Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„AZ IDŐUTAZÓS JÓZSEF ATTILA-FILM A KEDVENC FILMTERVEM”

Beszélgetés Köbli Norberttel
2016. márc. 14.
Mikor készülhetne tragikomédia Trianonról? És időutazós film József Attiláról? Az ötvenes években játszódó thrillereket (A vizsga, A berni követ), valamint a Félvilágot és a Válótársakat író Köbli Norberttel beszélgettünk. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.
Revizor: Mi vonz a történelmi témákban?
Köbli Norbert: Az, hogy rímelnek az életemre, a társadalmunkra, vagy a globális problémáinkra. A visszatérő minták érdekelnek, a folyók, amikbe újra és újra belelépünk. És az a merevség, vagy gépiesség, amivel a hibákat ember és társadalom újra és újra elköveti. Ha belenézel A XX. század magyar beszédei című könyvbe, láthatod, hogy régen is ugyanazzal rémisztgette egymást a két párt a Parlamentben, mint manapság. Biztos van bennem egy ismeretterjesztő tanár bácsi, aki szerint ha más is látná ezeket az összefüggéseket, sokat tanulhatnánk belőlük.
Köbli Norbert
Köbli Norbert
R: A régmúltban játszódó történetekben jobban tudod elemezni a karaktereket és a köztük lévő viszonyokat? A Félvilág is a századelőn, de egy időtlen világban játszódik.
KN: Tisztánlátást ad a történelmi távlat, a ma nekem is kusza. A jelenről mindig vígjáték jut eszembe és szatíra, mert minden kisszerűnek, esetlegesnek és svejkinek tűnik. Gondolkoztam rajta, hogy a Félvilág történetét a Pretty Woman folytatásaként, a mában mesélném el, de a történetnek kellett az a szilárdabb erkölcsiség, ami száz éve megvolt a társadalomban. Történetmesélőként segít, ha egy adott korhoz kialakult képzetek társulnak, például hogy az ÁVO-sok rossz emberek voltak. Megkockáztatom, hogy a Saul fia is azért tudott újszerű lenni, mert előtte készült már sok holokausztfilm, és megvolt az alapul szolgáló kánon.
R: A magyar történelem sok fordulópontjáról nincs konszenzus a társadalomban – egyetértés abban van, hogy bizonyos történelmi eseményekről épp a konszenzus hiánya miatt nem lehet filmet forgatni. Tényleg csak a konszenzus hiányzik?
KN: Nemrég beszéltem az Indexnek arról, hogy írtam egy vígjátékot Trianonról. Ez valójában egy tragikomédia. A kommentelők már magába a ténybe belekötöttek, pedig Wass Albertnek is van egy tragikomédiája Trianonról, a Tizenhárom almafa. Abban az interjúban azt mondtam, hogy jó lenne, ha készülnének olyan filmek, amelyek konszenzust teremtenek a társadalomban, és a moziban világnézettől, felekezettől és pártállástól függetlenül mindenki ugyanazt érezhetné és gondolhatná. De a kommentek elgondolkodtattak: lehet, hogy az emberek nem is akarnak konszenzust? Lehet, hogy nem akarják, hogy elvegyék tőlük a legfontosabbat, a gyűlöletet, mert akkor semmijük sem marad?
R: Akkor a társadalmi konszenzusra a döntéshozóknak van szükségük, hogy nyugodtan rábólintsanak egy ilyen filmtervre?
KN: A filmkészítők felelőssége, hogy ellentmondásos témákhoz nyúljanak, és készüljenek olyan filmek, amik egyik és másik oldalról is bemutatják az adott történelmi helyzetet, és felvállalnak egy olyan ismeretterjesztő és kulturális szerepet, ami elindít a társadalomban egy beszélgetést, mint ahogy azt például A bukás tette a németeknél. De ez akkora felelősséget jelent, amit lehet, hogy az egyéni filmalkotó még vállalna, az államilag dotált filmfinanszírozás viszont nem. Úgy látom, Amerikában mindig lehet magántőkét találni a filmhez, ha mást nem, a várható botrány és bevétel miatt. Az államnak itthon viszont nagyon tökösnek kéne lennie, hogy igent mondjon ilyen filmekre.
