Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EREDETI MÁSOLAT

Picasso kalandjai / Szabadkai Népszínház Magyar Társulat
2016. febr. 15.
Évtizedes kutatásom eredményeként mostanra biztos vagyok benne, hogy kétféle ember létezik. Az egyik, aki rajong a Picasso kalandjai című filmért, a másik, aki gyűlöli. Szabadkán jöttem rá, hogy talán van egy harmadik típus is: aki még sosem látta. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Egy újszülöttnek persze minden vicc új, és ezt most értsük (majdnem) szó szerint: amikor február közepén a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata új évadának második bemutatóját néztem, a zsúfolásig telt nézőtér tán harmadát kisiskolások töltötték meg. Valahogy úgy képzelem, hogy ez a néző-összetétel a színpadról nézve vagy a rémálom, vagy a kéjmámor felől írható csak le, mindenesetre a kisebbek érezhetően jól vizsgáztak, és vették a poénokat. Nem mindet persze, de olyan ember tán a föld kerekén sincs: a Picasso kalandjai – és most még a filmről beszélek – tipikusan újranézős darab. Tizedszer, századszor is találni benne olyan apróságot, amit korábban nem vettünk észre, vagy nagyon is, és akkor ötszázadszor, ezredszer is lehet rajta nyerítve röhögni.
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Igen, az olvasó már ki is találta, én a fent említettek közül az emberiség első kategóriájába tartozom: a filmet fejből tudom, a mortadella mundiál épp úgy az alapszókincsem része, mint koccintásnál a sacré coeur, s aki ilyenkor hülyén néz rám, az már meg is bukott a vizsgán. És egészen nyugodtan lehetek ennyire kegyetlen, hiszen az 1978-as svéd filmnek Magyarországon valóságos kultusza van, merem állítani, hogy a nem kevesebb, mint tíz különböző nyelven elhangzó blőd dialógusok, a hosszas előkészítés után a semmibe vezető jelenetek, a Picasso életrajzát szigorúan el nem mesélő életrajzi film képei több generáció emlékezetébe égtek bele kitörölhetetlenül. Talán városi legenda, de jól hangzik: a főszerepet játszó, éppen nálunk vakációzó Gösta Ekmant gyanakodva méregették a pesti flaszteren, majd nekiszegezték a kérdést, hogy ő-e Picasso. Hiába, eldönthetetlen, hogy élet és művészet közül melyik másolja a másikat, de az országban, ahol Isaura felszabadításáért pénzgyűjtés indult, ezen senki sem akad fenn.
Hogy a svéd és a magyar néplélek között mennyi hasonlóság rejlik, arról fogalmam sincs, de a Méhes László és Horgas Ádám által színpadra írt textus szabadkai színrevitelének véleményezéséhez erre tán nem is lesz szükség. És itt az első meglepetés: a Pesti Színház 2003-as és a Pécsi Nemzeti Színház 2012-es bemutatója után a mostani, szabadkai premier mindössze a harmadik háromdimenziós feldolgozása az anyagnak. Ami ráadásul és valójában csak a második eredeti másolat: a tízéves pesti sikerből Pécsett újraélesztett professzionális revüműsort máig érthetetlen okokból ugyan beválogatták a 2013. évi Pécsi Országos Színházi Találkozóra, de remélhetőleg senki sem gondolta valójában, hogy a show-nak köze lenne a színházművészet csúcsaihoz. 
Szabadkán a horvát Edvin Liverić rendezte produkció szerencsére egyetlen másodpercig sem tesz úgy, mintha magasztos célok mozgatnák. Vagyis hát de, egy kicsit mégis, csak teszi ezt olyan szelíden és nem mindig okolható visszafogottsággal, hogy az este végére szinte el is feledkezik róla, aki nem figyel oda nagyon. A papíron Picasso élettörténetét elmesélő, valójában azonban a XX. század vértől iszamós nyugati történelmének önkényesen válogatott epizódjait látszólag cél és értelem nélkül egymás mellé pakoló száz percben ugyanis akadnak nagyon is komoly pillanatok. Mert halálosan komoly a művészet, és ami tán ennél fájdalmasabb, a művész árucikké válásának, mint jellegzetesen múlt századi folyamatnak az érzékletes megmutatása: a narrátor-konferanszié alakját elegánsan magára öltő G. Erdélyi Hermina a nyitányban tudálékos, kacér idegenvezetőként kecsegtet minket egy kivételes tárlatvezetéssel. Ígéretét megtartja, ám a Picasso egy lehetséges biográfiáját elregélő mulattató epizódok között és mellett búvópatakként mindvégig ott csörgedeznek a dollárok. Vagyis a „pezetász”, ahogy az egyre cseperedő, de örökké gyermeklelkű Pablo papáját alakító Szőke Attila ellenállhatatlan vehemenciával ízlelgeti-ismételgeti a szót. A pénz hajtja a világ kerekét, nem nagy újdonság, de az, amibe a közönséget is úgy-ahogy aktivizáló árverési jelenet torkollik, illetve ahogy a színpad szélén szomorúan üldögélő Pablo értetlenül szemléli a rá, azaz munkáira licitáló nézőket, élesen mutat rá a pénzért megvásárolhatatlan értékek fontosságára.
Illene komolyan vennünk azt is, ahogyan a kisemberek és a nagy művészek feje fölött egyaránt a távolba bámuló politikusokat megeleveníti az előadás: a filmnek is az egyik legpompásabb jelenete az ékes németséggel, illetve angolsággal prezentált valódi receptekkel egymást revolverező Hitler és Churchill párjelenete, ami itt Ralbovszki Csaba harcias és Kovács Nemes Andor joviális alakításának köszönhetően lesz emlékezetes. A kilencfős csapat minden további, akár fél tucat, szerepnek látszó izét, vagyis kis hatótávolságú geget eljátszó tagjának is jut egy vagy több emblematikus pillanat. Pesitz Mónikára Pablo vitaminadagja miatt folyton aggódó mamaként és persze elviselhetetlen finn dizőzként, Pámer Csillára a századfordulós Párizs technikai újdonságait flegmán listázó szobalányként, Hajdu Tamásra a Gertrude Stein oldalán másodhegedűsként is nagyon huncut Alice B. Toklasként, Baráth Attilára meg sok más mellett le- és kiterített vadállatként emlékszem szívesen. 
A képek forrása: Szabadkai Népszínház
A képek forrása: Szabadkai Népszínház
A mindenkori produkció kulcsa persze a Picassót játszó színész: Pálfi Ervin kisfiús, ábrándos tekintettel néz az előadáshosszat reménykedve emlegetett jövőbe, amiről mindig kiderül, hogy jelenné változva semmi jót nem tartogat. A körülötte teljes gőzzel működő őrültekházát ez a Picasso mintha épp olyan értetlenül figyelné, mint mi, de mivel épp úgy sincs jobb dolga, hát kíváncsiságból beszáll a játékba. A koreográfusként is tevékeny rendező maximálisan kiaknázza Pálfi és a többi színész akrobatikus képességeit, ennek is köszönhetően sikerül a teljesen üres térben néhány színésszel mozgalmas tömegjeleneteket létrehoznia. A Romano Decker és Dejan Kutić jegyezte látványvilág az előadás másik, talán szükségből megszülető erénye. Szabadkán nem csupán tánckar vagy statisztéria nincs, de mutatós díszletekre sincs pénz: az üres színpadon három fekete paravánnal, és a rájuk vetített álló vagy mozgó képekkel (videó: Baráth Attila), továbbá a fekete, szinte bábszínészeket idéző „egyenruhákra” aggatott pontos, alkalmi kiegészítőkkel sikerül egyszerre illúziót keltően, mégis idézőjelesen megjeleníteni jó száz évnyi történelmet. A színészek játékkedve kifogyhatatlan, a nem ritkán rájuk igazított poénokon (dramaturg: Brestyánszki Boros Rozália), meg az egész előadás csak kevés helyen megtorpanó lendületén azt érezni, hogy rettentő jól érzik magukat az elrajzolt alakok és szelíd debilek bőrében. 
Mélyenszántó gondolatokat számon kérni egy ilyen estén balgaság volna, mindenesetre az árverés végén a kikiáltó által cinikusan közölt „Picasso – eladva” mondatot kölcsönözve akkor most mindenkinek jelzem, hogy ez a Picasso meg van véve. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek