Kurtág György neve fogalommá vált a huszadik (és most már huszonegyedik) század zenetörténetében, akinek ma már világszerte játsszák műveit, nem is kevésszer. Persze a magyar muzsikusok és zenekedvelők számára még ennél is többet jelent: nemcsak kivételesen eredeti hangú zeneszerző, hanem egyben legendás tanár, fantasztikus előadóművész, a művészethez, a zenéhez való hozzáállása, viszonya pedig követendő példa. Nehéz róla rajongás nélkül beszélni (a kritikusok is alig tudnak), de lehet, hogy nem is kell. A BMC szervezésében megrendezett egyhetes Kurtág 90 fesztivál is rajongott a javából és igyekezett a mester életművéből minél nagyobb szeletet megmutatni. A közönség pedig ezt lelkesen hálálta, a leggyakrabban álló ovációval, a BMC-ben, a Zeneakadémián és a Müpában egyaránt. A koncerteken kívül – amelyekre a nemzetközi zenei élet legavatottabb Kurtág-előadóit is elhozták nekünk, de amelyeken még a közönség soraiban is olyan figurákkal lehetett találkozni, mint a Kurtág zenéit is rögzítő világhírű lemezkiadó, az ECM Records alapítója és producere, Manfred Eicher vagy a milánói Scala főintendánsa, Alexander Pereira –, fotókiállítás (Felvégi Andrea régebbi Kurtág-képeiből) és beszélgetések is segítették, mélyítették Kurtág minél behatóbb megismerését, a vele való együttlétezést. És itt nemcsak a fizikai jelenlétére utalunk, hanem arra, hogy művein és esetenkénti szűkszavú megszólalásain, sőt kinyilatkoztatásain keresztül közelebb kerülhettünk magához az emberhez is, amit szentimentálisan többen is hajlamosak lennénk nagybetűvel írni.
 Kurtág György |
A Kurtág-jelenség alighanem megmagyarázhatatlan, ám leginkább a zenéje, és azon belül is a hangokhoz fűződő hol játékos, hol gyermekien rácsodálkozó, de mindenkor szeretetteljes viszonya vezethet el a megértéshez. Hihetetlenül szerteágazó gesztusrendszerének felfogása persze munkát, odaadást követel meg nemcsak az előadótól, de a hallgatótól is. Azonban ha ezeket a lépéseket meg tudjuk tenni, valóságos Kurtág-univerzum tárul fel előttünk, amelynek saját szabályai, törvényei vannak. „Ne csináld a zenét, hallgasd!” – idézi Esterházy a tanító Kurtágot, de ehhez nyugodt szívvel hozzátehetnénk azt is: szeresd a zenét, szeresd a hangot!
Számos muzsikus mondja: Kurtágnál minden hang számít, mindennek jelentősége van. Jogosan teszi fel tehát költői kérdését Kocsis Zoltán, hogy vajon mit csinál majd az az előadó, aki ötven vagy száz év múlva foglalkozik Kurtág-művel, anélkül, hogy a zeneszerző iránymutatását élvezhetné. Egy kicsit erre a kérdésre is igyekezett választ adni a fesztivál február 18-i eseménye, amely az Editio Musica Budapest, ismertebb nevén Zeneműkiadó Kft. legújabb, Kurtág születésnapjára megjelentetett kiadványát mutatta be, a Játékok néhány darabjának, az azokat annak idején bemutató Kocsis Zoltán számára gondosan spirálfüzetbe rendezett kézírásos kottájának pazar hasonmás kiadványát, a Kocsis Zoli hangjegyfüzetét.
A Játékok sorozat talán legismertebb, koncertre (is) szánt, ugyanakkor a mai napig publikálatlan darabjait találhatjuk meg a kiadványban – mindez gazdagon tűzdelve személyes megjegyzésekkel. Az ehhez tartozó magyar és angol nyelvű kísérőfüzet pedig megpróbál eligazítást, értelmezést nyújtani a kézirathoz. Kocsis Zoltán a hangjegyfüzet személyes hangvételű történetét írja le, kiemelve a különböző átdolgozásokat, egy-egy darabhoz fűződő viszonyát, valamint a zeneszerzővel való közös munkát, a Kurtággal szoros emberi és munkakapcsolatban álló zenetörténész, Wilheim András pedig utószavában vezet be a válogatásfüzet filológiájába: elmeséli a keletkezést, amely egy 1974-es szegedi Bálint Endre-kiállítás megnyitójához röpít vissza bennünket, ahol Kurtág új műveit Kocsis Zoltán szólaltatta meg. Egy zeneszerző műhelyébe nyerünk bepillantást, hiszen a kalligráfiából is sokat lehet tanulni. Wilheim tudományos pontossággal világít rá a füzetben lejegyzett darabok különböző változataira, értelmezi a visszavonásokat, áthúzásokat, megjegyzéseket, továbbá különösen értékes része a füzetnek a tartalmat felsoroló táblázat, amelyből a nyomtatásban is megjelent darabok kiadott köteteken belüli helyét is megtudjuk. Az i-re a pontot egy CD lemez helyezi fel, amelyen Kocsis Zoltán előadásában hallhatunk tizenegy darabot a sorozatból, egy 1982-ben készült, mindezidáig publikálatlan felvételről.
 Egy lap Kocsis Zoli hangjegyfüzetéből |
A kiadványnak, amely hatszáz példányban jelent meg, melyek közül az első százötven számozott (így drágább is), mindössze egy hibája van: ha az ember kezébe veszi, érzi, hogy kell egy ilyen otthonra, nem tudja letenni, de mivel az EMB-sorozat ismert fekete kötése ezúttal matt felületet kapott, rajta minden ujjlenyomat gyönyörűen kivehető, és alig egy hétnyi forgatás után a borítóra laminált fólia is enyhén felrojtozódik. Vagyis ha a kedves vevő gyakran forgatná, érdemes még egy védőréteggel bevonnia.
A kötetbemutatón természetesen Wilheim András és Kocsis Zoltán beszélgetett, továbbá Kocsis játszott is a darabokból, néha nem kis derűt keltve azoknak a műveknek az előadásával, amelyeknek fontos eleme a humor, illetve a színészi játék. Maga a bemutató kissé túl spontánra (Kocsis szavaival élve „bénára”) sikerült, szemmel láthatóan nem komponálták meg a beszélgetés menetét, hosszasan lapozgattak két darab között, még a Kocsisnál ritkaságszámba menő félreütésre is akadt példa, vagy arra, hogy őszintén bevallotta, ha nem gyakorolt valamit. Ezen felül pedig kicsit olyan érzése is lehetett még a hallgatóságnak – ahogyan sajnos a hétfői kerekasztal-beszélgetésen is –, mintha már egy in memoriam diskurzus szem- és fültanúja lenne. Mindettől függetlenül a beszélgetés kedvcsináló bevezetésként szolgált a kiadványhoz, amihez Kocsis zongorajátéka is nagymértékben hozzátett, hiszen a legemblematikusabb, a legtalányosabb, illetve a legtöbb színészi hozzáállást igénylő darabokat adta elő. Az eredetileg pedagógiai célzattal, Teőke Marianne zongorapedagógus felkérésére született sorozat a Mikrokozmosz kiváló kiegészítője lenne, amelyben Kocsis szerint a hangokon túl azok továbbgondolása az izgalmas és lényegi kérdés. Kurtág kinyitja, végtelenre tágítja a játékteret, Wilheim kiegészíti a gondolatot a fontos meglátással: a növendék azonnal birtokba veheti az egész zongorát. Ilyen már a Prelúdium és valcer C-ben, amely címéből fakadóan a c hangokból alakít ki kompozíciót, vagy ilyen a kurtági ars poeticaként értelmezhető, vissza-visszatérő Bornemisza-mondás egyik első megfogalmazása, a Virág az ember, amelynek miniatűr, de komplex formájában, hét hangjában (a diatonikus skála hét hangja) feltárul a már említett Kurtág-univerzum. A bemutatón persze előkerültek a humoros hommage-ok is, mint amilyen a b-moll zongoraversenyt idéző tenyeres-glissandós Hommage à Csajkovszkij, valamint a La Campanellára utaló, hasonló eszközöket megkívánó Hommage à Paganini. A kreativitást és játszva tanulást elősegítő, színészi játékot igénylő műveket is eljátszotta Kocsis, melyeknél a címek magukért beszélnek: Veszekedés (1), Némajáték (veszekedés 2), Sétálós, Unottan, Totyogós. De elhangzottak Kocsis személyes kedvencei, a számára legfontosabbnak tartott Hommage à Farkas Ferenc (2) – foszlányok egy kolinda emlékképéből, illetve az Örök mozgó (talált tárgy).