R: Utoljára 2002-ben készült nagyléptékű történelmi film, A hídember, ami határozottan állított valamit egy nagy történelmi alakunkról, amin aztán lehetett vitatkozni. Ez lassan 15 éve volt.
KN: Igen, de én nem panaszkodom, több történelmi filmemet is támogatta az állam, ráadásul az állam részéről soha senki nem szólt bele, miről és hogyan írjak.
R: A Couch Surf általad írt, Dramaturgia című epizódjában azért voltak aktuálpolitikai áthallások.
KN: A Dramaturgia az éppen felálló Filmalappal szembeni félelemről szólt. Nem a tényleges működésükről, hiszen amikor megírtam 2011 nyarán, még el sem indult a Filmalap. Ez egy kafkai kisfilm, amit nagyon szeretek, szerintem nagyon jól sikerült, de azt hiszem, végül is a Filmalapból nem vált kafkai Dramaturg Tanács.
R: Kaptál rá visszajelzést a Filmalaptól?
KN: A Filmalaptól és másoktól sem jött visszajelzés. A tévében sem vetítették és letölteni sem lehet. Nem látta annyi ember, hogy, mondjuk, érdemes legyen megsértődni rajta.
R: A Trianonról szóló tragikomédiád el fog készülni valamikor?
KN: Ezután a hajcihő után kicsit elment tőle a kedvem. Nem esett jól, hogy a kurucinfó címlapján szerepeltem, de ez persze nem tántorít el attól, hogy egyszer megcsináljam. Azon mindenesetre elgondolkodtam, hogy akarnak-e az emberek rögtön egy kifordított Trianon-filmet látni. Lehet, hogy először a kanonizált verziónak kell elkészülnie. Megint a Saul fiára és az alapjául szolgáló filmes kánonra hivatkoznék. Szülessen meg a nagy film Trianonról, és legfeljebb utána jöhet majd az én tragikomédiám.
Jelenet a Félvilág című filmből
Jelenet a Félvilág című filmből
R: Házaltál már vele producereknél?
KN: Beadtuk a Filmalaphoz, de etikai alapon elutasították, azzal az indokkal, hogy nagyon hasonlít a Goodbye, Lenin!-re. Ami azért furcsa, mert a Filmalap nem egy etikai bizottság. De ki vagyok én, hogy a Filmalap döntéseit vitassam? Ha majd komolyan veszem ezt a filmtervet, írok Wolfgang Beckernek, és kikérem a véleményét. Ha azt mondja, hogy ne álljak neki, akkor nem fogok. De lehet, azt mondja, hogy ez egy vándormotívum, ami például a Heves jeges című Louis De Funes-filmben is felbukkan. Beckert magát is plagizálással vádolták; úgy tudom, ő Szokurov Tyelec (Taurus) című filmjéből vette a Goodbye, Lenin! ötletét. Az a film Lenin utolsó éveiről szól, amikor már elhülyült, és nem tudja, mi folyik körülötte, az emberek pedig színjátékokat játszanak neki a világtól elzárt dácsában. De a Tyelec nem vígjátékként, hanem súlyos drámaként van előadva.
R: Egy időutazós filmet is terveztél – József Attiláról.
KN: Az az egyik kedvenc filmtervem, de sajnos elutasította a Filmalap. Még 2009-ben írtam, a címe Talán eltűnök hirtelen, és azóta megszületett az Éjfélkor Párizsban, amely egy hasonló történetet mesél el. Az enyém arról szól, hogy egy irodalmár nő autóbalesetet szenved, beleesik a Dunába, és arra tér magához, hogy József Attila húzza ki a vízből 1937-ben, aki épp a Duna-parton akart öngyilkos lenni. A nő nem hiszi el, hogy a kedvenc költőjével találkozhat, akinek a munkásságát egész életében kutatta. Attilának is megtetszik a nő, és hazaviszi a panzióba, ahol kiderül, hogy ez az a hétvége, amikor jön Thomas Mann és például meg kéne írni a Születésnapomra című versét. De Attila annyira belezúg a nőbe, hogy elfeledkezik mindenről, majdnem lekési Thomas Mann köszöntését és nem írja meg a Születésnapomra-t, mert a csajjal tölti az idejét. Boldog, és nem ír verseket, a lány pedig rájön, hogy neki kell megírnia és elküldenie helyette a verseket Ignotusnak.
