Balog József koncertje / BTF 2016
2016.04.18.

Egy hangverseny, amelyen együtt dobbanhatott a szívünk a szólistával; egy koncert, amely olyan élővé varázsolta a hangokat, mintha alkotójuk a kortársunk volna. Balog József Liszt-matinéja a Tavaszi Fesztiválon. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál vállalt feladata Liszt műveinek megszólaltatása. Idén e törekvés egyik legfontosabb dokumentuma az e sorok írásakor még előttünk álló oratóriumprodukció, az opus magnumként számon tartott, ám ritkán hallható Krisztus – de akadt a kínálatban más is, például a Liszt nyomában egynapos mini-fesztiválja, amelynek során április 10-én, vasárnap délelőtt, délután és este fiatal zongoraművészek tisztelegtek Liszt életműve előtt. Először Balog József lépett a Zeneakadémia nagytermének pódiumára: matinéján az első részt szóló zongorára komponált darabok töltötték ki, a szünet után pedig a zenekari kíséretes alkotások közül a Haláltánc és a Magyar fantázia hangzott fel a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara közreműködésével, Medveczky Ádám vezényletével. Kora délutánra Farkas Gábor hasonló szerkezetű fellépését hirdette a fesztiválprogram (az első rész szólódarabjai után e hangverseny második részében a két zongoraverseny következett), este pedig a jazz sajátos fénytörésében villantak fel Liszt dallamai, Oláh Kálmán jóvoltából.

Balog József
Balog József

Beszámolóm csupán mintavétel a fesztiválról: a három koncert közül egyet hallgattam meg, Balog József fellépését, ama kedvező emlékek alapján, amelyeket az elmúlt évek során a művész Liszt-játékáról összegyűjtöttem. Ezek közé tartoztak koncertjei (többek közt pár év előtti remek Haláltánc-tolmácsolása Kocsis Zoltán és a MÁV Szimfonikusok kíséretével), de hanglemezei is: olyan kiváló munkák, mint a Liszt on Erard figyelemreméltó „historikus” felvétele, vagy a Transzcendens etűdök teljes sorozatának magas színvonalú megszólaltatása a Hungaroton kiadásában. Magyarországon sok olyan zongorista él, aki Liszt-előadó szeretne lenni, sok olyan, aki annak mondja magát – de kevés az olyan, aki valóban az. Régi a nóta, kicsit unalmas is már ismételgetni: kinél ez hiányzik, kinél meg az. (Nomina sunt odiosa.) Van, akinek megvan a Liszthez szükséges technikája, de nyoma sincs nála a személyiség jelentőségének és a gondolkodás mélységének. Aztán akad, akinek volna szelleme és intellektusa Liszthez, de nem tud eléggé zongorázni szegény. Liszt maga kergetné ki az óráról, olyan keresetlen mondatok kíséretében, melyekből a tanítványok párat föl is jegyeztek. Balog azon kevesek közé tartozik, akik legények a gáton, ami a hangszeres kidolgozást illeti, sőt nála megvan a „százhúsz százalék” is, hogy a koncert izgalmában megmaradjon a szükséges száz. És határozottan van ereje és hitele személyiségének, van a muzsikálásában kiállás és jelentőség. Ha hallgatjuk, világossá válik: aki itt és most játszik, az valaki. Ezért mentem el pozitív várakozással a délelőtti koncertre – és nem csalódtam.

Mindjárt a Funérailles hallgatásakor megragadott az erőteljes, sötét tónus, az érces billentés, zeneileg és poétikai szempontból a sorsszerű atmoszféra megteremtése, formailag a tudatos építkezés, amely fokozatosan juttatta fel a csúcsra a darabot, hogy annál torokszorítóbb legyen a halk befejezés. A műsoron helyet kapott két transzcendens etűd közül a Ricordanza a lélegző rubatóval, a recitativikus dallamformálás érzékenységével és a csillámló díszítésekkel vett le a lábamról, az Appassionata pedig az előadásmód szenvedélyével és a technikailag abszolút tiszta zongorajáték szimfonizmusával. Dúlt kezdés után kifinomult, csengő hang, áttetsző faktúra és meditatív beszédesség jellemezte Balog József ujjai alatt a 104. Petrarca-szonett liszti poézisét. Megint más világba kalauzolt a Nuages gris (Szürke felhők): Balog tévedhetetlen biztonsággal talált rá a kései Liszt-stílus szikár elvontságára. És a Resignazione? Itt az egyszerű, korált idéző akkordikus dallammozgást volt érdemes megjegyeznie a kritikusnak. Hozzáteszem, hogy ez a műsor igazi kompozícióként hatott, amelyben bizonyos darabokat szinte egybefüggően megszólaltatva az életmű különböző részeit szerves és termékeny szellemi kapcsolatba hozta egymással az előadó, a kombinációkkal és a zenélés módjával teremtő többletet nyújtva hallgatóinak. Persze, ki vitatná, kellett az első rész végére (hogy a szó drámai-tragikus értelmében rendkívül hatásos indítással antipodikus keretet alkothasson) egy virtuóz-elegáns záró darab, s ez lett a 13. magyar rapszódia, amelyet Balog azzal a fölénnyel és játékossággal szólaltatott meg, amely e darabok előadóinak ideális művészi gesztusa – kivált, ha a virtuóz magatartásnak olyan hangszeres biztonság és szövegtudás az aranyfedezete, amelyet nála tapasztalunk.

Medveczky Ádám
Medveczky Ádám

A már említett korábbi élmény emlékének birtokában sokat vártam a második rész élén elhangzott Haláltánctól. Balog ezúttal is képes volt megmutatni, milyen modern darab ez; világossá tette, hogy a középkoriasságot visszaálmodó rémületromantika milyen látnokian jósolja hangzásban-harmóniavilágban a valóban rémisztő 20. századot. Rendkívüli ereje volt Balog játékának ebben a műben, s ez az erő a helyén funkcionált és hitelesen hatott. Mert nyers lenni, s ez a nyerseség kamatozott: ez szolgáltatta a produkciónak azokat a „keveretlen” színeit, amelyek a 19. századból egyszerre mutatnak vissza a középkorba és előre, a hidrogénbomba korába. Remek ötlet volt a Totentanz után befejezésül a Magyar fantáziát illeszteni a koncert végére. A morbid tobzódás után így rendkívül hatásos kontrasztként tapasztalhattuk meg a diadalmas virtuozitás másik arcát (mert persze a Haláltánc is elképesztően virtuóz mű): a büszke és délceg, nemzeti öntudattal teli ünnephangulatot – egyszersmind a zongorajáték színes és könnyed, trillákkal, hangzó girlandokkal és futamokkal teljes pompájának ünnepét. Balog mostanra tökéletesen felszabadult, már mosolyogni is tudott játék közben (a Haláltánc előadójaként erre aligha lett volna módja), s tehette is, hiszen játékában győztesen és magabiztosan találkozott az előadásmód súlya, jelentősége és a hangszeres kivitelezés fölénye. Csattanósan végződött a koncert, tanúságtételéül annak, hogy a fiatal generáció képviselői közt is akad igazi, hiteles Liszt-játékos, és rokonszenvesen nyugtató hatású volt a ráadás, Bartók Három Csík megyei népdalának tiszta, rajzos, ihletett tolmácsolása. A két zenekari kíséretes műben Medveczky Ádám a tőle ismert szakmai biztonsággal és szolgálattevő alázattal irányította a Rádió kedvező formában játszó szimfonikus együttesét. 

Helyszín:  Zeneakadémia,  Időpont:  2016. április 10.