Ha utazom, általában apartmanban szállok meg. Jó előre felkészülök, régimódian, az internet és a mobil appok mellett útikönyvekből, többől is párhuzamosan, így aztán elég pontosan belőhető, hogy egy városban „mennyi van”, azaz hány napot érdemes maradni, és az körülbelül mennyibe fog kerülni. A helyszínen tömegközlekedve járom végig a nevezetességeket, a javasolt, engem érdeklő sétaútvonalakat. Összehasonlítási alapom tehát nincs a hop on, hop offokról, mindössze Granadát néztem meg így, ami aztán egyértelmű csalódás volt. Nem a város, hanem a turistabuszozás, amit alapvetően kevéssé informatívnak és időpocsékolónak találtam. 

233 különféle budapesti túrát listáz a TripAdvisor busztól autón át a segwayen keresztül a futásig, megannyi tematikus útvonalat és egyéni guide-ot, kinek-kinek ízlése és egyénisége, érdeklődése szerint. Abban biztos vagyok, hogy az idegenvezetés nem könnyű műfaj, az ilyen nagyüzemi konyhai jellegű, egyentartalmú, személytelen típusú turisztikai ismeretterjesztés meg aztán pláne nem, hiszen el kell találni a tartalmi arányokat. Kapjanak eleget a hardcore információéhesek, de azoknak se legyen túl sok, akiknek elég a látvány, a közösségi megosztókra posztolt fotóval tanúsítani, épp merre jár. Aztán figyelembe lehetne még venni a szociokulturális, korosztályi vagy utazási stílusbeli különbségből adódó eltérő igényeket s megannyi más faktort. 

Csak nem számtalan, az „official”-nek nevezett „zsiráfos” budapesti városnéző buszok esetében – amelyek a szervező Citytour Hop On Hop Off Kft. tájékoztatása szerint attól hivatalosak, hogy jelenlegi négy versenytársukat megelőzve ők indultak először a piacon, tehát  nincs külső, hivatalos minősítő testület, hanem elég a logóba betenni a szót és így együtt levédetni azt – számos, pontosan huszonkét nyelvre felvett, a forgalomhoz, a lámpaváltások idejéhez igazított, a végigutazóknak és a le-föl szállogatóknak is releváns, tehát egyben és részletekben is értelmezhető szövegek esetében. Ahol a legfontosabb az, hogy egyetlen gerincútvonalon végighaladva teljes képet kapjon az is, akinek kevés az ideje, az pedig, aki több napot szánhat a városra, első kóstolásakor olyan ízelítőt kapjon, hogy kedve legyen az egyes állomásokra visszatérni, felfedezni a környéket. Épp ezért nem is azt kérem számon, ami egy geekeknek vagy legalább connoisseuröknek szervezett tematikus túrától várható el. Ám minden nehezítő körülmény és szűk mozgástér ellenére azt gondolom, lehetne ezt sokkal jobban, élvezetesebben, élményszerűbben csinálni, különösen az infotainment korában. 

Kezdjük mindjárt azzal, amit hallunk a fülünkben: az ömlesztett, külföldiek számára értelmezhetetlen, sehova nem köthető nevekkel és adatokkal. Röpködnek a stílusok és az egyéb építészeti kifejezések a neoreneszánsztól a sgraffitóig. A Rottenbiller utcára fordulva megtudjuk, hogy a névadó, Rottenbiller Lipót volt a 12 pont első aláírója. Mi jellemzi a neoreneszánszt, mi az a sgraffito, mi az a 12 pont, miért volt fontos, hogy épp Rottenbiller írta alá elsőként? – teheti fel a jogos kérdést a fapados járattal 3 nap, 2 éjszakára Budapestre érkező John Birminghamből, Juan Gironából vagy Giovanni Nápolyból. 

És miközben egy-két száraz mondattal elintézik a valóban izgalmas múltú épületeket is, elviselhetetlenül sok az egyébként érdemleges látnivalókat felölelő kétórás túrában a holtidő, amit kizárólag a nemzeti romantika korából származó zenékkel töltenek ki. Az embernek egy idő után az az érzése támad, Brahms apokrif Magyar táncokat is írt, és a 100 tagú Cigányzenekarnak azokból több CD-nyi felvétele van. Kétségtelen, hogy ez a muzsika nagyjából visszavisz oda, amikor Budapest mai arculata kialakult, de ez a válogatás megmarad a gulyásos-pörköltes-magyarnótás folklórestek igényszintjén, beleragad a csárdásos-csikósos országimázsba. Legalább a Kodály köröndnél legyen a taktusnyinál több Kodály! Pláne, ha elhangzik, hogy népzenét gyűjtött, illusztrálják azt egy recsegő felvétellel vagy egy népdallal. És ha már Liszt, akkor ne csupán a Magyar rapszódia csendüljön fel. Egyáltalán: hadd tudja meg szegény turista, mi és miért szól a fülében. Vessenek közbe a verbunkosról, a táncokról, a bálokról, a nagy magyar prímásokról, jöjjenek a frappáns életrajzi adalékok – bármi, csak ne ez a beakadt, se vége, se hossza egyveleg, ami, meggyőződésem, hogy nem csupán akkor elviselhetetlen, ha egyfolytában ez szól, hanem le-fel ugráláskor is. 

Szóval ül az ember a buszon, teljesen mindegy, a „zsiráfosok” melyik útvonalán a kettőből, és azt érzi, nem halad az idő. (Van egyébként egy gyanúm, hogy versenytársak szolgáltatásáról, függetlenül a TripAdvisoron elfoglalt helyüktől, ugyanezt mondhatnánk el.) Csak a múltról esik szó, a jelenről gyakorlatilag nem. A magyar sport fejezetnél például Gerevich Aladár és Papp László, meg persze – a kis pénz, kis foci bon mot-val – Puskás és az Aranycsapat neve hangzik el, a múlt és a jelen sikersportágai felsorolás szintjén maradnak. Pedig felteszem, nagyobb az esély arra, hogy a túra résztvevője elkapja Hosszú Katinkát valamelyik otthoni sportcsatornáján, mint az, hogy tiszteletet keltő eleinkbe botlik bele. Jó, legyen a múlt, és legyen Puskás, hiszen ő a legismertebb magyar. Csak valószínűleg lóg az adat a levegőben. Megsegíthetné például egy félmondatnyi utalás a Real Madridra. (És a kiegyenlített tájékoztatás jegyében a Camp Nou előtti Kubala-szoborra.) 

Persze, nyugodtan lehet kapacitálni az utasokat arra, hogy szálljanak le a New York kávéháznál, Budapest épületeinek eme gyöngyszeménél, vagy a Műjégpálya kávézójánál, amelynél nincs autentikusabb hely, ha a monarchia hangulatát szeretnénk átélni. Semmi probléma nincs ezzel a finom árukapcsolással. Probléma két dologgal van. Azzal, ami végeredményben egyszerre kevés és egyszerre sok. Az információdömpinggel, ami idejétmúlt, rossz pedagógiájú megközelítés, mert nem kelti fel az érdeklődést. A kizárólag a millenniumra építő városképpel, amely egy valójában soha nem létezett boldog és békeidejű díszlet-Budapestet mutat. A városnézés egy skanzenről vagy egy rezervátumról szól, nem a jelen időről. (Rendben van, a magyar történelem ledarálásánál eljutunk az EU- és a schengeni csatlakozásig. Mindez a Connecticut állam kisvárosából érkező, tíznapos Bécs-Budapest-Prága útra befizető házaspárnak vajon mennyire releváns közlés?)

A buszoknál mindezt a koncepciótlanságot leszámítva tulajdonképpen nem lehet panasz. A kényelem korrekt, bár inkább fapados, mint luxus, a nyelvi minőség meglepően magas, különösen a magyar nevek kiejtésénél érezni, hogy ügyeltek arra, az adott nyelvek anyanyelvi beszélőivel dolgozzanak.  Ezzel szemben a hajó maga a nyolcvanas évek. A dizájn lehangoló, a masszív asztal és a székek mintha egy rég bezárt balatoni étteremből kerültek volna oda. A hangszórókból hunglicizmusokkal teli angol és német szövegek – miért is kell a német? – hallhatók egy fiatal női és férfi hangtól, fakón, erős akcentussal. Egyébként teljesen fölöslegesen, mert a turisták egyáltalán nem figyelnek oda, kizárólag a Duna közepéről készíthető fotók beállítására koncentrálnak.

Az említett két busz- és egy hajóútvonal mellett a jelenleg az összesítésben 45., műfajában 2. helyen álló „zsiráfos” „official”-höz tartozik egy sétatúra is, jó két órában, ám ez egy külön vállalkozás, egymást csupán kölcsönösen hirdetik. A Conquer Budapesté, amit a tulajdonos, a külföldiek számára az egyszerűség kedvéért csak Matt (Matyi) vezet. Minden délelőtt 10 óra előtt áll az Opera előtt, tartja a táblácskáját, és várja a népeket, akik hol jönnek, hol nem jönnek, de az már csak egy ilyen szakma. Fix díj nincs, a városnézők annyit adnak neki a túra végén, amennyit gondolnak. Az én napomon két Buenos Aires-i illetőségű huszonéves érkezett csupán. Matyi flottan poliglott üzemmódra váltott a hivatalos angolról, és spanyolul kezdett velük beszélgetni. (Menne neki más nyelveken is.) Majd az is kiderült, remek a pedagógiai érzéke. Neveket köt épületekhez, feliratokhoz – Liszt Ferenc szobrát mutatja, és repterünk neve mindjárt arcot kap; mire a Bazilikához értünk, annak építésének történetét hallva már ismerősként üdvözlik argentinjaink Ybl Miklós nevét. Szellemes, frappáns, informatív a várig tartó túra, feltételezem, nagyobb csoportnál is működik az interaktivitás.

Így, általa bele lehet szeretni a fővárosba. A buszokon viszont még akkor sem, ha több napig érvényes jegyet vált a turista. Akkor már jobban jár a Budapestre látogató, ha az ingyenes appja mellé BKV-napijegyet vesz, és felszáll a 105-ös buszra és/vagy a 2-es villamosra. Utóbbi e pillanatban különben a 32. a TripAdvisoron.