Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EZ VAN

William Shakespeare: A velencei kalmár / Pesti Színház
2016. ápr. 4.
A „Velence elnöke” tisztségétől, a bírósági döntés felelősségétől számítóan távol maradni igyekvő Dózse az előadás végén beszédes mozdulatot tesz. Alakítója, Fesztbaum Béla – jelentőségteljes pillantást vetve ránk – két alkarját, kézfejét nyisszantó mozdulattal elrántja egymás felett. Vége. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Ennyi. Ennyi volt. Ennyi maradt. Ennyi marad. Vége a mesének, mely eleinte konfliktusos történet, később játszi példázat, utóbb komiko-tragédia, egyben gyilkossággal, halállal terhes dráma, befejezésül tudatosan giccsé színezett leválás az addigi valóságdarabokról. Vége a próbálkozásnak, hogy a kereszténygyűlölő zsidó bankár, az uzsorás Shylock és az antiszemita kereskedői réteget képviselő hajózási vállalkozó, Antonio ezúttal „keserű vígjátéknak” nevezett összecsapása, az egy font, az adós testéből kivágandó „jogos” zálog-húsra, „jogosulatlan” embervér-kamatra menő üzlet valamiféle kompromisszumos megoldást nyerjen. A Pesti Színház produkciójában a műfaji ugrándozás, a szcenikai beágyazás valamennyi állomása megokolható Shakespeare évszázadok óta oly talányos színművéből, ám a ruganyos ritmusban és a stílusváltásokat tekintve, önmagukban jól megjelenített részletek együttesen semmiféle morális konklúzióhoz, értelmezési lehetőséghez nem segítik el a nézőt. 
Kern András
Kern András
Nem zárható ki, hogy a rendező, Valló Péter éppen ennek a szkepszisnek, az „ennyi”, „vége” reménytelenségének kívánt hangot adni, hiszen előzetesen azt nyilatkozta: nem valószínű, hogy az emberi természet az évszázadok során sokat változott volna. Már Shakespeare Velencéjében – éppen Velencében, a befogadó jogrendjére rátarti köztársaságban – is volt súlyos érdekellentét (pénz)ember és (pénz)ember között. Volt zsidógyűlölet és kereszténygyűlölet, mindkettő létezett ezerötszáz éve. Miért ne maradna fenn mindkettő újabb fél vagy másfél évezredig; ki tudja, meddig? S miért ne modellálhatná ez az ádáz szembenállás a különféle másságok, orvosolhatatlannak tűnő idegenségek egymás iránti toleranciájának hiányát? A Nádasdy Ádám egyszerre gondolásan úszó és lökhajtásosan sebes fordítását használó premier ennyiben tehát egyáltalán nem üres, magát a „Shylock-esetet” azonban nem vezeti el sehová (azzal sem, hogy a címbeli város kultúrája révén indokolt, eléggé rémisztő karneváli keretet ad az estének).
Péter Kata, Bach Kata
Péter Kata, Bach Kata
Legfeljebb a totális jelenbe. Főleg Benedek Mari jelmezei hozzák napjaink bankár-, yuppie- és egyéb rétegeinek divatját, az öltözködés ismerősségével számos vizuális és szociális asszociációt ébresztve. Ahol kell és ahol lehet, ennek a ruhatárnak a hátsó raktárából a reneszánsz is kikandikál, ám ha a szökésre kész szerelmeseket robogó menekíti – történetesen a zsidó uzsorás hitet is cserélni kész lányát, Jessicát (Tornyi Ildikó) rabolja el az aranyifjú Lorenzo (Józan László) –, akkor mindenképp a XXI. századi látvány és atmoszféra dominál, bevonva a játék körébe a maga mai ütközéseit. (A Vígszínház Shakespeare-ciklusa általában kedveli a motorizációt.) Valló Péter rozsdás-betonos díszletének dokk-Velencéje, a víz- és pára-marta néhány táblafalazat a lagúnaváros csúnyább arcát mutatja. Ez változik majd át a rajzfilm-paródia színeibe és operett-világításba. A tér horizontális és vertikális tagolhatósága, mozgékonysága sűrít és dinamizál. A hatalmas, leereszthető mennyezeti felület – mely aztán hosszú tárgyalóasztal, csapszéki könyöklő, lenge hinta, erkély – sokadszorra bukkan fel színpadjainkon.
Kern András tiszta, hűvös, racionalista módon, maga elé meredve azt játssza: nem érti, miért nem értik őt, aki csupán Velencében érvényes jogait óhajtja érvényre juttatni, az uzsora közgazdasági-társadalmi helyességének elvét vallva. Stohl András azt játssza, tiszta, érzelmes, irracionális (mert a homoerotikus baráti vonzalmat lényegében elhallgató) módon, a messzibe tekintve, hogy ő, az uzsorát megvető ökonómiai-erkölcsi gondolkodó kezesként mindenre kész a tényleges adós Bassanióért (Telekes Péter). A figurák jellemének és fenekedésének kibontását e világos színészi eljárások önmagukban nem oldhatják meg. Sőt, bizonyos mellékszálakat nézve problematikus, hogy Kern Shylockja érzelemszegény (még kincse: leánya iránt is), Stohl Antoniója pedig emocionálisan túlteng (önmagát is túlzottan tudja szeretni vagy sajnálni).
Kern András, Stohl András. Fotók: Dömölky Dániel
Kern András, Stohl András. Fotók: Dömölky Dániel
A karakterek többsége színészileg a helyén, ha mégsem, inkább a rendezés porciózott számukra (mint Tubálnak, Shylock zsidó barátjának) kevés lényegi tennivalót. Portia és Nerissa grófnő–barátnő kettőse a „három ládika”-betét alkalmával sugározza az évődés és izgalom feminin színeit, a bírósági jelenetben és a befejezéskor viszont sem Bach Kata, sem Péter Kata nem tud mit kezdeni azzal, hogy Valló (önmagában ismét elfogadható módon) nem hajlandó komolyan venni az álruhásdit. A maszkok tanúsága szerint azon a véleményen van a rendező: Velence urai és polgárai az igazságot tudva vagy sejtve örömest hagyják orruknál fogva vezetni magukat. Nem bedőlnek a professzori talár tekintélyének, az „ifjú jogtudós” Portia fiatalemberségének, hanem átterhelik rá (rájuk) az elmés – a sokszoros kamat helyett is a kialkudott húsdarabot késsel követelő Shylockra nézve végzetes – ítélkezést.
A velencei kalmár sok tudatos mozzanatból összerendezett bemutatójának részértékei kevéssé adódnak össze. Valló nem dönt (bár primeren aligha dönthetne) Shylock és Antonio álláspontja, személye között, ugyanakkor a környezet alakjaiból és eseményeiből kiindulva sem jut(tat) karakteres álláspontig a viszályban. Holott az említett egyes mozzanatok megragadnak emlékezetünkben. Így az: Shylock és Antonio mikor nyújt kezet egymásnak, mikor fogadják el a természetesen korántsem baráti jobbot, mikor nem.
Sokkal többször nem, mint ahányszor igen. Vége? Ennyi?
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek