Két lázadásról szóló kísérleti film egy hét alatt – ha elfogadjuk a két mű paranoid világképét, ez nem lehet véletlen egybeesés. Alig egy hete került ugyanis mozikba a Buharov testvérek új, anarchista látomása, és máris itt van Nemes Gyula tavaly Karlovy Vary-ban bemutatott Zero című, műfajilag meghatározhatatlan, iszonyatosan kreatív, felszabadult és pimasz munkája. Ebből a dömpingből azt hihetnénk, a magyar filmiparban eljött a Kánaán, de azért csalóka a kép: megfelelő támogatás híján egyik, nyilván kereskedelmi sikerre nem számító filmet sem tudták rendes moziforgalmazásban bemutatni, az alkotók saját kezdeményezésére és szervezésére volt ehhez szükség.

A Zero figyelmeztetéssel kezdődik, mely szerint a filmet az alkotó moziban való megnézésre tervezte, így ha valaki monitoron vagy laptopon nézi, „sem érteni, sem élvezni” nem fogja azt. Mindez azonban nem azért a látványosságért fontos, amivel a 3 és 4D-t felvonultató mainstream filmipar a moziba csalogatja a nézőket, nem azért, mert a film kis képernyőn élvezhetetlen kép- és hangminőséget vonultat fel, hanem azért, mert a Zero valójában egy interaktív film, amelynek a nézői döntéstől függően két különböző befejezése van. A részleteket sok kritikával ellentétben nem áruljuk el, de az egyértelmű, hogy a vetítés ritmusát és idejét kontrollálni képes otthoni filmnézés ezt a hatást teljesen kioltja. Azt gondolom, formai tekintetben ez a film egyik legfontosabb újítása, ami azért különösen erős, mert az új média eme alapvető jellegzetességét úgy vezeti be a hagyományos mozihelyzetbe, hogy nincs szüksége semmilyen kiegészítő technológiára.

A filmnek követhető, koherens, egyetlen időbeli ugrástól eltekintve lineáris narratívája van, ami azáltal teszi emészthetővé a filmet, hogy folyamatosan kapaszkodót kínál a merész vizuális és auditív kavalkád mellé. Közeljövőben játszódó ökosci-fit látunk, amelyben a fogyasztói társadalom környezetromboló hatása miatt kipusztuló méhek miatt lázad fel egy mézimádó páros. A történet egyik verziója (az interaktivitás miatt ugye minimum kettő van) keretes szerkezetbe ágyazódik, amely között egy többrétegű történet bomlik ki, amelynek alapját egy disztópikus Rómeó és Júlia sztori képezi. A barikád két oldaláról származó szerelmesek egymásra találásából születő szikra lesz a lázadás kirobbantója is, amelynek egyik legfontosabb céltáblája az Udo Kier által alakított főgonosz.

Talán a fenti leírásból nem egyértelmű, ezért hangsúlyozzuk külön, hogy az egész filmet mélyen áthatja az irónia, amely önmagát az elbeszélést sem kíméli. A szinte paródiába hajló akciójelenetek, vagy a kubricki 2001: Űrodüsszeia komikus megidézése folyamatosan arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a szerzők nincsenek tisztelettel sem a maguk által írt történet, sem a valós problémaként is fennálló komoly téma, sem a támpontként használt nagy múltú műfajok vagy idézetek iránt. És ez a formai tiszteletlenség, a szabályoknak ez a merész felrúgása – vagy inkább teljes figyelmen kívül hagyása – kelti a szabadság illúzióját, és viszi közel ezt a munkát az experimentális filmek világához. 

A Zero heterogén képi világa elsősorban azért zavarba ejtő, mert a vetítés elején a gyönyörűen fényképezett és főleg magával ragadó ritmusban vágott (Politzer Péter vágó elképesztő munkáját külön ki kell emelni) keretes szerkezet jelenetei teljesen más vizualitást ígérnek, mint amivel a fő cselekményszál megjelenik. A Burkina Fasóban felvett momentumok után ugyanis sokkal kevésbé plasztikus színvilágú, a home videókra vagy az amatőr filmre emlékeztető képek következnek, amelyek ráadásul az ellenállás radikalizálódásával maguk is egyre roncsoltabbá válnak. Ezáltal a film utolsó harmadában már leginkább homályos, pixelekre széteső képeket láthatunk, amelyek egy adott ponton túl inkább emlékeztetnek a tragikus események közben lopva és kapkodva felvett mobiltelefon felvételekre, mint mozifilmre. Ha mindehhez hozzátesszük a méhek kaptárban zajló akcióit képregény feliratokkal megszemélyesítő jeleneteket, láthatjuk, hogy – bár nem művel olyat, amit már ne láttunk volna – a Zero úgy zúzza szét a film(nyelv)et magát, mint a lázadók a fennálló társadalmi rendet. Ez a narratívával és témával ily szoros összhangban felépített szerkezet a szerzők komplex, médiatudatos gondolkodását dicséri.

A film a szétlőtt Orbán-portré, illetve annak későbbi kicenzúrázása révén került be a mainstream sajtóba, amely történés ellentmondásos reakciókat váltott ki. (A film rendezőjével készített interjúnkat ld. itt – a szerk.) A kérdéses jelenet maximum fél perc hosszúságú, és arról szól, hogy az anarchisták gyakorlatozás közben különböző politikai vezetők arcképeivel díszített dinnyéket lőnek szét, Orbán Viktor Merkel és Putyin között tűnik fel. Sokan kárhoztatták a Nemes által választott megoldást, hogy kézzel és fekete tussal markánsan láthatóan kisatírozta a kérdéses portrét a képről, azonban azt gondolom, a sors fintora, hogy a Zero így lett igazán hiteles látlelete korunknak. Ha a jelenet eredeti formájában maradhat bent a filmben, akkor azt is gondolhatnánk, hogy egy szabad és normális kor terméke; ha Nemes igazi megalkuvó lett volna, akkor teljesen kivágja az egész történetet igazából nem befolyásoló jelenetet. Ez a megoldás azonban napnál világosabban mutat rá egy akarnok, kisstílű, és a médiához egyáltalán nem értő hatalomra, beleértve az Andy Vajna által gründolt Filmalapot, amely 180 millióval támogatott egy olyan filmet, amelynek a forgalmazására aztán viszont semmit nem volt hajlandó áldozni. 

A Zero radikalizmusával egyértelműen az anarchista filmkészítés olyan nagyjainak munkásságát folytatja, mint Godard vagy Makavejev, azonban azoknál talán még nehezebben kategorizálható. A formai megoldások akár az experimentális film hagyományához köthetnék, azonban narratív szerkezete, produkciós struktúrája és egész koncepciója miatt mégsem hordozza igazán annak jellegzetességeit. Érzésem szerint attitűdje leginkább Alejandro Jodorowsky elszállt műveihez hasonlítható leginkább, csak azok vulgár-pszichologizálása, ezoterikus misztikuma és az ezekből fakadó túlzott komolysága nélkül. Nem hiszem, hogy a magyar filmet érheti mostanában annál jobb hír, mint hogy megszületett a magyar Jodorowsky, aki még az eredetinél is jobb.