Pass Andrea drámaíróként a majdani játékra figyelve analitikus egyszerűséggel rögzít olyan hétköznapi konfliktusokat, amelyeket így vagy úgy, de aligha úszhat meg bárki is, ráadásul színészileg nagyon belakható figurákat ír. Ehhez, többedik rendezéséből is úgy tetszik, jól választ színészeket, akik – az előadásokból az látszik –, mintha szeretnének ezekben a munkákban dolgozni. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy Pass Andrea mindenekelőtt hagyja játszani őket – rendezőként lehetnek apró mániái persze: bár ez csak büfélélektani feltételezés. És ez, ha igaz – csak próbálom elcsípni azt, miért látok akkora játékkedvet a színészeket figyelve –, akkor sajátja az a fajta nagyvonalú, színészben bízó rendezői attitűd, amellyel egyébként felkészületlen rendezők is el szoktak varázsolni színészeket (és ami vicces módon gyakran a készületlenség ellenére is működik). 

Mindössze azért bocsátkozom efféle találgatásba, mert ettől ugyan önmagában nem lenne érdekes vagy értékes, ahogy dolgozik, ellenben azzal, hogy az általa írt anyagra építi a munkát, amelyből mindenekelőtt elemző és nyitott gondolkodás jön, amit aztán a színészek is továbbvisznek, és ami végül érzékelhető minőséggé válik, az viszonylag unikális (kevés magyar rendező dolgozik a maga által írt anyagból – egyébként megérne végignézni, ki, hogyan, miért). Pass Andrea szövegeinek, színházi gondolkodásának megkülönböztethető sajátossága, hogy valóban induktív módon dolgoz fel egy problémát, és bár nyilván vannak állításai egy adott konfliktusról előre is, a színházat vizsgálati módszerként, kérdésfeltevésként használja – ahogy persze a mindenkori jelentős színházcsinálók, a maguk módján. És nagyon szeretem, hogy nem válaszolja meg az általa oly szépen feltett kérdést, azt meg pláne szeretem, hogy én sem tudom megválaszolni azokat.

Nem tudjuk, a Napraforgó szereplőinek mi lenne jó vagy rossz. Tény, hogy konfliktus van. A konfliktus bekerül az emberbe. Formálja. És bár a történet során minden szereplő bejár egy utat, a konfliktusra akkor sem lesz megoldás. 

Van egy szuperérzékeny tízéves kislány, Janka (Sztarenki Dóra), akinek már a barátságain át megsejthetjük az intelligenciáját: barátja a lebukott, parádésan blazírt, ám jólelkű cigánylány (Kőszegi Mária) és lendületesen édes-naiv öccse (Kárpáti Pál), de a kiváltságait féltő, korlátolt középosztálybeli szülői aggodalmaskodás által folyton félrevezetett kislány (Tolnai Hella) is. Az előadás izgalmas vállalása, hogy nemcsak a felnőttek szempontjából mutatja meg a történetet, hanem a gyerekekéből is. A felnőtteknek szóló előadások többségében a gyerekszereplőket általában a felnőtt figuráktól eltérő módon jelenítik meg, így jellemzően nekem, nézőként kell igyekeznem, hogy mégse lássam másképp, vagy ne keressek mást jelentést ennek. Itt tíz-tizenkét éveseknek kellett lássam a három gyereket, amit nyilván ugyancsak másképp játszottak a felnőtt színészek, mint a felnőtt szerepeket, azonban azzal, hogy a szerepük szerint konzekvensen gyerekfejjel gondolkodtak mindvégig, és a színészek kedvteli játékossággal jelenítették meg őket, ritka ekvivalenciát teremtve felnőtt és gyerekszerepek közt. 

A gyerekek mesebelien ideális iskolai létbiztonságát pedig a tanító nénijük (Petrik Andrea) szakmai és emberi kiválósága teremti meg. Az iskola másik felnőtt szereplője, a dalból van a lelke gondnok (Formán Bálin) ugyancsak ezt a szívfájdító mintaiskolát erősíti: még a fűtőtestekhez is úgy indul a szerszámos ládával, mintha hangszert vinne. Hogy ezek a figurák ilyen idealizáltak, segíti a vizsgálat tárgyának, a konfliktusnak az átláthatóságát. Az előadás főszereplői továbbá Janka szülei (Pető Kata, Hajduk Károly), akik vergődnek az egyszer volt, tán szerelemre épült családjukban, ugyanis az anya valami mélyen gyökerező pszichés problémahalmazzal küzd, ami egyre inkább eluralkodik az életén, amit persze nemcsak ő, de családtagjai is szenvednek. 

És azt hiszem, ezen a szerepformáláson fordul meg az egész előadás. Pető Kata anyafigurájáról ugyan nem tudjuk meg, miért is lett belőle egy ilyen otthonülő kétnaponta fodrászhoz járó, ideggyenge nő, aki egyre szélsőségesebben és rosszabbul reagál a közvetlen környezetére, de ez itt, a színészi munkának köszönhetően nem is érdekes. Ehhez persze nagyon sokat tesz hozzá a többi színész is: Petrik Andrea és Hajduk Károly olyan emelkedetten játsszák a jólelkű, okos, felelős, sőt ekként szépen össze is illő felnőttet (igen, itt a konfliktus egyik fele), akikhez képest ez az anya tudhat esendő, féltékeny, megborult és ijesztően féktelen lenni. Amennyire kockázatos, hogy a néző ezt a nőt reménytelennek találja, és lemondjon róla, Pető Kata úgy alakítja a szerepét, hogy billeg, vajon van-e esélye valaha is nyugodt családi életre. Miközben látjuk, mennyire kattant: az egyre kontrollálatlanabb dühkitörései mindent elsöpörnek, a tehetetlen kórházi szedálás helyett aligha lenne jobb ötlete bárkinek, de anélkül, hogy egy pillanatra is azt sejtetné, hogy megindul a mesés gyógyulás felé, megmutatja az igazságát is ennek a nőnek. Ez az anya érti is, amit művel, hogy csapja szét maga körül a szerettei életét, és szerencsétlenkedve megpróbálja jóvátenni az indulatos gesztusait, ezért kényszerűen egyre inkább le is mond magáról. 

Hozzáteszem, erre a figurára lehet más megfejtés is: biztos nem egyféleképpen látja őt az összes néző. Ez a figura (nekem) azért is zseniális, mert ugyan leírhatom kezelésre szoruló betegnek, de azt is látom, hogy az életben néha alig valami választ el bármelyikünket egy hasonlóan kétségbeejtő állapottól. Ennek ellenére, vagy éppen ezért sejtjük, hogy ilyen módon – elhatározással – aligha fogja megoldani ezt a problémát. És kegyetlen, de az ember, amikor ilyen megoldhatatlan problémát lát, végül csak azt nézi, hogyan lehetne jó a gyereknek, aki már eddig is rendszeresen sérült. A gyereknek viszont ebben a történetben nem tudni, hogyan lenne jó. Aki azt mondja, ő tudja, szívesen leülök vele: minden kézenfekvő megoldást és mindennek az ellenkezőjét is tudom vitatni.