A nem angyali külsővel párosuló angyali belső, a sistergő tisztítótüzet eltakaró különös kedély egyszerre hat ironikusnak és mesebelinek. Ezt az ambivalenciát – amelyet Szabó Máté következetesen és szép poézissel teremt meg – éppúgy lehet tekinteni az előadás erényének, mint problémájának. Az értelmezési kontúrok elmosódásának ugyanis részben az az oka, hogy nem egészen világos, mivel is képez kontrasztot ez a túlvilág-kép. 

A miskolci előadás óvakodik attól, hogy a földi valóság egzisztenciális nyomorúságát érzékletesen, a maga valójában mutassa meg. Cziegler Balázs tere voltaképpen egyetlen látványos elemből áll: a szín két oldalát egy híd köti össze. Ahogy a színpad forog, a híd hol a nézőtérre merőlegesen, hol azzal párhuzamosan áll, így alakítva ki az egyes jelenetek játékterét. Hagyományos bútorok, berendezések, használati tárgyak legfeljebb elvétve fordulnak elő a színen. Pilinyi Márta ruhái megfelelnek ugyan a szereplők egzisztenciális helyzetének (Marika és Hugó társadalmi pozíciójának változásait éppúgy lefesti jelmezeik változása, mint Liliom, Juli vagy éppen Ficsúr pozíciójának változatlanságát jelmezeik változatlansága), de ezek sem hangsúlyoznak túl semmit. 

A társadalmi viszonyokból az előadás éppen annyit ábrázol, amennyi az események megértéséhez szükséges; az igazán fontos pedig az a történet, amely az emberi szívekben játszódik le. Ami ellen parányi kifogásom sincs – sőt, magam is ezt az utat gondolom a Liliom igazán autentikus megközelítésének – csak éppen a túlvilág kontrasztjaként hoz némiképp zavarba e földi kép. Merthogy a tisztítótűz poétikus stilizálása mégis akkor lenne igazán hatásos, ha az evilági élethez képest jelentene valamit. És ez a „valami” igen sokféle lehetne, és egyúttal akár az egész előadás értelmezéséhez is kulcsot adhatna. 

Megtörténhetne, hogy egy kiábrándító, keserű, rideg, diktatórikus, a nélkülözőket a peremre taszító világ érzékletes képével állna szemben a mesebeli, illuzórikus túlvilág idilli képe – de az is, hogy egy küzdelmes, nehéz, de minden keserűségével együtt is élhető, igazi szenvedélyekkel teli földi lét negédes, hamiskás, szükségképpen ironikusan ábrázolt torzképe lenne a purgatórium. Ám a miskolci előadásban egy enyhébben, de következetesen stilizált földi világ áll szemben egy erősen stilizált égivel – a kettő közti különbséget (a stilizálás mértékén túl) az jelenti, hogy ez utóbbinál a rendezői kéz szerepe jóval nyilvánvalóbb.

A másik hat képben a rendező a háttérbe húzódik. Miként a szövegben nincsenek jelentős változtatások (természetesen a molnári eredetit játsszák és nem a rögvalóságban gyökerező Babarczy-változatot), úgy a játékban sincsenek nagy rendezői trouvaille-ok (kicsik sem igen). Szabó Máté rendezői jelenléte leginkább az atmoszféra kialakításában érzékelhető. A világításnak, a vetítésnek, az akusztikus eszközök alkalmazásának fontos szerepe van a szerelmi történet ábrázolását meghatározó poézis kiépítésében, de alighanem abban is, hogy a játék egészét az optimálisnál több pasztell árnyalat jellemzi. 

Az érzések, a szenvedélyek színészi megmunkálása kelt is némi hiányérzetet. A már megszületett érzelmeket, érzelmi állapotokat többnyire plasztikusan ábrázolja az előadás, ám megszületésük pillanatai kevéssé látszanak. Itt nemcsak Liliom és Juli egymásba szeretésének pillanatára gondolok (ez minden Liliom-előadás neuralgikus pontja, hiszen valahol az első jelenetben kellene megtörténnie, ott, ahol a szöveg legalábbis ambivalens értelmű – igazán meggyőző megoldását talán csak Bodó Viktor grazi rendezésében láttam), hanem a szenvedélyek erejének változásaira, az érzelmek vállalásának és elfojtásának határozott gesztusaira is. A miskolci előadásban a megismerkedésükkor Liliom alig mutat érdeklődést Juli iránt, s a későbbiekben is úgy látszik, hogy mélyebben kötődik Muskátnéhoz, mint a kis cselédlányhoz. (Ezt az értelmezési lehetőséget támogatja az is, hogy Szirbik Bernadett a szerepkonvencióknál fiatalabb, vonzóbb Muskátné, aki legalábbis elképzelhető párt alkot Liliommal, és aki érezhetően szívén viseli a férfi sorsát). 

Mintha a gyerek születése változtatna meg mindent – ettől kezdve lesz igazán fontos Juli, de nem egészen világos, hogy nőként, életre szóló társként vagy csupán a születendő gyermek anyjaként. Liliom viszonyát Julihoz (de talán a többi szereplőhöz is) nem a mélyen megélt érzések jellemzik, hanem az ideges vibrálás, a hánykolódás az őszinte és a megjátszott érzelmek, a kötelesség és a szeretet közt. Ami illik is Simon Zoltán színészi alkatához, és erős pillanatokat is eredményez, de megnehezíti az intenzív érzelmi viszony ábrázolását. Juli az első jelenetben inkább meglepettnek tűnik, mint fülig szerelmesnek; először Liliom érdeklődése, majd saját, feltámadó érzései lepik meg. A második képtől kezdve viszont már egy állhatatos, eltökélt, tűzön-vízen át szerelmes nőt látunk. Czakó Julianna játékában leginkább ennek az érzelmi állapotnak – a megingathatatlan, feltétlen, síron túl is tartó szerelemnek –  a megmutatása erőteljes. Ám a két alakítás ritkán szikrázik össze; a kölcsönös, de csak egyik oldalról felvállalt szeretet sok-sok harca, játéka, ellentmondása (a szemérmes titkolózás, a kitárulkozás, az elfojtás, a frusztrációból fakadó indulat sokszínű egymásutánja) gyakran elmosódik, Liliom és Julika körül nem forr a levegő, nem érződik rajtuk, hogy minden látszat ellenére elválaszthatatlanul összetartoznak. 

Nem gondolom, hogy ez koncepcionális döntés volna – hiszen egyebekben konvencionálisan kidolgozott jeleneteket és korrekt színészi alakításokat látunk. Ilyen Simonfi Adrienn butuska, de fokozatosan kikupálódó Marija, Kokics Péter félszegen agresszív Hugója és Harsányi Attila öntörvényű, amorális Ficsúrja. Máhr Ági Hollunderjének folyamatos morgolódása és segítőkészsége ugyanannak a jószándéknak a másik arca, melyet mennyei Fogalmazóként mutat meg, Fandl Ferenc epizódalakításai közül főként Linzman fenyegetően fölényes alakja marad emlékezetes. A rablás jelenete egyébként a szokottnál is szerencsétlenebbnek, teszetoszábbnak mutatja Liliomot – nem lehet kétségünk afelől, hogy törvényen kívülinek éppoly alkalmatlan, mint derék házmesternek. És itt akár megfogalmazódhatna a különböző sorslehetőségek közé rekedő ember drámája is – de ezt az értelmezést az előadás nem bontja ki mélyebben. Szabó Máté rendezéséből így aztán nem koncepciók, egyedi ötletek, különleges alakítások maradnak meg az emlékezetben, hanem néhány poétikus kép, erősebb színészi gesztus – és leginkább a Túlvilágnak a többi jelenethez nehezen viszonyítható, de önmagában emlékezetes képe.  

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.