A produkcióra az előadás karmesterének, Vashegyi Györgynek és együtteseinek, a Purcell Kórusnak és az Orfeo Zenekarnak a Versailles-i Barokk Zenei Központtal folytatott hosszú távú együttműködése keretében került sor. A francia kutatóközpont egészítette ki az opera bizonyos hiányzó részeit, és ők választották ki az előadás francia énekszólistáit is.
Katherine Watson |
Az allegorikus prológussal kezdődő opera cselekménye szövevényességében is célratörő, és megejtően bájos: Isbé, a pásztorlányka és kollégája, Coridon már a darab első pillanatában imádja egymást, de belső és külső akadályok egész sorát kell legyőzniük ahhoz, hogy szerelmük négy felvonással később révbe érjen. A tulajdonképpeni cselekmény négy főszereplő körül forog; az őket megszemélyesítő énekesek (egy apró, lényegtelen kivétellel) csak ezt a szerepet alakították; a további öt színre lépő énekes több, akár négy mellékszereplő – különféle nimfák, istenek, pásztorok, allegorikus figurák – „jelmezében” is fellépett, a korabeli gyakorlatnak is megfelelve, ám semmiképpen sem mellékesen.
A címszereplő, Katherine Watson sötét karakterű lírai szoprán, aki a szemérmes tartózkodás és a felforrósodó szenvedély pillanatait is átéléssel tudja megformálni. Szerelmesének szerepét a legjellegzetesebb francia barokk hangfajra, haute-contre-ra komponálta Mondonville. Megszólaltatója, Reinoud Van Mechelen a nagyszerű előadásnak is az egyik fő erőssége volt: hangjának határtalan hajlékonysága, érzelmeinek robbanékonysága, deklamációjának kivételes ereje, magasságainak könnyedsége folyamatosan ámulatra késztetett. A vetélytárs, a hatalmas és gazdag, s végül nagylelkűen visszalépő Adamas baritonszerepében Thomas Dolle-t hallottuk, aki hangilag – de nem az előadás érzékenységében, a dallamvonalak biztos megformálásában – eleinte halványabbnak tetszett a többi főszereplőnél, ám a darab végére ebből a szempontból is kinyílt, magára talált. Végül a jóindulatú druida főpap, Iphis basszusszerepét Alain Buet szólaltatta meg elementáris erővel.
Ám ezzel korántsem ért véget az igazán kiváló énekesek névsora. Chantal Santon-Jeffery, a másik mély tüzű, de mégis fényesen csengő szoprán hang tulajdonosa az előadás legnagyobb energiát sugárzó egyénisége volt, s egy-egy pillanatban még a kitűnő Watsont is elhomályosította; miközben Rachel Redmond végtelenül könnyed és fürge szopránja, rendkívül rokonszenves kisugárzása is képes volt a középpontba kerülni időről időre. Végül pedig mezzóként Blandine Folio-Peres is ragyogó volt a maga módján mind hangilag, mind pedig előadóként.
Reinoud Van Mechelen |
Eme nagyszerű énekes-teljesítmények egy minden szempontból ragyogó előadásban találták meg a helyüket. Mondonville elfelejtett operája ugyanis igazi drágakőnek bizonyult, mégpedig a maga senkivel össze nem téveszthető stílusában. A „pasztorál” műfaja ugyanis rendkívül képszerű, mintegy hatalmas tablókból összeálló komponálásmódra ihlette, amely még a mai hallgató képzeletében is felidézi a bizonyára rendkívül látványos színpadképeket. Ezeket a képeket pedig azért tudja Mondonville öt felvonáson át megunhatatlan változatossággal felidézni, mert gazdag fantáziájú, úgyszólván az évszázadnyi idővel utána alkotó Berliozhoz hasonlítható mestere a zenekari színeknek és effektusoknak. Ez annál inkább csodálatra méltó, miután kissé redukált, rézfúvósok nélküli zenekart alkalmaz – ezzel szemben igazi francia abban is, hogy kimeríthetetlen fantáziával kezeli az – időnként pikkolóra váltó – fuvolapárt (a két kiváló játékos: Balogh Vera és Kovács Kapolcs). Ezzel és a vonós regiszterek – no meg a kreatív zenei gondolatok – váltogatásával, illetve bőségével a szerző mindvégig odafigyelésre készteti a hallgatót, miközben mestere az énekbeszédnek és a vokális vonalvezetésnek is.
A hangszeres és énekkari művészek Vashegyi irányításával minden lehetőt megtettek a darab megejtő gazdagságának minél teljesebb kibontásáért. Az előadás – és persze a mű – valódi értéke azonban csupán az est utolsó pillanatában vált világossá a maga teljességében. Mert hiába alakították csaknem öt felvonáson keresztül az így is rendkívül szerethető operát a konvenciók, amikor egy parádésan megírt vihar- és földrengésjelenetet követően kibontakozik a boldog vég, akkor Mondonville nem tudja le a darab befejezését, mint sokszor akár egy Hasse vagy Händel is teszi, egy viszonylag jelentéktelen, epilógusszerű, örömteli együttessel vagy kórustétellel. Ehelyett olyan, a kórus gyengéd közbevetései által még átszellemültebbé tett, moll szerelmi duettet kanyarít az opera végére, amely súlyával és költői szépségével tökéletes egyensúlyt tart a korábbi sok-sok konvencionális bonyodalommal, és mintegy utólag hitelesíti és átnemesíti őket. Monteverdihez méltó pillanat ez – a megismertetéséért köszönet jár mindazoknak, akik ezt az előadást létrehozták számunkra.