Hosszú évek óta folyik arról a folyosókon és a kocsmaasztal mellett a vita, hogy miért nem vesszük fel a versenyt az álomgyárral, ahogy más európai nemzetek is megpróbálták? Miért nincs nekünk a bejáratott vígjátékokon túl igazi zsánerfilmünk: thrillerünk, sci-fink, horrorunk? Amire csak úgy beül a közönség, hogy aztán nem túl sok tépelődő gondolkodás után elégedetten jöjjön ki, és a következő alkalommal sem húzza el látványosan a száját, amikor magyar plakátot vesz észre a sok amcsi mellett. 

Madarász Isti Hurokja végre meggyőző válasz: most már nekünk is van ilyen. Van, ami tovább vigye Antal Nimród Kontrollját és Gigor Attila A nyomozóját, még úgy is, hogy ezekhez képest jóval sterilebb munka, mert nincs olyan erős hangulata és atmoszférája, viszont nem ügyetlen és nem bántja a szemet. És pont ez különbözteti meg a nemrég látott nagyszabású kísérlettől, Mátyássy Áron Víkendjétől, amely a csodálatos tájakon túl inkább ügyetlenségeivel és Gryllus Dorka enervált játékával tűnt ki. Mindig volt valamilyen apróság, ami kizökkentette a nézőt abból, hogy neki elvileg önfeledten kellene szórakoznia egy „itt a gyilkos, hol a gyilkos” játékon. A Hurok ennél pontosabb és összeszedettebb munka, ám ennek a pontosságnak ára is van.

Például az, hogy nem mond semmi újat a korábbi időutazós filmekhez képest. Aki bezsákolta az Idétlen időkig, A holnap határa vagy a spanyol Időbűnök című dolgozatokat (hogy csak néhányat említsek a hasonló témájúak közül), annak szolgai másolat csupán a Hurok. Mármint a történet koncepcióját, csavarjait, felépítését tekintve: adott egy hős, aki az idő természetében rejlő paradoxont kihasználva próbálja helyrehozni a hibáját. Újra és újra. Közben akad némi nem túl bántó jellemfejlődés, szerelem, hidegkék képeken nézzük a lerobbant gyárépületet, ami ad némi posztapokaliptikus színt az egésznek: mintha az idő is cserben hagyta volna a világnak ezt a szegletét.

Az időutazós filmek alapvetése, hogy köt egy hol erősebb, hol gyengébb egyezséget a nézővel: tedd félre az elemi logikát, és én ezért mellékhatás nélkül elszórakoztatlak. Az igazán sikerült alkotások esetén ez a „deal” fel sem tűnik, a nem annyira sikerültek esetén lesz egy pont, amikor az értelem tiltakozni kezd, és nettó zűrzavarnak kezdi látni az egész cselekményt. A Hurok a közepe táján efelé sodródik el. Az jó ötlet, hogy nem fecsérel túl sok energiát arra, hogy az időhurok mi miatt jön létre (a főszereplő Ádám csak annyit mond magáról, hogy őt mindig is elkényeztette az élet, többször kapott új esélyt), ám a legkényesebb pontokon, amikor Ádám önmagával fut össze, a film már nem tud olyan meggyőző lenni. Csak kevés választja el attól, hogy a drámai hatás ne billenjen át komikussá, de végül ez nem történik meg, és a végkifejlet erőssége is elfedi a bizonytalanságokat. Ez a spanyol Időbűnök esetén nem merült fel: ott Nacho Vigalondo rendező végig a hihetőség medrében tartotta a történetet, könnyebben is követtük a különböző idősíkok egymáshoz való viszonyát, és a fordulatokat nem erőltetett dramaturgiai leleménynek látjuk, hanem valódi meglepetéseknek. A Hurok ennyire nem egyenletes, helyenként bizony érezni lehetett az írói kényszerűséget, ami miatt a néző eltéved a hurkok és Ádám énjei között. Ilyen értelemben a Hurok jobban kéri a második megtekintést, mint az Időbűnök.

A történet csavarossága miatt viszont minden mást „beáldoz”. Nincs kiugró színészi teljesítmény, a figurák sablonosak, és Száraz Dénesnek sincs ideje a sok futkározás, lavírozás mellett arra, hogy igazi mélységet adjon a jellemfejlődésnek. Budapest pedig csak háttér marad, felismerhető díszlet ugyan, de az a plusz, ami ízig-vérig magyar filmmé tette a Kontrollt (az ellenőrök világa) vagy A nyomozót, az itt nagyon hiányzik. Ilyen értelemben a Hurok igazán nemzetközi film: bárhol történhetne, bárkikkel, bármilyen időben. De nem épp azért kedveljük, teszem azt, a jó skandináv krimit, hogy közben beszél a dán és svéd viszonyokról, problémákról? (Ezért is kiemelkedő a Millennium-trilógia és a jobb tévésorozatok, mint A híd.) Nem túl feltűnően ugyan, de nem mellőzi a társadalomról alkotott véleményét, kritikáját. Úgy lesz svéd és dán, hogy közben a magyar is érti. A Hurok ilyen értelemben már az álomgyári popcorn-mozi követelményének felel meg. Annyira koncentrál a történetre és a profi kivitelezésre, hogy másra már nem jut a kreativitásból. Hozzánk beszél, de egy kicsit sem rólunk. 

Vagyis könnyen érezhetjük magunkat úgy, mint a mesében: Madarász Isti hozott is valamit, meg nem is. Végre van egy nem ügyetlen, nem bosszantó, nem fapados magyar időutazós sci-fi, amelyet bárhol bárkinek le lehet vetíteni a világon, mert betartja a másfél órás könnyed kikapcsolódást ígéretét, miközben csupán a műfaj kliséit gyűjti össze és mondja fel jótanulós lendülettel és pedantériával. Ezért marad ott a kérdés a nézőben: a sikeres megfelelés felett érzett szerény büszkeségen túl mitől jó ez nekünk?