A tavalyinál érezhetően nagyobb érdeklődés övezte a tatabányai nézők részéről a második, már olajozottan, “profin”, magabiztosan működő fesztivált, ami ebben az évben azt tűzte ki célul, hogy képet adjon az utóbbi két évben a határon túli és vidéki teátrumok, valamint a független színházi szféra képviselői által bemutatott mono- és stúdiószínházi előadások felső regiszteréről. A több mint negyven – a színházak, alkotócsoportok által jelölt – produkció közül négy monodráma és négy stúdiószínházi előadás került a programba. 

Terápiás előadások, a személyesség szintjei, a színház és a valóság határai: a dokumentarista rögzítés és a fikcióvá szűrt valóság arányai, a rendező munkájának a színészi játékban történő megnyilvánulása, összehasonlíthatatlan előadások összehasonlítása, apák és fiúk nyomora, mindennapi családi tragédiák, mindent túlélő női erő: erről szólt számomra a négy napos fesztivál. 

A nyolc előadás akarva-akaratlanul egymásra íródott, termékeny kölcsönhatásba került, külön történetet írva a közönség kollektív elméjében. Ahogyan az előadások utáni közönségtalálkozók is a színházi élmény szerves részévé váltak, a beszélgetéseken keresztül az értelmezések sokfélesége is egybeforrt a látottakkal, beleíródott a jelentésbe. És bár összehasonlíthatatlan egy kilencven éves holokauszt-túlélő saját történetét megjelenítő, traumafeldolgozó, dokumentarista jellegű és mégis álomszerű, a természetesség közvetlen báját sugárzó félig-táncelőadás (Sóvirág) és az erős rendezői kézzel megdolgozott, ismert klasszikus szöveget újragondoló friss fordítással, a hagyományos értelmezési pontokat áthangszerelő dramaturgiával és rendezői elképzeléssel, koncentrált, fegyelmezett, nagyon élesen lepontozott színészi játékkal feszültséget építő, szoros követésen és bizalmon alapuló csapatmunkára épülő, “hagyományos” színházi előadás (két ilyet is láthattunk a négy nap alatt: Macska a forró bádogtetőn, Hazatérés), mégis összehasonlítódik a színészi megformálás milyensége, a rendezői elképzelések jelenlétének formái, ebben az esetben izgalmas módon kirajzolódnak a személyesség szintjeinek lehetőségei. Több előadásnál felmerül a téma: az önmagát reprezentáló játszó, a valós történetet és valós alakot megformáló, és a fiktív karaktert felépítő színész képe. Ahogyan felmerül többször is, hogy a színész játékában mennyiben érhető tetten a rendező munkája. 

A Kecskeméti Katona József Színház előadásában Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című színjátékának fullasztó, fojtogató világa egyszerre visz a Mississippi-delta és a Duna-Tisza köze, Bács-Kiskun mocsarába: Marrakesh Borsodban van, ahol arab-cigány gyerekprostituáltak kínálják magukat a gazdagoknak (fordítás: Ambrus Mária, Zsótér Sándor, dramaturg: Ungár Júlia). Minden esemény Maggie és Brick hálószobájában játszódik (díszlet: Ambrus Mária), ahol hiába igyekeznek ajtókat bezárni, függönyöket behúzni, mindenki ki-bejárkál a hatalmas faltól falig ablaknyílásokon keresztül, hogy bekukkantson, sőt benne hempergőzzön a – Zsótér Sándor értelmezésében – fiatal pár legbelsőbb magánéletében. Ha minden finoman libbenő, narancssárga függöny be is van húzva, sosincs bensőséges vagy intim légkör. Az óra a falon szőrös plüssből van: a roham-önpusztító alkoholista Brick agya mállik szét az undortól, ugyanúgy, ahogy Maggie-é az akaraterőtől és a vágytól, meg a kétségbeeséstől, hogy bármilyen szép és kívánatos, a férje visszataszítónak tartja. A hatalmas vagyonnal rendelkező apa haldoklik, az örökségre a testvér és neje is pályázik hat gyerek és egy decens állás adta ambícióval – körömszakadtáig. A kedvenc fiú, Brick és felesége tönkrement házasságának hátterében egy titkolni vágyott, rettegett homoerotikus viszony van, és egy ebbe belehaló testi-lelki jóbarát. Sok lesz ez már a lélek nyomorúságából – mondhatnánk, de az egymás és saját maguk életerejét lassan kiszívó szereplők Zsótér Sándor előadásában szikáran, mély tónusban fogalmaznak, végig fenntartják a feszültséget. A gyönyörű Trokán Nóra szenvtelenül, önsajnálat nélkül kapaszkodik tíz karommal a forró bádogtetőn, elszántsága egyszerű, őszintesége, mellyel vállalja a felelősséget a rivális halálában, majd hazugsága is gerinces. Szemenyei János Brickje nyers és blazírt, egyszerre éles és tompa, a tudatos önrombolásnak arra a fokára jutott, amikor már nem kell akarni, megy magától a lejtőn. Olyan részeg, aki nem részeg. Nagy Viktor negyvenes hetvenese egy omladozó szikla, még robosztus erő sugárzik belőle, pedig már szétrágta a rák, hiába nagy elhatározással, de már túl későn akarja elkezdeni pótolni, ami kimaradt, és rendbehozni, amit már nem lehet. Csombor Teréz energiabomba tyúkanyója akkor is operettslágereket énekelne, és táncolna-kacagna, mikor igazából üvölteni és bőgni akar. 

Hasonlóan erős, zárt rendszert alkot a Budaörsi Latinovits Színház Hazatérése Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésében. Itt is erős rendezői szándék, vízió üt át a nagyon pontos színészi játékon és az összehangolt csapatmunkán. A mindig sötét, rideg, mintha alagsori szobában alig néhány villanykörte, fémrács-mennyezet-darabok és egy hatalmas éjfekete bikafej átható tekintetű üvegszemekkel (díszlet: Zöldy Z Gergely). Az első felvonás egy minden másodpercében mesterien felépített, feszült lélektani krimi. Egy gyengévé öregedett, de még mindig rettegett apa, és a fiai, akik mind különbözőképpen megnyomorodva nőttek fel, különböző taktikákkal élnek túl, eltorzulva apjuk mellett, és egy érzéki nő, aki valamilyen furcsa oknál fogva nem fél egyik férfitől sem. A második felvonás hétköznapi szürreálba hajlik, vagyis a mindennapi történések rendeződnek meglepő logikával egy kigörbült rendszerbe. Lukáts Andor apa-figurája egyszerre félelmetes és rozoga, erőszakossága visszataszító és sajnálatra méltó, Géczi Zoltán meg- és szétedzette a lelkét: bárki tekintetét állja, a saját és mások félelmén már csak gúnyolódik, nem üt, de mindig érzékelteti: puszta kézzel simán ölne bármelyik pillanatban, nincs benne részvét. Nagy Dániel Viktor mindig tágra nyílt szeme és monoton hangja eltompult agyról és letompított dühről tanúskodik. Illyés Róbert rettegve-remegve tér haza, egy remegő, fegyelmezett orrszarvú. Dióssi Gábor háziasszonnyá vált, próbálja tartani a becsületét, de ereje nem bírja. És aki az egész férfivilágot leigázza: Szamosi Zsófia decens és nyugodt professzorfelesége bestiává, hatalmát higgadtan gyakorló fekete démonná alakul (vissza).    

Azt hiszem, az előbbiekben világló markáns rendezői munkának a hiányát érzem a Temesvári Csiky Gergely Színház Tesztoszteron című előadásában. Hét férfi egymás közt sok vodkával: kakaskodás, féltékenység, agancsoskodás, hencegés, méricskélés: kinek nagyobb, apa-fia konfliktus, rákendroll és persze a nők, bigék, a minden nő kurva-téma… Az örömjátékból és örömzenélésből, a szellemes és kevésbé kifinomult poénok sorából mégis hiányzik a rendező mindent látó szeme, ami élezi a karaktereket, tovább árnyalja a színészek játékát, megadja a ritmust, megteremti a hangsúlyokat, kiemeléseket, szüneteket, irányítja a nézői figyelmet, megfogja és megforgatja a pillanatot. 

A monodráma magas léc: egyedül a színpadon egy-másfél órán keresztül fenntartani az érdeklődést, egyedül beszippantani és vinni a nézőt (hány szereplő bőrébe bújva? mennyi eszközzel? mennyi mozgással? de legfőképp milyen játékmóddal?). Számomra nagyon személyes műfaj (nem csak azért, mert intim térben, a nézők közvetlen aurájában történik, de mert gyakran a játszó saját indíttatásából készül), mérce vagy vizsga a színésznek önmagából. Abból, hogy hol tart. 

Klem Viktor és Csernik Árpád: két olyan színész, akik maguk akarnak beszélni valamiről, amit fontosnak tartanak. Előbbit lenyűgözte egy figura – Patrick Süskind nagybőgőse (Darvas Iván legendás alakítása után, Sárközy Zoltán előadásában), tudni akarta, mit tud kezdeni az ötvenes-hatvanas férfiemberrel harmincon innen. Meg akarta mutatni, mit tud egyetlen nagybőgővel és kortól (sőt nemtől szinte) teljesen függetlenül minden ember frusztráltságával, félelmeivel, magányával, hiúságával. Klem Viktor nagybőgőse nyakig van a zenében, a mellőzöttség sértődöttségében, és egy plátói, teljesen reménytelen szerelemben. Magyaráz, kioktat, bevall, megmutat: kisebbrendűségét túlkompenzálva pökhendi lesz a zenetörténet ismert és sosem hallott történeteit mesélve. Bezárva az önsajnálat hangszigetelt szobájába. Műgonddal felrakott, mégis egyszerű vonalvezetésű portré ez a szomorú everymanről. 

Nem úgy Csernik Árpád (Szabadkai Népszínház) keserű közéleti paródiái, színes karikatúrái több generációnyi everymanről, akik előbb jugoszláviai, majd szerbiai magyarként végigportáskodták és végigcsempészkedték a közelmúlt 50-60 évét. A színész a mindig maradó és ezért életben maradó “gyávákat” akarta megidézni, ahogyan a politikai, történelmi viharokban mindig szélcsendben tudtak evickélni – és túlélni. Mindegyikőjükben – a ‘40-es évektől a ‘90-es évekig -, akik feje fölött birodalmak omlanak össze, országok bomlanak föl és jönnek létre, politikai rendszerek épülnek és dőlnek porba, világ- és polgárháborúk dúlnak – életrevaló, józan paraszti ész és egy kis csalafintaság, rövidlátás és a tapasztalat kisszerű bölcsessége virágzik. Nem a történelem kiválasztott hősei, hanem a melegítős, papucsban slattyogó szomszédok, akik mindig jobban értenek hozzá. Találóan megrajzolt maszkok váltogatják egymást. Rövid epizódok, erős színek, életenergia, betyárság. És a délszláv történelem. A dokumentumképsorok alatt abszurd-hírek.  

A másik két monodráma terápiás jellegű, egy-egy fantasztikus fiatal színésznő, akiknek játéka nem érhető tetten, mintha nem játszanának, hanem léteznek a színpadon, egyikük 10 éves kislányként, másikuk több mint 10 évet felölelve egy élet történetéből, egyikük már halott kistestvérével beszélgetve, róla mesélve, másikuk ahogyan jelen időben keresztülmegy két gyereke halálán. Mindkét színésznő alakítását egy-egy jószemű, gondosan dolgozó rendező vezeti. Szilágyi Bálint maga találta, fordította és rendezte meg vizsgaelőadásként Prohászka Fanni egyetemi hallgatóval az Alszanak a halak? című monodrámát. A piros kisruhás és sárga kapucnis-esőkabátos kislány, Jette kérlelhetetlen makacssággal és logikával szorítja sarokba a felnőtteket a halállal és a halál utáni élettel kapcsolatos kérdéseivel (honnan tudják a felnőttek, hogy egy halottnak nem fáj, ha eszik a kukacok, mikor senki sem tudja, mit érez az ember a halál után?), megtervezi hat éves kisöccsének a legklasszabb temetést (ahol festeni lehet a koporsóra). Prohászka Fanni okos és őszinte tekintettel, konoksággal és életkedvvel, önsajnálat és érzelgősség nélkül játszik, nem gyerekes külsőségekkel, hanem a gyerekség attribútumait életre hívva. Nem jön zavarba kínos helyzetekben, persze nem is tudja tudatosítani a gyász folyamatát, de tud ösztönösen, haraggal és humorral, kíváncsisággal és fantáziával küzdeni egy rettenetes erővel szemben. Egyszerű tárgyak (akvárium tele földdel, egy szélforgó, egy zöldalma, egy pakli kártya, uzsonnásdoboz) a társai ebben a nemjátékban. 

Tenki Réka az Egyasszony című előadásban egy kedves, lelkes, energiával teli csitriből alakul át a szemünk előtt törés nélkül, egyetlen hosszú folyamatban egy óra alatt szorongó, fáradt, végsőkig küzdő anyává, majd erős, megérett nővé, aki keservesen megdolgozott a magabiztosságáért. Mindezt egyszerűnek tűnő és természetesnek ható gesztusokkal és mozgással, szinte észrevétlenül – vagyis rengeteg munkával és nagyon pontosan felépítve teszi. A nézőtéren ülő, és az előadás utáni beszélgetésben részt vevő Péterfy-Novák Éva életében annyi tragédia, nehézség és harc gyűlt össze, hogy ha dráma lenne, túlzásnak tartanánk. De nem az. Paczolay Béla rendezésében Tenki Réka olyan óvatosan, gondoskodással viszi keresztül a nézőt ezen a kálvárián, mint anya a gyerekét: egy percre sem engedve el a kezét. Ereje erőt ad. 

És egy külön kategória: a Tünet Együttes Szabó Réka rendezte-koreografálta Sóvirág – a létezés eufóriája című “tánc. színház. együttlét”-ében két csodaszép női lény: egy harmincéves, fiatal táncos és egy kilencven éves tündér találkozik, ismerkedik egymással, történeteket mesél a másiknak: esti mesét és életük tablóképeit, álmaikat és túlélési szabályaikat osztják meg egymással, együtt melegítenek be (hátat görbítenek cicába, lábujjat nyújtanak – sültszalonna), hogy aztán a szavak világán túli szférába emelkedjenek. Saját magukat jelentik, a saját élettörténeteiket mesélik és játsszák el, az előadás az ő megismerkedésük, két világ találkozásának közvetlen-keresetlen, szinte civil útját mutatja meg, s közben érezzük: a két nő és a két világ e rögzített megismerkedése már réges-rég megtörtént: ők már részei egymásnak, viszonyuk bensőséges és cinkos, elfogadják a másik különbözőségét, türelemmel, megértéssel, tisztelettel vannak a másik másik világa felé. Lehetnének nagymama és unoka, ahogyan a kislány a néni ölébe fekve hallgatja az esti mesét, vagy vigyázva tornáztatja tagjait, és mindig megkérdezi, kér-e vizet, ha kér, hoz neki, berendezi neki a teret – egyrészt, hogy kényelmes legyen, másrészt ő mozgatja a díszletelemekként szolgáló bútordarabokat, ő repíti a gurulós irodaszékben a madárrá-tündérré vált öreg hölgyet. Mindkettejük saját életének apró mozzanatai nemesítődnek színpadra méltó képekké, és velük minden egyes ember élete válik egyenként különleges kinccsé, fontos eseménnyé, tiszteletre méltó, egyszeri és megismételhetetlen misztériummá. És igen, a gyerekkori pillanatok, a kamaszkori szerelmi etikett után Auschwitz mindennapjainak képei is felvillannak – Fahidi Éva magányosan ül egy széken, családtagjai haláláról, a fizikai és lelki megpróbáltatások végső stádiumáról, a túlélés ritka csodájáról beszélve. És igen: meg mer és meg tud szólalni mellette egy generációkkal később teljesen más életet élő fiatal felnőtt (Cuhorka Emese). Összehasonlíthatatlanok az emlékeik, és mégis élet és halál, élet és élet találkozik bennük, és válik törékenyen is hatalmassá. Nem színház ez, nem is tánc – persze dehogynem, hiszen a gólya és a semmi duettje megrendítő – nem is dokumentarista színház. Hanem mindennek álommá emelése. Egy találkozás folyamata, a valóság esetlegessége, egy kapcsolat lépcsői, emlékezés és emlékállítás. Felemelő élmény.

A négytagú szakmai zsűri – Pregitzer Fruzsina (a Magyar Művészeti Akadémia delegáltja), Stuber Andrea (a Színházi Kritikusok Céhének delegáltja), Szőcs Artur (a Magyar Színházi Társaság delegáltja) és Szűcs Gábor (a Magyar Teátrumi Társaság delegáltja) – 4 díjat osztott ki: a legjobb monodráma előadás (A nagybőgő), a legjobb stúdiószínházi előadás díját (Sóvirág avagy a létezés eufóriája), különdíjat kapott a legjobb alakításért Tenki Réka, valamint a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) különdíjat ajánlott fel a legjobbnak ítélt produkció számára (Alszanak a halak?). Köszönet a szervezőknek, már most várjuk a következőt.