Kelemen Kristóf: Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk / Trafó
2016.04.19.

Vajon pofátlanság vagy jogos kritika egy 69-es színművészetis előadás kapcsán a várt nézőgyalázás helyett az alma mater és a tanárok gyalázását választani? Végül is ez a tétje Kelemen Kristóf rendezésének. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Nyilván inkább az utóbbiról van itt szó, értem és megértem minden egyes szavukat, és azokat is, akik majd előadásról előadásra vérig sértődnek rajta. És bár nem látok bele a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyes-bajos dolgaiba, de viszonylag friss tapasztalatokkal rendelkezem én is az egyetemi struktúra rugalmatlanságáról. Ráadásul egy SZFE-n frissen végzett fiatal nagyon hasonló problémákkal küzd, mint egy most végzett bölcsész: a magyar kulturális élet kifejezetten bizonytalan terep a pályakezdőknek.

Horváth Márk
Horváth Márk
Békés András 1969-es rendezése, Peter Handke Közönséggyalázása, annak dokumentarista megidézése ebben az előadásban csak eszköz, hogy a jelen ennek a kiindulópontnak segítségével értelmeződhessen. Az a bizonyos botrányt keltő vizsga, amelyről Ádám Ottó viharosan távozott, korántsem az új színházi megszólalásmód miatt fontos számunkra. Hiszen, ahogy az az előadás elején idézett Nánay István-visszaemlékezésből kiderül: Magyarországon a 68-as nyugati események szikrája sem volt érzékelhető a színpadokon, cserébe az Isten veled, Édes Piroskám! című szórakoztató zenés előadásra mulatott a nép a legtöbb vidéki színházban. Persze, történtek azért dolgok, melyek megmozgatták az állóvizet, még ha igen belterjes performanszokról is van szó: a Kex zenekar például egy színművészetis koncertjén addig idegesítette a közönséget, míg annak nagyobb része távozott. Utóbbit Kornis Mihály visszaemlékezéséből tudjuk meg, és azt is, hogy Baksa Soós János szerint a főiskola akkoriban egy biztonságos, elitista pocsolya volt, egy gyár, amelyben a kurzust kiszolgáló művészek készültek.

Ugyanezt erősítik Zsolnay Júlia egészen megdöbbentő szavai, melyekből kiérződik az előző rendszer biztonsága iránt érzett nosztalgikus vágy: „éreztük mi a rendszer szűk levegőjét, nem volt ezzel probléma, de személy szerint én rendesen kerestem, jó helyen voltam – kiváltságosak voltunk”. 

A Közönséggyalázás megidézése különben nemcsak azért fontos, mert rávilágít a múlt és jelen közötti különbségekre, talán sokkal fontosabb az a gondolat, hogy van, ami nem változik: a frissen végzett fiatalok minél biztosabb egzisztenciát szeretnének kialakítani, amely – és ebben határozottan igaza van Zsolnaynak – ma kicsit bonyolultabb ügy, mint akkor volt, de a történet lényege korántsem a Kádár-nosztalgia. 

Eke Angéla, Horváth Alexandra, Tarr Judit, Rétfalvi Tamás
Eke Angéla, Horváth Alexandra, Tarr Judit, Rétfalvi Tamás
És itt következik, hogy hanem akkor mi, és a csapat szépen meg is válaszolja a kérdést: a világ sokat változott 69 óta, az egyetemen a tempó talán kicsit kevesebbet, oktatási reformokra lenne szükség. Különösen érdekesek a nézőpontok is: két negyedéves hallgató szerepel az előadásban (Horváth Márk, Horváth Alexandra), két viszonylag frissen végzett színész, akik a független szcénában próbálnának lavírozni (Eke Angéla és Tarr Judit) és egy kőszínháznál, a Radnótinál szerencsésen elhelyezkedett fiatal színész (Rétfalvi Tamás). Így megjelenik a még bent és a már kint aspektusa is, mindkettő tele kétségekkel.

Az előadás struktúrája olyan kérdések mentén rendeződik, mint „volt-e olyan vizsgátok, ami befuccsolt?”, „ előfordult-e, hogy fellázadtatok valami ellen?” vagy „szüksége van-e egy színésznek marketing ismeretekre?”. A csoportos terápiás foglalkozássá alakuló előadásban röpködnek a nevek. Magától értetődő a dolog, és nem csak azért mert kielégíti a bulvár iránti éhségemet, hanem azért, mert sokszor felmerül bizonyos emberek felelőssége is. Egy eklatáns példa erre Horváth Márk egygitáros, Cseh Tamásos száma Mohácsi Jánosról, aki elvállata egyik vizsgájuk megrendezését, de sajnos nem ért rá abszolválni, így az osztály hoppon maradt. 

Ugyancsak fontos, az oktatási struktúrát érintő kérdés Eke Angéla prezentációja arról az aprócska, ám igen jelentős kérdésről, melyre az egyetemen nem jutott idő: az előadás termék, melyet ugyanúgy el kell adni, mint tíz deka parizert. És bizony, a független szcéna (nem létező) finanszírozási rendszerében a marketing fogások alapvető ismerete szinte ugyanolyan fontos, mint létrehozni egy minőségi produktumot.

Fotók: Drucker Dávid
Fotók: Drucker Dávid
A kritika megfogalmazása esetenként túl élesnek, tiszteletlennek tűnik az előadásban. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy ezek a fiatalok elfelejtették, mennyit tanultak az egyetemen tanáraiktól. Inkább úgy gondolom, hogy a hála kifejezése ebben az esetben tompította volna a lényeget: érdemes volna kicsit újragondolni a képzés bizonyos pontjait, mert az például, hogy egy osztálynak három év alatt tizenhét kurzusa tökéletesen értelmetlen, nonszensz. (Persze, nézőpont kérdése az is, mikor tekintünk értelmetlennek egy órát.)

És miközben ezt az előadást néztem, ők magukról beszéltek még sokat, és olyan is volt, amikor nem értettem velük egyet. Például mikor Eke Angéla arról beszélt, hogy könnyű a cipőgyári munkásnak, mert kötött a munkaideje, azért dobtam egy hátast. És talán jobb lett volna, ha több hangsúlyt kapnak azok a pillanatok, amikor saját felelősségükről számolnak be önnön sorsuk alakulásában. Ennek híján az előadás esetenként elveszett a panaszáradatban.

Ezzel együtt úgy gondolom, hogy van helye az egyetemi struktúra kritikájának, ahogy az abban szereplő személyek is kritizálhatóak. Provokáció nélkül pedig valószínűleg nem jutna el az üzenet a címzetteknek. Bár némi szkepszissel gondolok arra, ha eljut, vajon változik-e ettől bármi is, akkor jön-e majd a János.
 
Szerző: Puskás Panni