist át kell tudni engedni, és ez valaki szempontjából óhatatlanul hátrányokkal fog járni. A körút újraosztására egyébként a Rákóczi téri infopontban volt lehetőség, a gyerekek és ifjak lelkesen irtották a gépkocsikat a virágágyak és szökőkutak rovására. A realitás ezzel szemben az, hogy valószínűleg a parkolósávot fogják a járda felé, a mostani bódésávba szorítani, így adva helyet az úttesten a bicikliseknek, és teret az anyázásoknak, mert a félősebbek valószínűleg továbbra is az ily módon beszűkülő járdán fognak kerekezni.

És persze kellene még sok zöld, sok pad, több szemetes, kevesebb szemét, szebb burkolatok, de alapvetően a Nagykörút köszöni szépen, jól érzi magát. A Budapest100 által szervezett séta elévülhetetlen érdeme, hogy a fejlesztés potenciáljára és meglévő, kihasználatlan lehetőségekre kedves, korszerű és élhető módon hívta fel mindnyájunk figyelmét.