R: Ezt a filmet miért utasította el a Filmalap?
KN: Nem tudom. Szerintem a világ legjobb története. Nagy közönségfilmként írtam meg, mert József Attila olyan brand, amihez mindenki tud kötődni, és be tudja vinni a moziba az embereket. Most úgy néz ki, egy másik filmem fog leforogni, az Apró mesék, amit Szász Attilával csinálunk, és jelenleg várjuk a döntést a gyártás-előkészítésről.
R: A Félvilágban írtál először női főszerepeket.
KN: Semmit nem élveztem annyira írni, mint a Félvilágot. Nehéz volt elszakadnom ezektől a nőktől, mert annyira életerősek voltak, hogy leugrottak a papírról. Éreztem, hogy lüktetnek a tetterőtől, és mind a hárman meg tudtak lepni menetközben. Kitaláltam, hogy merre menjenek, de önálló életre keltek. Kató például nem ment ki a szobából, hanem visszajött és megcsókolta a költőt.
R: Íróként másként közelítesz egy női, mint egy férfi karakterhez?
KN: Mint Jack Nicholson a Lesz ez még így se című filmben, akitől kérdezik, hogyan ír ilyen fantasztikus női szerepeket, és azt mondja, hogy „Megírom úgy, mintha férfi lenne, majd megfosztom minden józan eszétől”? Nem, én nem így írok. (nevet) Nem látok különbséget a kettő között. A Félvilágban olyan dolgok foglalkoztattak, amik csak nőkkel történhetnek meg. Mint a cherchez la femme, hogy nőként nagyon mélyről nagyon magasra juthatsz, ha a megfelelő férfit magad mellé tudod állítani és meg tudod tartani. Ez Elza sztorija. A szépség mint valuta és a fiatalság mint érték témája is érdekelt a Félvilágban. A vámpírfilmek is erről szólnak: aki már nem annyira fiatal és nem olyan szép, az el akarja szívni a fiatalok életerejét.
A portrékat Czirják Pál készítette
A portrékat Czirják Pál készítette
R: Kellett női kontroll az íráshoz? Megmutattad például a feleségednek a forgatókönyvet?
KN: Megmutattam, és azt kérdezte, ezt hogyan csináltam. Mert nem gondolta, hogy ennyit tudok a nőkről. Nem tudom, dicséretnek szánta, vagy gyanakvásnak, de jólesett, hogy tetszett neki. Tartottam tőle, hogy a nők azt mondják majd, hogy „na, megint egy férfi mondja meg a tutit a nőkről. És mi jut a férfi írónak eszébe a nőkről? Hát az, hogy kurvák.” Csúszós volt tehát a talaj, de nem kaptam negatív véleményeket. Már a színésznők megmondták volna, ha valami szexista. Ha az IMDb-n megnézed a demográfiai lebontást a szavazásnál, a férfiak 7,3 pontot adnak a filmre, a nők pedig 7,9-et. A nők ennyire más filmet látnak a Félvilágban.
R: Miben látnak mást?
KN: Végtelenül boldoggá teszi őket, hogy végre nők a főszereplők. Ahogy Keira Knightley mondja a London Boulevardban, a színésznőknek gyakran csak az a feladatuk a filmekben, hogy a férfit beszéltessék. Filmen ritkán látunk teljes női sorsokat, ahol a nőknek más problémáik is vannak, mint hogy a férfiaknak jó-e vagy sem. Pláne 35 fölött nehéz jó női szerepet kapni. Nem véletlen, hogy Hollywoodban a 30 feletti színésznők produkciós irodákat alapítanak, hogy legalább maguknak fejlesszenek olyan projekteket, amikben értelmes női szerepek vannak.
R: Neked okozott belső konfliktust, hogy miután írtál egy okos kamarathrillert három erős nőről és a köztük lévő szövevényes viszonyrendszerről, bérmunkát vállaltál egy szappanoperában, amelyben három nőből kettő hisztérikának, hárpiának tűnik?
KN: Nagyon szerettem írni a Válótársakat, de abban én csak egy szakember voltam, aki magyarra adaptálta a holland eredetit – és szerintem jobb jeleneteket és dialógusokat írtunk az eredeti sorozatnál, amit egyébként csupa nő csinált. De először valóban azt gondoltam, hogy ez egy hímsoviniszta sorozat, és nagy gondom volt ezzel a két figurával, Szonjával és Tamarával. A különbség szerintem a holland és a magyar nők, ill. a szerepeik között van. Mivel a holland nők és a szerepük erősebb, ott jobban belefér, ha kifigurázzák őket. Nálunk ennek más üzenete van. Rengeteget nyestünk a két karakterből, főleg Tamarából, Szonját azonban a csatorna kérésére el kellett engednünk: ha dilis, akkor legyen dilis. Tamaránál viszont meg kellett találni az emberi pillanatokat. Balsai Mónival egy érzékenyebb és fiatalabb színésznőnk lett a szerepre, mint az eredetiben, és ha nem is rögtön, de egy idő után meg lehet érteni, mit miért csinál. Ez a sorozat viszont ezzel együtt sem tud alapvetően más lenni, mint ami. Ezt a formátumot vette meg az RTL Klub, és ezt akarja csinálni, mert ez ültet le hétről hétre 800 ezer embert a tévé elé. Azt vártuk, hogy hímsovinisztának nevezik majd a Válótársakat, de azt a véleményt kaptuk, hogy ebben a sorozatban közhelyesen kezelik a férfiakat, akik csak úsznak az árral és hülyeségeket csinálnak, miközben a nők erősek és határozottak. Ahogy a párkapcsolatokat, úgy ezt a sorozatot is mindenki másképp látja. Most a második évadot írjuk, és azon dolgozunk, hogy még jobb legyen. Szerintem sikerülni fog, mert már a színészekre írjuk a sorozatot.
R: Nem zavar, hogy még így is maradnak olyan dramaturgiai bakik, amiket egy saját sztoriban nyilván nem engednél meg magadnak?

KN: De, de ha saját kútfőből írnám a sorozatot, és visszafogottabb lenne, akkor lehet, hogy csak 100 ezer embert érdekelne. Hogy 800 ezer ember kövesse hétről hétre a sorozatot, ahhoz a fodrásznőtől a Váci utcai ügyvédig mindenféle embert meg kell tudni szólítani. Ezt én is most tanulom a sorozatból és az RTL Klubtól. A csatorna nagyon pontosan tisztában van vele, kikből áll a közönsége és ők mire vágynak.
R: Hogy ekkora tömegbázisa legyen a sorozatnak, ahhoz szükséges, hogy gazdag emberekről szóljon a történet? A konfliktusok a válás miatt a pénz körül forognak, de súlytalanok maradnak, mivel mindenki szemérmetlenül gazdag.
KN: Tudatos döntés, hogy ebben a sorozatban nincsenek napi megélhetési problémák. Ezeknek az embereknek csak szívzűrjei vannak. A Válótársak ebben az értelemben rokon a Story, a Best és a Hot! magazinnal, amik arról szólnak, hogy a privilegizált életet élő embereknek is vannak magánéleti problémáik. Azért jó olvasni ezeket az újságokat, mert látod, hogy a pénz nem boldogít: a gazdag és szép ember is ugyanattól szenved, mint te. A királydrámák is ugyanerről szólnak, és a közönségnek nagy belső kielégülést jelent ezt látni, hogy perspektívába kerülnek a napi gondjai, hiszen arra gondolhat, talán nem is olyan rossz az ő élete.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek