Bár nem szokásom kritikát ennyire negatív címadással spoilerezni, a Rimini Protokoll berlini (első körben weimari!) bemutatója számos, az olvasói izgalom fenntartásán túlmutató kérdést vet fel a téma kapcsán. A téma kényes. Tudjuk. A nácizmus ideológiai alapműveként számon tartott könyv szerzői jogvédelme 2015 végén járt le, innentől kezdve bárki újra kiadhatja. Természetesen nagy várakozás előzte meg a német kollektíva Helgard Haug és Daniel Wetzel által jegyzett előadását: az időzítés tökéletes, a vállalkozás merész. Vajon hogy nyúl az a csapat az egyik legnagyobb modernkori genocídium alapkövét jelentő szöveghez, akiknek felmenői között törvényszerűen akadhatnak bűnösök? Miképpen reflektálhatunk arra, hogy a világ legborzalmasabbként számon tartott írása a mai napig a fű alatti könyveladások csúcsán helyezkedik el? Milyen színházi célt szolgálhat egy Hitler fő műve kapcsán készített produkció? Emlékezés, emlékeztetés, elemzés? Elborzadás, bűnfeloldás, jelenben zajló közösségkovácsolás? Szembenézés?
„A vita arról, hogy a könyvet milyen formában lehet újra kiadni, ha lehet egyáltalán, rég kezdődött – annak ellenére, hogy antikváriumokban és az interneten hozzáférhető, ráadásul számos országban stabil értékesítési piaccal rendelkezik. Mi akadályozható meg a szimbolikus tiltás által? És miből táplálkozik a Mein Kampf mítosza? Miről szól a könyv egyáltalán? Veszélyes?” – így a kollektíva bevezető szövegének részlete.
A Rimini Protokoll hat „hétköznapokban jártas” embert hív szereplőként az előadásba. Ez az alapító tagok definíciója arra, amit a magyar színházcsinálók az általában pejoratívan hangzó „civil” kifejezéssel illetnek. Ezen nők és férfiak nem professzionális színészek, ám saját életükben és hétköznapjaikban szakértők. A résztvevők: egy fiatal jogásznő, egy középkorú frankfurti professzornő, egy weimari könyvárus, egy idősebb vak performer, egy német állampolgárságú török hip-hop zenész, valamint egy negyven körüli izraeli ügyvéd.
Szereplőink sorban (= rendkívül hosszan és szárazon) ismertetik, ki milyen módon jutott hozzá a könyvhöz. Bolhapiac, nagymama padlása, titkos szekrény, internet, satöbbi. Később sorban (e szó kiterjedtebb definíciója talán már egyértelmű az olvasónak) szemléltetik, hányféle kiadása létezik a könyvnek. Hegyként tornyosul egymásra a színpad közepén a Mein Kampf japán verziója, mangaszerű Hitlerrel a borítóján, illegális török és sri lankai példányok, valamint a legrégebbi német kiadás, amelyet be tudtak szerezni. Néha unalmasabb fejezetrészletek is felolvasásra kerülnek, így még vicc is kerekedhet abból, hogy ugyan már, vannak ennél sokkal jobban megírt antiszemita szövegek!
Az egyes részeket nehezen értelmezhető gyermekjáték-etűdök tagolják: mini képernyőkön futnak az ábécé betűi, majd az egyik résztvevő „stop”-jára megáll a kép, s a szereplők az adott betűvel mondanak szavakat. Nyilván előjön a b-nél a bunker, a j-nél a Jude (zsidó), de ha nem jut eszükbe ilyesmi, a legáltalánosabb dolgokat kiabálják be a térbe. Aztán a székfoglalós játék inverzeként funkcionáló MK-dobálgatás zajlik: akinek a kezében ragad a könyv, kap a pólójára egy fekete pontot jelentő matricát. A folyamatosan visszatérő etűdök után továbbszövés- és értelmezés-deficittel csapnak bele a következő témába, amely általában a szöveg kiadását övező ügyekben merül ki. Kiadják vagy ne adják ki? Kínos-e elolvasni? Bevállalnád a metrón? Kiraknád a polcodra? Mennyi lenne Hitler jogdíja? Ki gondolja, hogy nem is szöveg ez, hanem fétistárgy? Olvashatom most hangosan a színpadon egyáltalán? Jogilag lehet ezt? A jogászlány hosszan kifejtve válaszol. Ritmusfokozóként, egy mélyebb előadás játékos színházi mellékeseként működőképes lehetne a dolog, ám a produkció megreked ezen a szinten. A humorizáló és informatív, olykor körülményeskedő kérdéskörök dominanciája az előadás kétórás időtartamával párhuzamba állítva nemhogy súlytalanná és bátortalanná, de rendkívül egyhangúvá teszi azt.
A vak férfi Braille-felolvasásával szimultán zajló héber és török citálás kardinális kérdést vet fel a hatásvadászattal kapcsolatban: bár az előadás tudatosan kerüli a mélyebb körüljárást és a holokausztgiccset, a fent említett performer érzékszervi fogyatékossága természetes kategorizálásra készteti a nézőt. Az alkotók óvakodnak a szereplőválasztásra adott reflexiótól és a valódi személyességtől, így pusztán saját, irritáló emócióinkra hagyatkozhatunk; pavlovi reflexeinkre, amelyek óhatatlanul bekapcsolnak a férfi láttán és a parallel szövegolvasás hallatán.
 Jelenet az előadásból. A kép forrása: Rimini Protokol |
Bár akad, aki megemlíti, hogy a nagyanyja a padláson féltve őrizgeti a Mein Kampf-kötetét, vagy hogy a szüleinek bűntudata van, mélyebb beavatás és történetmesélés híján könnyen porladó mondatokká redukálódnak a valóban érdekes históriák – megválaszolatlan marad minden valóban érdekes kérdés.
A Rimini Protokoll produkciói számtalan alkalommal generálnak utólagos vitát: mi tekinthető színháznak? Mitől színház a színház? Ezen írásban nem mennék bele mélyebben a sokszor körüljárt kérdéskörbe, ám az előadás egyetlen, hatásában és értelmezésében klasszikusan színházinak tekinthető etűdje a tel-avivi ügyvéd, Alon Kraus re-enactment (újrajátszási) jelenete. Büszkén meséli, hogy szülővárosában gyakran ad ki szobát ingyen, kizárólag fiatal, német turistalányoknak. A berendezés egyszerű és rémisztő: náci propagandával pakolja tele a könyvespolcot. Ezután közli, hogy egy húsz évvel ezelőtti eseményt fog újrajátszani, egy női partner kell hozzá. A szedett-vedett, horizontálisan húzódó, könyvespolcokkal és elektromos kütyükkel telerakott díszlet egy eleme platószerűen csapódik le, meleg fényekkel bevilágított kuckót biztosítva a játszóknak.
A jelenet során Alon és egy német lány találkozásának lehetünk szemtanúi, a férfi narrálja saját magát, részt vesz a párbeszédben, valamint instruálja partnerét. A Sínai-félsziget napsütötte beach-én zajló ismerkedés angol nyelven, meghitt zenével és két üveg sörrel kezdődik, ám az ügyvéd gyanút fog a nő akcentusa alapján.
– Te német vagy?
– Igen.
– Teljesen véletlenül nálam van ez a könyv. Elővettem a Mein Kampfot a táskámból. Hallottál már erről a könyvről? A lány nem válaszol. Olvassuk együtt? Nem válaszol. Akkor kezdjük itt, ez a kedvencem. Első fejezet: A szülői házban. Olvasnád te? Légyszi, ugorj az 59. oldalra, azt imádom. Hitler első találkozása egy zsidóval. (A lány olvassa.) Még egy sör?
– Inkább snapsz.
A férfi morbid, már-már perverznek tekinthető megnyilvánulásai kérlelhetetlenül színezik át az automatikus, általánosító képet, amely pusztán állampolgársága okán alakul ki a nézőben. Ez az előadás egyetlen konfliktus-ütköztető pontja, amely által a szemlélő konfrontálódik korábbi, irritálónak ható prekoncepcióival (avagy izraeli szereplő van a színpadon, sajnáljam-e, mit érezzek, stb.). Érthető-e a férfi sérülése, és ez mennyiben teheti legitimmé, hogy a németeket megbüntesse? És miért csak fiatal lányokat? A szexuális alapú, férfi-dominanciában megnyilvánuló szankció és annak dagadó mellű felvállalása percek alatt formálja antihőssé a korábbi, pusztán szégyenérzetből és elfogultságból automatikusan hőssé vált ügyvédet.
Az előadás hiába nyerhetne e ponton lendületet, könnyedén zuhan vissza a korábbi kérdéseket felvillantó, szárazon moralizáló, didaktikus eszmefuttatásokba. Befejezésként Volkan T. Error, a török zenész hevülten, ám végig a felszínen maradva járja körül a kérdést, mit jelent németnek lenni („Ha minden németet krumplinak nevezek és aztán krumplit vágok egy reklámban, akkor mi van?”), aztán előadja Az új német áldozat című hip-hop számát.
A szereplők lassan kimennek, a díszlet két oldalról összecsukódik és könyvként zárul be középen – gerincén nagy betűkkel felírva: Mein Kampf. Nincs csámcsogás, csak szaft nélküli, előre rágott, decensen lenyelt falatok – aztán valami papírízű emlék a garat környékén. De gyorsan leöblíthető.