A táncos-koreográfus Caroline Laurin-Beaucage pályafutása tizenkét éve alatt a hosszú évtizedek óta izgalmasan virulens kanadai táncélet fontos műhelyeiben fordult meg. Korábbi társulata, a Toronto Dance Theatre a hazai közönség előtt ismeretlen, ám az O Vertigo – melynek 2011 óta tagja – már 1995-ben bemutatkozott Budapesten, a Petőfi Csarnokban, Déluge című előadásával. A neves koreográfus, Ginette Laurin által vezetett társulat öt évvel később, a Trafóban lépett fel újra nagy sikerrel. 

A jeles műhelyben dolgozó Laurin-Beaucage alkotóként gyakorta foglalkozik élő zene és tánc kapcsolatával. A Soak a multimédiaművész-zeneszerző Martin Messierrel közös munkája, melyben a kettejük közötti szerzői „határvonalak” némiképp el is mosódtak. Messier a hangzás/zene, s a fény mellett ugyanis társkoreográfusként is szerepel a darab színlapján. Laurin-Beaucage pedig – természetesen – az ő koreográfus-partnere, illetve „alkotótárs” is a színlap szerint, amit igazából nem könnyű értelmezni. 

A legnagyobb meglepetés azonban az előadók neveit keresve érheti az embert, ugyanis azt a meghatározást (és semmi egyebet) találhatjuk itt, hogy „beugró táncosok”. Mindez egyfajta sajátos, rögtönző rugalmasságot sejtet. A Soak szinte mindvégig kétszereplős produkciónak mutatja magát, csupán az utolsó percekben érkezik további két táncos a főalakok mellé. Az egyikükben a kiváló magyar táncosnőre, Nagy Csillára ismerhetünk (a produkció alkotói, szimpatikus módon, turnéik során e kicsi szerepekre előszeretettel hívnak meg művészeket a helyi táncos közösségből). A felsorolásban található négy szereplő (magyar név itt nem olvasható) közül Elinor Fuetert és Brianna Lombardót azonosíthatjuk a színpadon: igen sokára. A Soak ugyanis a rejtőzködés darabja. Olyannyira, hogy a fekete ruhát viselő, arcukat teljes egészében kapucnival rejtő táncosok közül a hosszú, nyúlánk Fueternek sokáig még a nemében sem egészen biztos a néző.

A kanadai produkció alakjai a hoodie(s)-(anti)kultúra, a fejüket, arcukat kapucnis fölsőbe rejtő külvárosi csoportozatok világából vétettek. A hoodie(s) egyszerű ruhadarab, legfeljebb, ha életérzés kifejezésére alkalmas, ideológiai töltetet nehéz hozzá találni, előbányászni. Kívülálló feltételezésem szerint e kapucni egyfajta átlátszatlan üvegburaként takarja viselője fejét, nagyjából éjjel-nappal. A mély kapucni elrejt, bezár, láthatatlanná tesz, viselőjét a szemellenzős lóhoz hasonlóan egyetlen irányba hagyja csupán látni. A folyamatosan hordott hoodies az elzárkózás, a befelé fordulás, szorongás, rejtőzködés nem kifejezetten agyonbonyolított szimbóluma, az eme dresscode-ot viselők tiltások, szociofilmek, gegek gyakori alanyai (a külvárosi arctalanokról a Comedy Central például egész sorozatnyi, vitriolos kisfilm-szkeccset produkált).

A Soak alakjai rejtőzködő, bezárkózó világba vetettek: fekete alakjuk egy csupán fényforrásokkal berendezett, sivár térben tűnik fel. Az előadás éles hidegséget és leleményes játékosságot vegyít egybe, hogy végül finom, nagyon visszafogott érzelmességgel fejelje meg e kevercset. A két, szkafanderes alak a komponista-látványtervező Messier ipari neszekből, gerjedésből, elekroakusztikus szilánkokból vegyített zenei, s azzal direkt összeköttetésben álló fényterében játszik. 

A tűrőképességet alaposan próbára tévő színi világ elől többen is elmenekülnek, pedig megéri (türelmesnek) maradni. A szikár, kegyetlen hangáradat, a pupillát alaposan megtornáztató fényorgona különös összjátékát figyelhetjük meg a színpadon. A tánc terét sugárirányban heverve körülvevő zsinórok végén ülő, éles fényű kis reflektorok, s a magasból, hosszú kábelek liánerdejéről függő égők világítják be. A hangzás finom ciripjeire, sistergésére, zakatolására szinkronban felvillanó, derengő fények újabb és újabb szögekből világítják meg a két táncos alakját. Mintha mélytengeri felvételeket látnánk, élő közvetítést a Mariana-árok tízezer méteres, rejtelmes mélységeiből. Arctalan, csupán röpke villanásokra megfigyelhető lényeket szemlélünk a folyamatosan váltakozó szögekből áradó fényben, vadul táncoló vetett árnyékok tövében. 

A mű két, kiváló táncosa, a szikár, fiús alkatú Fueter és az alacsony, kidolgozott izomzatú Lombardo megkapó képekben áll előttünk. Groteszk, kifacsarodott tagokkal, olykor virtuóz mozdulatokkal táncolnak, magukba zártan, egymástól elválasztottan, hogy aztán e hideg, steril, ipari miliőben találják meg egymást. A gyönyörű jelenet, melyben két, nyeklő-nyakló, bábszerű figura kászálódik egymás közelébe, megéri azt az embert próbáló felvezetést, amely megelőzi e két lény kinyílását, feltárulkozását. A két táncos tagjai esetlenül összegabalyodnak, összeforrnak, egy virtuóz mozdulatsor végén pedig egymás kapucnijába rejtik fejüket. E szívbemarkoló kép felemelően ragadja meg a sivárságból menekülő, rejtőzködő, elidegenedettségükön egyszerre felülkerekedni képes alakok hősi, önfeladó pillanatát. 

A fehér padlón, fehér fal előtt, mindvégig félhomályban zajló, zavarba ejtő és nehezen felejthető munka izgalmas játék, (gondolat)kísérlet. Társművészeti románc, melynek szerencsés forma, szignifikáns tartalom jutott. Talányossága, az általa keltett érzelmek finom alakulása, melynek során a steriltől és embertelentől eljutunk a halvány érzelmességig, a betonrepedésben sarjadó apró növény, a puskacsőbe tűzött virág szimbolikus képét idézi, ám mentesen mindenfajta közhelytől. A Soak hősei végül megmutatják arcukat, a tapsnál pedig, két segítője társaságában ott áll két, lefegyverző mosolyú, fiatal nő, s nehéz elhinni, hogy az elmúlt, küzdelmes és zaklató órában kettejük táncában merülhettünk el.