Revizor: Napjaink egyik legjelentősebb Verdi-interpretátoraként emlegetik, tán még kedvenc zeneszerzőjének is nevezte valahol. Mi teszi ennyire különlegessé Verdi muzsikáját, mitől áll ennyire közel Önhöz?

José Cura: Verdit zseninek tartom, csodálom a zenéjét, különösen a kései műveit, amelyekre – mondhatni – szakosodtam is. A kedvenc szerzőm ugyanakkor J. S. Bach. Ami viszont mindkettejükben közös; nem magyarázzák túl a kottáikban, hogy miként adjuk elő a darabjaikat. Mintha Verdi is azt mondaná a művészeknek: „Ha elég jó vagy, érteni fogod, amit mondani akartam. De ha túl sokat kell magyaráznom, hogy megértsd a zenémet, akkor nem vagy elég jó hozzá”. Mindez végtelen számú ajtót nyit meg az előadó számára, ezek a kimeríthetetlen lehetőségek babonáznak meg engem. Már csak ezért sem értettem soha, miként létezhet egyáltalán azon interpretációs iskola, mely azt állítja magáról, hogy egyedüliként ismeri az „igazi Verdi-játszás” titkát. Verdi lenne az első, aki dühbe jönne, ha látná, hogy ezek az „önjelölt térítők” milyen korlátokat próbálnak ráerőltetni folyton a zenéjére.

R: Több mint kétszáz alkalommal énekelte az Otello címszerepét különféle rendezésekben, sőt, három éve meg is rendezte az operát Buenos Airesben. Mindig valami mást keres a műben, vagy ugyanazt próbálja megragadni az újabb és újabb változatokban?

José Cura

JC: Az egyik nem zárja ki a másikat. A középponti üzenet Shakespeare kora óta adott. Sőt, még régebben, Cynthio óta, aki ugyebár a történet eredeti olasz szerzője. Ami a legizgalmasabb számomra: egyre többet és többet felfedezni a kulcsmondanivalóban rejlő apró részletekből. Ez pedig egy soha le nem záruló folyamat!

R: Az április 23-i győri előadás rendhagyó lesz: koncertszerű formában dolgozzák fel a művet. Egyetért azzal, amit sokan vallanak, hogy ilyen tálalásban a fókusz átkerül a cselekményről a zenei anyagra, s így tán személyesebb is lehet az élmény?

JC: Ha egy előadás jó, akkor jó – függetlenül a formátumtól. Egy jó operakoncert is lehet nagyszerű, és egy hagyományosan megrendezett operaelőadás is, ez nem is lehet kérdés. A hatás mindkét esetben a részletek összjátékának függvénye; a rendezés, a helyszín, az előadók és a közönség hangulata, az időjárás, egyebek.  Nagyon sok tényezőn múlik. A készülő győri koncert sok szempontból különleges lesz, és egyben nagyon szokatlan is. Hiszen ne feledjük, nem egy kőszínházban játszunk majd, hanem egy sportcsarnokban!

R: Nem csupán vezényelni fog, de az est rendezője és látványtervezője is lesz. Pontosan mit takarnak ezek egy koncertszerű előadás esetében?

JC: A színpadkép tervezésénél nem arra kell gondolni itt, mint egy hagyományos operaelőadásnál, hanem az előadói tér megteremtésére. A pódium szintezésére, a lépcsők pozíciójára, s hasonlókra. És az Aréna nyújtotta lehetőségeken belül természetesen koreografált világítással is segítjük a közönséget az előadás befogadásában.

R: Gyakran halljuk Öntől, hogy napjaink Verdi-értelmezései túlságosan szépelgők, ami sokszor a lélektani mélység és az érzelmi erő rovására is megy. Ezt a meggyőződését Győrben is érvényesíteni fogja rendezőként?

JC: Magának Verdinek is örök harca volt ez. „Én nem bel cantót írok, hanem melodrámát!” – panaszkodott mindig. Nála ugyanis a szöveg és az abból fakadó tartalom ugyanolyan fontos, mint a zene – ez minden autentikus Verdi-előadás egyik fontos értelmezési alapszabálya kell, hogy legyen. Ezzel szemben a bel canto, vagyis a „szép ének” esetében a szöveg csak egyfajta apropó a dallamformáláshoz, sőt, a dallam olykor teljesen függetlenedik is a drámai üzenettől. A bel cantóban a hangképzésben rejlő szépség bontakozik ki, míg a melodramatikus közelítésben inkább a szövegkönyv tartalmát adjuk át, ehhez hívva a zenét szövetségesül.

R: Drámaiságból az Otellóban nincs hiány, bár ha jól olvastam, Ön szerint a főhőst gyakran félreértik; valójában semmi nemes vagy hősies nincsen benne, egy muszlim, aki önös politikai céljai miatt keresztény hitre tér, egyébként pedig gyáva sorozatgyilkos. Az erősödő vallási fundamentalizmusok korában elkerülhetetlenek az áthallások – rendezéseiben próbál tudatosan reflektálni a mára?

A képek forrása: www.josecura.com

JC: A világnak, amelyben ma élünk, már nincsen szüksége külön „rásegítésre”, hogy még jobban sokkoljon bennünket… Jelenleg akkora a zűrzavar mindenütt, hogy mindenféle extra hangsúly, amellyel illusztrálni próbálnánk e felfordulást, csak képes beszéd, „retorikai mutatvány” lehetne, hogy a lehető legfinomabban fogalmazzak. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az olyan művek, mint az Otello segítenek ráébredni, hogy valójában semmi nem változott az elmúlt fél évezredben. És nem csupán a vallással kapcsolatosan (amely kimeríthetetlen vitatéma), hanem például a nemek közti erőszak ügyében sem (hiszen Otello fizikailag bántalmazza feleségét, majd megöli). De akár az árulás, a kihasználás, a rasszizmus, az idegengyűlölet vagy a durva bánásmód jelenségköreit is említhetném.

R: Magyar zenésztársaival nem először dolgozik együtt, hiszen tavaly a Győri Filharmonikus Zenekarral nagysikerű koncertet adott szintén az Arénában. Hogyan emlékszik vissza a közös munkára?

JC: Elképesztően jó este volt, akkor határoztuk el, hogy biztosan lesz folytatás. Remélhetően ez a mostani koncert is nagyszerűen sikerül, alig várom már, hogy ismét elkezdődjenek a próbák a Győri Filharmonikus Zenekarral. És nem pusztán azért, mert kitűnő muzsikusok, hanem mert egy egészen szoros partnerség alakult ki köztünk legutóbb, a közösen eltöltött rövid idő alatt.

R: Az énekesgárdát jeles magyar és nemzetközi művészekből verbuválják ehhez. Otellót a finn Christian Juslin, Desdemonát a francia Gabrielle Philiponet, Jagót az olasz Pierro Terranova énekli majd. Magyar részről Kálnay Zsófia mezzoszoprán, Boncsér Gergely tenor és Bakonyi Marcell basszbariton erősítik a csapatot, valamint a Nemzeti Énekkar Somos Csaba vezetésével. A szereposztásba mennyire szólt bele?  

JC: A három főszereplőre személyesen tettem javaslatot.

R: Az éneklés olyan, mint a pingpong, ahogyan mondani szokta; folyamatos játék a partnerekkel és a közönséggel, energiák fogadása és átadása. Dirigálás közben is működik ugyanez az „adok-kapok”?

JC: Nagyon nehéz kérdés, mert ezt szavakkal képtelenség megfogalmazni. Hiszen ilyenkor a megérzések egyszerre kötődnek az érzékszervi élményekhez és a mélyen legbelülről jövő benyomásokhoz. Hogyan lehetne ezt elmagyarázni egyáltalán? Ki tudná szabatosan körülírni, hogy pontosan mit is értünk a híres hatodik érzéken, vagy azon a bizonyos „harmadik szemen”, amellyel oly sokan bírnak?  

R: Az viszont több mint megérzés, hogy nem szereti a skatulyákat. Rendre elutasítja, hogy „Negyedik tenorként” emlegessék, vagy éppen operaénekesként, aki vezényel is – miután eredeti képzettsége szerint karmester. Ugyanakkor énekel, dirigál, rendez, látványt tervez, tanít, komponál, fotózik. A „reneszánsz ember” titulust is túlzásnak érzi?

JC: Nem igazán foglalkoztatnak az efféle címkék, csak teszem a dolgom. Például sosem neveztem önmagamat fotósnak, a művészi fotográfiára mindig hobbiként tekintettem. Olyan hobbiként, amely rengeteget segített abban, hogy megfigyeljem a körülöttem lévő világot. Mert ez számomra létszükséglet. Egy újságíró kollégája tavaly azt írta (a Seen & Heard International hasábjain), hogy „José Cura egy polihisztor, korunk Leonardo da Vincije”. Ehhez képest én mindig azt mondom, az élet túl rövid ahhoz, hogy átlagosak legyünk. Használj ki minden napot! – ez a mottóm és életfilozófiám.