Az est egyébként „A Föld órája” kezdeményezés ismertetésével indult, ami több promóciót kapott, mint szerepet a pódiumon – a szólista mindössze egy ráadást játszott el villanyfény nélkül. Persze az más kérdés, hogy akik eljöttek a Nemzeti Hangversenyterembe, alighanem valóban lekapcsolták a villanyt otthon maguk után.

Kocsis Zoltán

A Nemzeti Filharmonikusok Ravel Nemes és érzelmes keringőivel nyitotta az estet. „Egy haszontalan elfoglaltság gyönyörű és mindig üde élvezete” – ezt írta a zeneszerző a mű címlapjára. A Kocsis Zoltán vezényelte együttes valóban üdén és nagyon élvezetesen tolmácsolta a darabot. Ravel zenéje igényel egy különös hajlamot a mindig tovább csiszolható precizitásra, aprólékosságra, mely hajlam Kocsisékban megvan. Egy-egy páratlanul finom hangsúlyra (ütem-egyre) érkezés, az átláthatóan, világosan formált textúra a Filharmonikusok kiválóságáról árulkodott, és a karmesteren is jól érződött, hogy a zenekart elsősorban fölényes könnyedség uralja. Az első tétel remek karakterű fagottjait, a harmadik, Modéré tétel világos, élénk hangzását, az Assez vif és a Moins vif feliratú tételek finoman fokozódó felépítettségét dicsérhetem. Ez utóbbi végén Kocsis keze alighanem inkább a közönségnek intett, mint a zenészeknek – a magasba emelve hagyta az utolsó akkord után is –, figyelmeztetve, hogy ne tapsoljunk. Az utolsó, pianissimókkal záródó tétel után viszont csipkelődő vigyorral fordult hátra a jókora csöndet követően, azokhoz, akik raveli, bacchanália-szerű kódára számítottak, és most tanakodva ültek, hogy vajon vége van-e már a műnek.

Ingrid Fliter betegsége miatt de Falla Éj spanyol kertekben című szimfonikus impressziói lekerültek a műsorról, de nem kisebb zenész vállalta a beugrást, mint Jean-Efflam Bavouzet. Ravel G-dúr zongoraversenyét hozta magával, melynek felvételével díjat is nyert hat éve. Bavouzet azóta sem romlott el, interpretációja borotvaéles és tűhegyes az első tételben. Bámulatosan hatásos kontrasztokra tesz szert a zene a zenekar és a zongora előadásában, piano részei még halkabbak, a forte kitörések pedig annál erőteljesebbek. Az előadás kidomborította a tétel blues-inspirálta jegyeit, a klarinétok a szaxofonjátékosokhoz méltó szabadsággal játszottak, a kódát bevezető dübörgő basszusok Bavouzet keze nyomán lehengerlő lendülettel vezettek a zárlat felé. A második, Adagio assai tétel harminchárom ütemnyi zongoraszólóval indít, melyet Bavouzet nagy áhítattal játszott, szó bennszakadt, hang fennakadt, lehellet megszegett. Épp a katartikus részben, egy modulációt és crescendót követően, a zenekari tuttinál ütött félre Bavouzet, de az angolkürt szólója pár ütemmel később már annál szebben szólt. A záró Presto tétel szellemesen és ironikus szertelenséggel szólt, a szólistának pedig kifejezetten erőssége volt ez a tempó. Az egész fényét egy rendkívül jól hallatszó, ízes hangú fagott és a rezek recsegős, humoros hangai is emelték. Ravel zongoraversenye az a koncert, amit sokféleképpen lehet jól játszani, Kocsis és Bavouzet együttműködésének eredménye pedig nem csupán a csillagok szerencsés együttállása, hanem érett és átgondolt mestermunka.

Jean-Efflam Bavouzet

Bavouzet ráadást adott, elsőként Debussy prelűdjét, A lenhajú lányt, majd a szűnni nem akaró taps okán még egyet, Massenet Toccata című, ritkán hallható művét, mely inkább volt a művész részéről ujjgyakorlat.

César Franckot alighanem egyműves szerzőnek tartja az átlag koncertlátogató, és nem is minden ok nélkül. Ezúttal is az a bizonyos egy mű, a d-moll szimfónia hangzott el. Franck számára nem volt olyan evidens szimfóniát írni, mint ahogy azt hinnénk, a franciák ugyanis leginkább német jelenségként tekintettek a műfajra, és igyekeztek változtatni rajta. A megrögzött szimfonista, Berlioz például alig tűrtőztette magát, ha a műfajhatárok feszegetésére adódott lehetőség. Franck az általa korábban is használt ciklikus forma szerint építi fel a művet, négy helyett három tételben, de hangszerelésében német mintákra támaszkodva.

Az első (Lento – Allegro ma non troppo) tételben nyugvó kettősséget, a lassú főtémából származó viharosabb, sűrűbb szövetű variációk kontrasztját jól ragadta meg a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Még nagyobb erény, hogy pontosan kiszámítottan, türelemmel engedték kibontakozni a crescendókat. A lassú tétel híres és szeretett melódiája ihletetten szólt az angolkürtön, a tételt gyengédség és visszafogott szenvedélyesség jellemezte. A zárótétel életigenlő hangjai nagy energiával szólaltak meg, de a csoda az angolkürtdallam visszatérésével vette kezdetét, innentől a Nemzeti Filharmonikus különösen erős jelenléttel, mély drámaisággal játszottak, a sűrű vonóstextúrával kísért fanfár a szimfóniával együtt az egész estét megkoronázta. Tetszett az előadás a Müpa közönségének is, nem is állták meg, hogy tételek között ne tapsoljanak. Kocsis Zoltán ezért a szimfónia végén felhangzó viharos tapsot mérsékelt örömmel fogadta. Pedig állítólag Beethoven mondta, hogy nem könnyekre és nem másra vágyik a zenész, mint tapsra.