Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BOSSZÚRA BOSSZÚ

Shakespeare: A velencei kalmár / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2016. márc. 3.
Egy hónapon belül két helyen mutatták be A velencei kalmárt. A Pesti színházi produkció rendezői megközelítése esély sem ad arra, hogy a mű a maga komplexitásában megszólaljon, Székesfehérváron pedig a nagyvonalúan, bár kissé tempótlanul lebonyolított – s elemzésem egyedüli tárgyát képező – előadásban jó pár eldöntetlen és megválaszolatlan kérdés maradt. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Nemcsak a cím szerint vagyunk Velencében: Bagó Bertalan rendezése a  város nevezetes eseménye, a karnevál idején játszódik. Nem új az ötlet, például a Nemzeti Színház 1986-os bemutatóját szintén a velencei karnevál fogta keretbe. A rendező, Sík Ferenc akkori döntését részben az indokolta, hogy a különböző politikai érák által betiltott, s negyvenhat év után ismét műsorra engedett mű interpretálásakor számos érzékeny, a drámán kívül eső szempontot kellett figyelembe venni, s a darabbeli problémák elkendőzésének egyik módja a színmű derűsebb és vidámabb rétegeinek kiemelése, ezen belül a karneváli miliő megteremtése volt.

De mit szolgál 2016-ban Székesfehérváron a karneváli keret? Lényegében ugyanazt, mint három évtizede: a dráma által felvetett problémák – többek között: a pénz uralma, anti-és filoszemitizmus, a másság, a törvényesség, a Ne ölj! parancsának betarthatósága, a kisebbségbe szorítás, a bosszúk láncolata – következetes kibontásának és e kérdésekben való határozott állásfoglalásnak a megkerülését.

Vereckei Rita díszletének alapja egy kétszintes, áttört falú doboz (nem először használja ezt a térformát a rendező és tervező). Ennek a színpadot és a nézőteret elválasztó, meglehetősen sokszor fel-le mozgó negyedik fala legtöbbször a jelenetek közötti átdíszletezés takarására szolgál (bár jó néhányszor nyíltszíni átállás van), de bizonyos jelenetek épp e fal előtt, vagy valamelyik „ablakában” játszódnak. A kezdő képben vad, álarcos mulatozás zajlik a színpadon, az ablakokon át csak a fel-feltűnő táncolókat és részeg dülöngélőket látjuk, s közülük lépnek ki azok, akik a bal oldalon magányosan „zongorázó” Antonióval szóba elegyednek. E mulatós háttér előtt zajlik Antonio és szerelmetes barátja, Bassanio mindkettőjük sorsát meghatározó beszélgetése, amely azonban ebben a közegben nem kapja meg drámabeli súlyát. Az előadás záró képében visszatér a farsangi beállítás, de most a karnevál sötét oldala mutatkozik meg: mindenki fekete köpenyben és fehér álarcban, a sors szele által ide-oda fújt bábként vagy falevélként imbolyog és sodródik a térben.

Törőcsik Franciska és Radnay Csilla
Törőcsik Franciska és Radnay Csilla

Hatásos képek ezek. Mint ahogy több más, hatásosnak szánt  és látványos megoldás teszi képileg mozgalmassá, ám helyenként didaktikussá is az előadást. Van háttérvetítés (Velencét egy Lidó-parti részlet fotója, Belmontot, Portia lakhelyét hullámzó tenger jelzi), mókásnak gondolt mini-klipek sora (a Portia kezéért és vagyonáért vetélkedők bemutatásakor), sőt a színpad elején még gőzölgő jakuzzi is, amelyben a Shylocktól elszökő és kikeresztelkedett Jessica múlatja az időt szolgájával vagy férjével. Pár perces jelenetre hatalmas franciaágyat húznak-tolnak be, máskor, csupán másodpercekért, dúsan megrakott, feldíszített asztalt cipelnek be. Hatásos kíván lenni a dráma csúcspontjának számító tárgyalásjelenet is, amikor Shylock fél kiló húst akar kivágni Antonio szíve tájáról. A tér egyik oldalán egymaga áll a zsidó uzsorás, míg a másikon a velenceiek „sokasága”, jelezve: egynek igazsága szegül szembe sokakéval; de a jelenet elveszti kigondolt értelmét és súlyát, mert bár az egyik oldalon a lelki megtöretése ellenére is szálfa egyenesen magasodik Shylock alakja, vele szemben csupán nyolc-tíz lézengő ember – köztük alig észrevehetően maga a Dózse – ágál nem túl meggyőzően, de annál teátrálisabban. Miként a megvalósítás naturalizmusa miatt az a beállítás is félresiklik, amelyben a lemeztelenített mellű Antonió egész testében remegve hosszú perceken keresztül fekszik az asztalon és várja a végső késszúrást, s amikor az elmarad, keresztként megmerevedett testét barátai elvonszolják.  

