A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház most ünnepli hetvenedik évfordulóját, vagyis 1946-ban alapították. A hetven év – valljuk be nyugodtan, ha már a színháziak is jól tudják – nem nagy durranás, nem is igen szokás ünnepelni; de pompás alkalom, ürügy arra, hogy egy minifesztivállal megmutassa magát a műhely, amely ráadásul hamarosan fordulóponthoz érkezik: augusztusban lejár a vezérigazgató, Gáspárik Attila mandátuma.

Ritka alkalom, hogy a két tagozatnak – amely valójában két önálló színház, egy román és egy magyar – magyar vezérigazgatója van. Hogy ritka jó vagy ritka rossz, ritka nehéz vagy ritka könnyű – az alábbi beszélgetésből talán kiderül.

Az évfordulónak megadták a módját: volt kis színháztörténeti kiállítás, volt kerekasztal-beszélgetés a volt igazgatókkal, volt beszélgetés a meghívott sajtómunkásokkal, és minden estére jutott egy-egy előadás az aktuális repertoárból. A nyitó produkció ráadásul premier volt: Molnár Ferenc Üvegcipőjét mutatták be Mohácsi János rendezésében.

Azon a bizonyos sajtóbeszélgetésen hárman válaszoltak a kérdésekre: Gáspárik Attila mellett Keresztes Attila, a Tompa Miklós társulat, és Alina Nelega, a Liviu Rebreanu társulat művészeti igazgatója. A felszínen békés együttműködés honolt; minden előadást feliratoznak a másik nyelven, mindkét társulat teljes művészi önállóságot élvez, mind a műsorpolitika, mint a társulat alakításában, mégsem kaptunk határozott választ a kérdésre: pályázik-e a folytatásra a vezérigazgató.

A romániai színházakat minden évben osztályozzák, különböző mutatók szerint, egytől tízig. Ha egy színház öt éven át mindig kilenc pont fölött kap, nem írnak ki nyílt pályázatot, hanem az addigi vezérigazgató nyújt be egy új menedzseri tervet, és ha elfogadják, folytathatja a munkát.

A színház, pontosabban a vezérigazgató körül különféle szóbeszédek keringtek a közelmúltban. Plágiumról, a korrupcióellenes hatóság vizsgálatairól beszéltek – ezekről is kérdeztük a vezérigazgatót, Gáspárik Attilát. 

Revizor: Mitől függ, hogy pályázol-e a folytatásra, vagy sem? Csapat pályázik vagy egy ember?

Gáspárik Attila: Egy ember pályázik, a vezérigazgató, vagyis én.

Gáspárik Attila. Fotó: Rab Zoltán

R: A sajtóbeszélgetésen szép eredményekről számoltatok be: fesztiválmeghívásokról, megnövekedett nézőszámról; úgy tűnik, sikertörténet volt az elmúlt néhány év. Miért döntenél úgy, hogy mégsem pályázol a folytatásra, ha komolyan veszed az eddigi teljesítményt?

GA: Itt az emberi hiúság harcol a következő öt évi munkával. Ha most abbahagyom, akkor valósággal a mennybe megyek. Ilyen csúcsokra ez a színház az elmúlt ötven évben nem jutott.

R: Láttunk már ilyen „mennybemenetelt”: a magyarországi Nemzeti Színház igazgatóváltása következtében Alföldinek abba kellett hagyni az építkezést, és mivel remek színházat volt kénytelen ott hagyni, ez is egyfajta mennybemenetel volt. Mit mondjak, sokra ment vele. Ő is, meg hát mi, a közönség is…

GA: Értem és tudom, miről beszélsz. Abban a korban vagyok, amikor halnak meg körülöttem a pajtásaim, és néha rádöbbenek, hogy hiszen én nem is éltem. Játszani, rendezni is jó lenne. És három éve nem tudtam elmenni sízni, pedig kedvenc szórakozásom. Ha elmentem volna, egyfolytában telefonon lógnék. Nálunk nem lehet delegálni a feladatokat, a végén mindig ott kell álljak, hogy tényleg rendben van-e minden, várja-e Segesváron valaki a rendezőt, megjött-e a kellék… Eddig azért voltam jó, mert életemben minden munkán, minden fázison átmentem a színházban; az első két színészi évemben egy festőműhelyben éltem, ott volt a matracom, minden nap festettem a díszletet. Ennek az épületnek minden szegletét ismerem. Tehát eddig jó voltam. Kérdés, lenne-e még bennem annyi energia, hogy ilyen vehemenciával tudjam folytatni, vagy kiég az ember. És annyi rossz előadást látok, hogy… néha úgy érzem, olyan jó lenne rendezni, játszani.

R: Most nem lehet?

GA: Nem, mert Keresztes nem enged, mert egy diktátor, és ő a főnök. Bár én vagyok a felolvasószínház felelőse; ez olyan muszáj-feladat, valakinek meg kell csinálnia. Azt is szeretem, hogy néha pici szerepeket játszom, egyet szoktam vállalni egy évadban, de olyankor ott élek a társulatban hat hétig, látom, hogyan működik a színház, hogyan dolgozik mindenki, működik-e a tusoló, nyikorog-e a függöny, stb. Ezt én tényleg szeretem, na… Amúgy meg Keresztesnek igaza van, és köszönöm neki, hogy kontroll alatt tart.

R: Hetvenéves a színház, de ez...

GA: …Ürügyet találtunk arra, hogy mulassunk, igen.

R: Nem üzenünk a fenntartónak, hogy adjatok több pénzt, szeressetek jobban, milyen jók vagyunk?

GA: Dehogyis. Csak lejár a munkánk, és meg akartuk mutatni, hogy mi idáig tudjuk a történetet. Érdekes egyébként a ti magyarországi szemetekkel nézni az előadásokat. A provinciális színházaknak – bár szerintem ez Budapestre is érvényes – kialakulnak a kisközösségei, a kisdarabjai, és olyan jól elvannak úgy magukban. Ilyenkor pedig rálátunk kívülről – saját magunkra, és ez mindig érdekes. Erdély ugyanis nem homogén közeg – ahogy nagyon gyakran Budapestről látszik. Például Alina kolléganőm az egyetlen vásárhelyi közülünk. Én Nagyváradról jöttem – itt az ilyesmi nagyon számít. Nagyvárad egy nagypolgári zsidó város, ahol a tolerancia evidencia volt, ráadásul én egy Romániában elmagyarosodott szlovák apától származom. Szóval Alina idevaló, ismer és tud mindent. Ez mindig kisközösség volt, ahol mindenki kikaparja a maga kis helyét. Én meg elég szemtelenül jöttem ide, akkor, amikor épp mindenki telepedett ki Magyarországra vagy tovább, amit én nem akartam. Tudod, a nagyváradi ismerőseim többsége minimum Németországba, de inkább Amerikába ment, mert az jó messze van. Erdélyen belül is érdekesek voltak a törésvonalak. Mi Nagyváradon minden magyarországi dologhoz hozzájutottunk. A nyolcvanas években nekem járt egy filmes lap, anyám a Nők lapját olvasta, nagyanyám az Ország-világot, nagyapám a Horgászt. Pontosan tudtuk, ki az a Szegvári Kati és Ráday Mihály, mert néztük a tévét. A házban, ahol laktunk, egy barátommal épp ezért megpucoltuk a kilincset, mert vigyázni kell az örökségünkre… Nagyváradi korszakunk iránytűi például Ara Kovács Attila, Horváth Károly, Csoma Judit, Kőrössi P. József, Tamás Gáspár Miklós, hogy az olvasóidnak ismertebbeket idézzem.

R: Tőlünk nézve a román rendezők állnak magas polcon…

GA: Mi is dolgozunk románokkal. De miért is lett az ilyen jó? Mi komoly diktatúrában éltünk, nálunk nem volt összekacsintós Aczél elvtárs. A diktatúrában a szövegeket nézték, csak azt, meg hogy pirosfehérzöld ne legyen benne. Aztán a színházban a román nagyok elkezdték máshová tenni a hangsúlyokat, és a vizualitással játszottak. Megtanultuk a kettős-hármas nyelvet, amit a mai fiatalok már nem értenek, a dekódolás már nemigen megy. Nekik a kék csapból mindig hideg víz folyik, a pirosból mindig meleg. Az én nemzedékem abban sem biztos, hogy folyik a víz. A sok kettős beszédből meg egy új színházi nyelv született.

R: Amikor belekezdtetek a munkába, mibe ütköztél bele?

GA: Először abba, hogy a régi gárdából sokan képtelenek voltak megemészteni, hogy itt most egy magyar ember a vezérigazgató. Nem mindenki dolgozott úgy, ahogy kéne. Mondok példát: a színháznak nem volt marketingosztálya, volt két közönségszervező, két nyugdíjas katonatiszt. Nem mindenkivel akartam együtt dolgozni. Rengeteg volt aztán a följelentés. Három hónap után kiszállt a rendőrség, és elvitte az összes szerződést, amit én kötöttem.

R: Ez már a korrupcióellenes hatóság volt?

GA: Nem, ez öt éve volt. Öt év alatt iszonyú mennyiségű hatóságnál jelentettek fel. Volt vagyonvizsgálat, számvevőszék, diszkrimináció elleni hatóság, több rendőrségi nyomozás, minisztériumi vizsgálóbizottság… Úgy vélem, a régi följelentés ment a korrupcióellenes hatóságnak is, ők most vették ezt elő, hogy lejár a mandátumom. Nos, a dolgukat végzik.

R: Miért?

GA: Nem tudom.

R: Találtak valamit?

GA: Nem. Általános nyomozás folyik, keresik, hogy mi a probléma. Nem vagyok sem vádlott, sem gyanúsított. Volt házkutatás itt, a színházban, és otthon is.

R: A lakásodon?

GA: Persze. Lefilmeztek mindent. Nem rágódom én ezen sokat, mert akkor belebolondulnék. Elég az, hogy a kiskorú gyerekemnek elmagyarázzam, hogy miért költik föl őt hajnalban álarcos férfiak. És hogy érdemes Romániában maradnia és tanulnia és felnőttnek lennie… de hát ezt tudtuk, mikor a maradás mellett döntöttünk.

R: Te magyar állampolgár is vagy?

GA: Nem. Ha nem fizetek adót, honnan venném a bátorságot arra, hogy arról szavazzak, hogy te hogyan élj. Meg sem fordul a fejemben, hogy ne lennék magyar, hogy ne járulnék hozzá a magyar kultúrához, hogy ne ragaszkodnék a híd-szerepemhez… Magyar darabokat „exportálok”, Spirót, Egressyt, Háy Jánost… A román szakma úgy tart nyilván, hogy én vagyok a magyar, akivel lehet tárgyalni. És akkor elindult a rendőrségi ügy, aztán minisztériumi vizsgálóbizottság, utána munkaügy, aztán más hatóság, aztán vagyonfelügyeleti átvilágítás… Minden héten valamiért följelentettek, kiszálltak. Nem találtak semmit.

R: Korrupciós ügyekről beszéltek; igaz, nem konkrétumokról, csak úgy a karaktergyilkosság dramaturgiája szerint általánosságokról.

GA: Közben az a helyzet, hogy nekünk, igazgatóknak is van bérletünk a saját színházunkba. Pénzért veszem a jegyet, ha beülök egy előadásra, én is, a családom is, a barátaim is. Ha valaki – régi reflexekkel – kér jegyet, pénzért megveszem neki. Ez nem magánszínház… és akkor azt kérdik, vezette-e a feleségem a színház autóját? Vezette, igen, amikor ittam, és haza kellett érnem.

R: Hogyan hatott ez az igazgatói posztra és a munkádra?

GA: Tudod, én nagyon népszerű ember lettem Marosvásárhelyen igazgatóként, és főleg a románság szemében. Vannak román barátaim, beszélek románul nyilvánosság előtt is; még az is elterjedt, hogy polgármesternek indulok, ami persze nem igaz. Elmondok egy történetet. Április 1-jén felgyulladt a bútorraktárunk, mert nem volt jól bekerítve; egy folyó partján volt, a nádast felgyújtotta valaki, és akkora szél volt, hogy átterjedt. Nagyon használt, vacak díszletdarabok voltak ott, és volt két aktív díszlet is. Akkor azt kérdezte a korrupcióellenes hatóság, hogyan lehet az, hogy 1-jén leégett a raktár, és 3-án én már leküldtem a minisztériumnak Bukarestbe a listát, hogy mi égett el benne. Ezt sokáig nem értettem. Aztán amikor láttam, hogy otthon lefilmezték az összes bútoromat – én rengeteget járok ócskapiacra, és rengeteg régi bútort felújíttattam, egyébként itt a színházban is –, szóval akkor rájöttem, hogy azt feltételezik, mármint a feljelentő, hogy kiloptam a bútorokat a raktárból, aztán felgyújtottam, és azt mondom, hogy ott égtek. A bútoros fiút behívták, és megmutatták neki a bútoraim felvételét… Ennek az egésznek mostmár nyolc-kilenc-tizedik hónapja, nincsen semmi konkrétum. Csak keresték.

R: Plágiummal is vádoltak. Kiálltál-e a nyilvánosság elé, hiszen azt mondtad, utánanézel.

GA: Figyelj, kivel harcoljak? Egy névtelen följelentővel? Van törvényes módja egy dolgozat átvilágításának. Állok elébe, de valaki indítsa el.

R: Összefüggnek ezek?

GA: Persze, a plágium-ügy után két héttel jött a korrupcióellenes hatóság.

R: Térjünk vissza a közönségre, és az egyetemmel való kapcsolatra.

GA: Az egyetem legnagyobb részével nagyon jó a kapcsolat; a tanári gárda nagy része itt van állásban. Az egyetem átka sokszor az volt, hogy a középszerű színészek tanítanak, mert nekik van idejük, hiszen nem játszanak. Én igyekeztem úgy szervezni ezt, hogy a jó színészek tanítsanak, és legyen rá idejük. Akkor határoztam el, hogy igazgató akarok lenni, amikor láttam, hogy elfogytak a felvételizők. A felvételiző ugyanis nem az infrastruktúrára jön, hanem a színházra. Arra, hogy meglát-e Keresztes vagy Mohácsi, ha sétálok az utcán. Sokan jönnek, hogy ide szeretnének kerülni, és lassan elkezdett feltelni a felvételizők száma. A mostani osztályomban tizenegyből tíz magyarországi. És ehhez hozzáteszem, hogy az egyetem összes hallgatójának nagyjából a harminc százaléka magyarországi. Ehhez képest a magyar állam semmivel nem támogatja az egyetemet. Mi viszont adunk román ösztöndíjat.

R: De a színházat támogatja a magyar állam, vagy nem?

GA: Igen, kapunk másfél, kétmillió forintot (kezicsókolom, köszönjük szépen, az Isten fizesse meg) – és a többszörösét fizetjük vissza.

R: Hogyhogy?

GA: Úgy, hogy fizetünk jogdíjakat, gázsit, magyarországi magyaroknak, alkotóknak. Sokszor ott vásárolunk parókákat, festékeket, anyagokat…

R: De hát ez természetes, ez nem visszafizetés, hiszen ők munkát végeznek a színháznak.

GA: Természetesen, de ha ad abszurdum mérlegre teszem, mennyi jön be Magyarországról, és mennyit fizetünk ki arrafelé, az egyensúly felborul. Jó, szóval a lényeg, hogy az egyetemmel jó a kapcsolatunk, a színész- és a díszlettervező-képzéssel. A dramaturgokkal vannak gondjaink, itt szerintem változtatni kell a képzésen, mert dramaturgnak – itt teatrológus – évente két-három ember jelentkezik. Vagyis komplexebb képzés kellene, gyakorlatiasabb, színházi pedagógiával, kritikusképzéssel, sok egyébbel.

R: Nem hiszem el, hogy ezt ne tudnátok megbeszélni, elég közel vagytok egymáshoz…

GA: …

R: Leváltottatok egy színházat, és leváltottátok a nem túl nagy közönségét is.

GA: Igen. Nem ment könnyen. Most az éves közönségszám 65 ezer körül van, 120 ezer a város lakossága, a 90 százalék beszél románul, 60 százalék ért magyarul. A színház közönségének körülbelül a kétharmada magyar, és nagyjából  tíz-húsz százalék az „átjárás” egymás előadásaira. Marosvásárhely kisváros, amikor nekiláttunk az új közönség fölépítésének, nem volt cél, hogy elűzzük a régit, de próbáltunk csavarni a profilon. Mohácsival például négy éve tárgyalunk, és most érett meg az idő arra, hogy idejöjjön. Most Mundruczóval, Zsótérral tervezünk – Keresztes azt mondta, hogy most ez jó lenne. Végeztünk egy felmérést, és először a közhelyek felől indultunk el: nincs pénzem, nincs időm, stb. Nem egyes előadásokat igyekszünk reklámozni, hanem a színházba járás rítusát, azt, hogy milyen fantasztikus dolog elmenni, színészeket látni, barátokkal találkozni, utána meginni egy pohár bort. Először két mecénásunk volt, akik komoly pénzt fizettek a bérletért, jelenleg negyvennél tartunk, ők a „csapat” tagjai, megbecsüljük őket. És igyekeztünk jó előadásokat csinálni – ez nem mindig sikerült. Ebben fantasztikus társaink akadtak, például Bodor Johanna, aki új alapokra tette a színházi mozgást mifelénk. Nézd, ez most egy éhes színház, én meg bizonyítani akarok. Idén nem leszünk ott Pécsen, pedig hát végigmenni a Király utcán, az jó dolog. Mesélhetnék a válogatásról – nem fogok.

R: Látok az előcsarnokban önkénteseket.

GA: Igen, nagyon sok önkéntesünk van. Gimnazisták, idejönnek a suliból, tanítás után. Órákat tartunk nekik, a színészek is, és nézik az előadásokat. Otthon pedig viszik a hírünket, ők a nagyköveteink.

R: Kiosztották Magyarországon a Kossuth- és Jászai Mari-díjakat, ide nemigen jutott.