Kertész Kata, Decsi Edit, Kiss Jenő, Orth Péter

Ez a sírásó-jelenet persze nem az a sírásó-jelenet; ezt nem Shakespeare írta, hanem Rusznyák Gábor rendező és csapata: az öreg Hamletet földelik el éppen, ketten, anya és fia (Kertész Kata és Zayzon Zsolt). Kétszer is; ugyanis az ügyelő leállítja, majd újraindítja az előadást – ezért aztán van időnk szemügyre venni a forgóra épített balett-terem-öltöző együttest, Khell Zsolt díszletét, valamint a zsöllyében üldögélő feketeruhás Hamletet, és tudjuk azt is, hogy színházban vagyunk…

Nádasdy Ádám fordításában játsszák a darabot, húzva és toldva; röppen a „segédszemélyzet”, mintha ott sem lett volna, velük röpül az igaz barátság szép szimbolikus figurája, az örök tanú, Horatio is (hiába tünteti föl a színlap ebben a szerepben is Kocsis Pált, nem hiszünk neki). Belekerülnek alkalmi szövegek (két héten belül másodszor hallottam az „isten hoztára” a „magunk is igyekeztünk” replikát, először Mohácsiban, most itt), Hekuba helyett Oidipuszra emlékezünk, arra a Rusznyák-rendezésre, amelyben a most a Színészkirályt is játszó Kocsis Pál adta Oidipuszt, igaz, csak néhányszor, mert az igazgató gyorsan levette a kaposvári színház műsoráról. Belekerül az előadásba Petri György Hamlet monológja című verse is – ez utóbbinak fontos szerepe van az értelmezésben, a koncepcióban, mondjuk így…

Bognár Gyöngyvér, Kőszegi Ákos és Porogi Ádám

A Hamlet jellegzetesen „töprengős” dráma; rendszerint időbe telik, míg a főhősben belsővé, saját meggyőződéssé válik az apa szellemének parancsa: bosszút kell állni, kost was kost. A rendezők rendre elbíbelődnek ezzel a belsővé válással, és hol a fiú karakterében, hol a parancs abszurditásában vélik megtalálni a fokozatosság motivációját. Az Örkényben például Bagossy László rendezésében Polgár Csaba Hamletje direkte ódzkodik az elején attól, hogy teljes mélységében átlássa a valóságot, és később, az őrület színjátékaiban is rejtőzik némi távolságtartás a rá mért cselekvéstől. Ez a lassú tisztánlátás – valamint az, hogy az ő szemszögéből nézünk rá a környezetére – lehetőséget ad a keletkezett „új világ”, Claudius birodalma alapos megmutatására.

Van aztán olyan, amikor az egész folyamat és történet egyetlen nagy trappban játszódik le. Ez történt például Alföldi Róbert rendezésében a Nemzeti Színházban; Szabó Kimmel Tamás Hamletje egyebek mellett attól lett rögtön tragikus alak, hogy felfogta: nemcsak végrehajtja apja parancsát, de bele is fog halni. Ez a tempó és értelmezés áll közel Rusznyák Gábor rendezéséhez és Porogi Ádám Hamlet-alakításához is. Amikor Hamlet – mint most Porogi – a legelején tudomásul veszi nemcsak azt, hogy apjáért bosszút kell és fog állni, hanem azt is, hogy erre rámegy minden, az élete is. Nincs tépelődés a bosszút illetően – csak a hogyan a kérdés. A dráma benne, Hamletben zajlik.

Az Egérfogó-jelenet

A kecskeméti előadásban sokszor – szinte végig – jelen van az apa, és Kocsis Pál megformálásában annyira valóságosan és színesen, hogy szellem-voltát csak abból tudjuk, hogy más nem látja, csak Hamlet. Viszonyuk eleven: az apa folyamatosan inti a fiát, vigyáz arra, hogy az indulat és a cselekvés tisztasága egyensúlyban legyen. Így aztán nem is annyira Hamlet, mint inkább az apja dolga „helyretolni a kizökkent időt”, a fia révén és a fia által. A tragédia ilyenformán megtöbbszöröződik: a szellemapa tehetetlenül nézi végig, amikor a bosszú mindent és mindenkit fölemészt.

A dramaturgiai beavatkozások nemcsak szereplőket tüntettek el, hanem változtattak az egyes figurák súlyán, helyzetén is. Polonius például – Kiss Jenő alakításában – csöppet sem félelmetes vagy súlyos, csak szimplán nevetséges; még szavait is „kiveszi” Hamlet a szájából. Rosencrantz és Guildenstern (Nagy Viktor és Farkas Ádám) párosa leginkább le van tudva – Hamlet gyorsan átlát és át is néz rajtuk. Gertrudnak a frissen ébredt szerelem jelzésén túl egyetlen komoly jelenet jut: a fiával folytatott párbeszédben a megvilágosodás, egyszersmind az összeomlás. Bognár Gyöngyvér ezt szépen játssza: sűríteni képes az anya tragédiáját. Akárcsak az Opheliát játszó Decsi Edit; aki ugyan az első jelenetben (meglehetős ijesztően) babával a kezében, kislányos ruhácskában (jelmeztervező Mocsár Zsófia), egészében meglehetős infantilizáltnak tűnik föl, de később ez eltűnik, és ott marad a tanácstalan, értetlen, balettozó, fokozatosan magába forduló lány, aki egyetlen kiemelt jelenetében dübörgően vad és erotikus táncban tárulkozik ki, egyszersmind hull a halálba. Nincs mesterkélt megőrülés, virágszirmok tépkedése – a semmit nem értés pusztítása van.

Zayzon Zsolt és Porogi Ádám. Forrás: Kecskeméti Katona József Színház. Fotó: Walter Péter

Kőszegi Ákos játssza Claudiust – és nem játssza őt sem született gonosztevőnek, gyilkosnak, sem megátalkodott zsarnoknak. Ez a neurotikus figura egyszerűen az ösztöneinek engedelmeskedve használta ki a kínálkozó lehetőséget: király lett, és hát ki bírna ellenállni ennek. Kőszegi alakítása koherens és komor; az imajelenetben semmi cinizmus nincsen, inkább az idegesítő fölismerés, hogy Istentől sem nyerhet bűnbocsánatot – aztán a többi ármányt már a helyzet önmozgása diktálja.

Ahogy a tempót és az ívet Porogi Hamletje, aki Petri Hamlet-versének a segítségével teremti meg a bolondság színjátékát, és választja el élesen az őszinte, vagyis józan pillanatoktól. Értő és mély játék ez, az értelmiségi Hamletek családjából való. Párja és barátja Orth Péter Laertese lehetne, hisz egyívásúak lennének ők ketten – ezért hát külön szép, hogy halálukat is egymástól kapják, holott mindketten áldozatok.