A rendezői képek sokféleségével rokon a zenei aláfestés (finoman szólva) eklektikája, mindezzel együtt az előadás nagyvonalúan lebonyolított produktum benyomását kelti. Csak akkor kerülünk bajba, ha azt firtatjuk: mivégre az egész? Mit tart fontosnak rendező és színház a drámában? Mit hangsúlyoz a cselekményszálak, a szereplők, az általuk megtestesített problémakörök közül, vagy miként teremt egyensúlyt közöttük?

László Zsolt és Gáspár Sándor
László Zsolt és Gáspár Sándor

A három vándormese-motívum – hús-zálog, a kérők ládika-próbája és a hűséget jelképező gyűrűktől való megválás – összefűzéséből lehet romantikus szerelmi történetet kreálni (mint ahogy gyakran tették a 18.-19. században), amelyet csupán borús árnyékként felhőz be Antonio és Shylock konfliktusa, de kerülhet épp ez utóbbi a középpontba (miként erre is számos példa van, és arra szintén, hogy még az V. felvonás idilljét is elhagyták, hogy a zsidó uzsorás erkölcsi és anyagi tönkretételével érhessen véget az előadás).

A formailag, a cselekményszálak összeszövése, a tragikus és komikus részek kiegyenlítettsége szempontjából egyaránt arányos műben megkerülhetetlen az a viszonyháló, amely összeköti Antoniót, Bassanót és Portiát egyfelől, valamint Shylockot, Jessicát és Lorenzót másfelől. Nem egyszerűen a keresztény kalmár és a zsidó uzsorás között feszül ellentét, hanem Antonio és barátja, Bassanio között is, valamint Shylock és lánya között, és a két ifjú pár tagjai, Bassanio és Portia, illetve Jessica és Lorenzo között is. E konfliktusháló magja a pénz, ami általában nincs, de ha van, elvész vagy pillanatok alatt elfogy, illetve amivel zsarolni lehet másokat. S végül ott a zsidókérdés, az, hogy miként viszonyulnak a darab szereplői a mássághoz, a kisebbségi létben élőhöz, a sikeres, de kiközösített emberhez.     

Az a gyűlölet, amellyel Antonio és a velencei aranyifjak viseltetnek Shylock iránt, túlmutat a zsidó megalázásán és tönkretételén: ami az uzsorással történik, a mindenkori kisebbségek egyetemes sorsává nő. Ebben a kontextusban a megaláztatás megalázást szül, a sértés bosszúért kiált, a bosszút újabb bosszú követi, és a sort semmi meg nem szakíthatja.

Radnay Csilla és László Zsolt
Radnay Csilla és László Zsolt

Nem lehet ma ezt a művet úgy játszani, mint Shakespeare idején, vagy a későbbi századokban, s nem lehet, hogy az alkotók ne foglaljanak állást ezekben a kérdésekben. 1986-ban még érthető volt az óvatoskodás, de az elmúlt két évtized jelentős magyar színrevitelei már nem kerülhették meg a nyílt és tiszta fogalmazást. Csak három, szerintem fontosnak tartott előadásra, Alföldi Róbert 1998-as, Bocsárdi László 2010-es és Mohácsi János 2013-as rendezésére utalok, amelyek mindegyike felelősen, napjainkból fogalmazva, ugyanakkor a dráma értékeit maradéktalanul érzékeltetve, egyértelműen viszonyult az író által felvetett problémákhoz. E produkciók közül kettő azért is említendő, mert a fehérvári szereposztásból többen játszottak ezekben: László Zsolt Alföldinél Antoniót alakította, míg Mohácsinál Gáspár Sándor Shylockot, Radnay Csilla pedig szintén Portiát.

A három főszereplő számára tehát különös kihívást jelenthetett volna, hogy új felfogásban találkozhat a szereppel, vagy a fő konfliktus hordozói közül kölcsönösen a másik fél bőrébe bújhat. Ezzel a lehetőséggel azonban jószerivel csak László Zsolt élt.

Szikár, magas termete eleve kiemeli őt a többiek közül. Sántha Borcsa jelmeze (amely kaftán is, utcai ruha is, az áll alatt megkötött pántú sapka pedig telitalálat) még inkább hangsúlyossá teszi a színész mindvégig egyenes tartását. Kezdetben józan és megfontolt, mérlegeli, mi szól amellett, hogy pénzt kölcsönözzön Bassaniónak, amelynek visszafizetéséért  Antonio kezeskedik, s mi szól ellene. Végül nem elsősorban az üzleti érvek győznek, hanem valami naiv visszavágás: Antonio és barátai folyamatos sértegetésével szemben ő nagyvonalúan pénzt kölcsönöz nekik. Viselkedése akkor változik meg, amikor Antoniónál egy disznófejet raknak eléje az asztalra. Ekkor a színész feláll, körülnéz, elvigyorodik, s közli Shylock zálog-feltételét: a visszafizetés elmaradása esetén fél kiló húsra tart igényt. László Zsolt nem csinál nagyáriát Shylock híres monológjából („A zsidó nem ember…”), de a lánya elvesztése miatti siránkozásából sem. Közbevetőleg: nagyban segíti ebben Nádasdy Ádám vadonatúj, remek, jól mondható, költői erejű fordítása is. A tárgyalásra Shylock magabiztosan érkezik, a velencei jogrend ismeretében tudja, az ő oldalán van az igazság. Portia ítélete nyomán fokozatosan fogy a fölénye, egyre bizonytalanabbak a visszakozó és kiegyezési ajánlatai, megtörését mégsem mutatja ki. Végső távozásában is egy lélekben megtörhetetlen egyéniséget látunk.              

Jelenet az előadásból. Forrás: Vörösmarty Színház
Jelenet az előadásból. Forrás: Vörösmarty Színház

Bár Shakespeare bohócnak a zsidónál, majd Bassaniónál szolgáló Lancelot-t nevezi, igazi bohóctréfát a szolga apját játszó Derzsi János mutat be: Gobbo a hályogja miatt alig lát, ezért az úton lévő kis akadályokat kikerülendő, magasra emelt lábbal lépkedve jön be. Fia, akit a hangja után nem ismer fel, gonosz tréfát űz vele, ő elveszetten forog ide-oda, szorongatja kis kosarát, tele a gyerekének hozott finomságokkal. Szívszorítóan kacagtató epizód.

Kevés az ilyen mesteri alakítás vagy jelenet. Annál több a kérdőjel, mi miért történik vagy nem történik a színpadon. Hogy csak egyet említsek: a Lorenzo-Jessica cselekményszál kibontását, ami nem kevésbé hangsúlyos, mint Antonióé vagy Shylocké (nem véletlen, hogy 1933 és 43 között a náci Németországban propagandadarabnak számító műből a nürnbergi törvényekre hivatkozva vagy kihagyták ezt a szálat, vagy Jessicát a végére eltüntették, hogy ne jöjjön létre a vegyes házasság), s ma sem vesztett aktualitásából. De miért válik ebben az előadásban oly elviselhetetlenné kettejük kapcsolata? Igaz, a férfi elsősorban a Jessica által ellopott pénzért veszi el a lányt, aki viszont annyira imádja a keresztény ifjút, hogy miatta képes kikeresztelkedni is, tehát eleve féloldalas a viszonyuk. Mégis mi történhetett közöttük, hogy a lány az V. felvonásban már csaknem gyűlölettel viseltetik párjával szemben, s miért beszél Lorenzo a feleségével lekezelően és parancsolóan? Miért járnak fürdőruhában és bermudában? Trendi a jakuzzi, a mai ruha, a spleen és a marakodás, de mindez mit ad hozzá a shakespeare-i szituációhoz?

Az utolsó jelenetben Jessica már meg sem jelenik, s a végső karneváli forgatag elfedi azt is, hogy ebben a többszörösen boldog végű darabban majd’ mindenki egyedül marad. Mindenekelőtt Shylock és Antonio. A két ellenlábas.
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek