Giles Cooper ír-angol színészből lett igen termékeny dráma-, tévésorozat- és rádiójáték-íróvá. A Mindent a kertbe bemutatója 1962-ben volt a Royal Shakespeare Company társulatával Londonban, Albee öt évvel később adaptálta a Broadway-re, amerikai viszonyokra a darabot némi hangsúlyeltolással és szereplők módosításával. A lokalizáció Miskolcon sem maradt el. Richardból Richárd, Jennyből Dzsennifer, Jackből Jancsi lett, Mrs Toothe nevéből lekopott az e, sőt tótnak ejtik, az Észak-Magyarországot olvassák, az Anyukám mondtába járnak, Mezőkövesdre adnak el festményt. Semmi kétség, el kell hinnünk nekik, hogy „a Mátrától keletre vagyunk”. S hogy miért égetnek eközben épp dollárt? Talán mert az itteni high society ezt is megengedheti magának?

Ha mástól nem, ettől már szürreáliába hajlik a szatíra. Amelynek főszereplői Richárd, a vegyészmérnök, és felesége, Dzsennifer, a háztartásbeli, akit a férj még csak félállásban sem enged el dolgozni. Kizárólag a pénzről, pontosabban annak hiányáról beszélnek. Anyagi helyzetük abszurditását mutatja, hogy cigarettásdobozokról vagdalják a kuponokat, hogy újabb cigarettát vehessenek. Dzsennifer nem csupán a családi pénzhiány, de az unalom miatt is keres munkát, az is felmerül benne, hogy egy kórházba menjen dolgozni.  (Ami a magyar egészségügy jelen helyzetében meglehetősen bizarrul hangzik.) Richárd füvet nyír, mert a pázsitnak szépnek kell lenni – bár egy jobb fűnyíró azért elkelne neki, mert az is szinte státusszimbólum –, Dzsennifer pedig az üvegház szükségességét mantrázza, ami a társadalmi ranglétra bizonyos fokához elengedhetetlen. (Ezek fölött, valljuk be, értetlenül állunk, nem különösebben értjük, miért pont ezek kellenek, és azt se, hogy ez Cooper és Albee szerint miért vicces.) 

A megoldás egy amolyan mesebeli tündérkeresztanya hirtelen megjelenésével érkezik: Mrs Tooth azonban nem a lencseválogatásban segít, hanem délutáni részmunkaidős állást kínál Dzsennifernek, amiről kiderül, hogy prostituáltként kellene dolgoznia. A húzódozás csak ideiglenes, a rengeteg megkeresett pénzt viszont csak be kellene tenni valahogy a családi büdzsébe. Erre a kérdésre frappáns választ ötöl ki Dzsenni, és feladja a kötegeket névtelenül, postán. Lelkiismerete viszont megszólal, úgyhogy a csomag kibontása után bevallja férjének, mivel sikerült ennyit összeszedni. Az első férji reakció természetesen az, amire gondolunk, a felháborodás, az értetlenség, a megvetés, ám a barátoknak adott partin kiderül, ahová a madám is betoppan, hogy ugyanezzel üti el az időt a többi feleség is, a pénz meg jól jön, tehát megvan a kompromisszum és a békesség alapja. (A borsodi meg szabolcsi mélyszegénységből egyetlen menekülési útvonalként svájci kurvának álló cigánylányok országában ennek a momentumnak, a mohóságból való prostituálódásnak szintén van egy stichje.)

Adott tehát – a színlap szerint – a későharmincas, attraktív Dzsenni, továbbá jóképű 43 éves férje. Előbbi pragmatikus és praktikus, utóbbi jórészt csak agresszívan pattog (igazi felháborodásnak nem lehet nevezni), de közös bennük a mohóság, a feltörni, magasabbra jutni vágyás, és a felső középosztály összes járulékos attribútumának megszerzése. Tizenéves fiuk már bentlakásos iskolába jár, ezzel valószínűleg az egyik kötelezettséget teljesítették. Hogy aztán a végső üzenet – különösen a másik három kurvának álló tisztes családanya tükrében – az lenne, hogy a pénz prostituál? De lehet-e ezt a moralizálást ilyen formában, és nem eléggé fekete komédiaként színpadra vinni? 

Ha a téma életidegenségét tekintjük – mert modellek dubajozása ide, a politikai klientúra kisgömböci harácsolása oda, a mi tájainkon és társadalmi berendezkedésünkben a darabbeli probléma hallatán legfeljebb vállat rántunk –, azt mondhatjuk, lehet, de nem érdemes. Ha a jelmezekből, a hatvanas-hetvenes évek ruháiból, illetve a díszlet lakberendezési tárgyaiból indulunk ki, megint bajban vagyunk, mert időben aztán pláne nem tudunk kapcsolódni. Nézzük ezeket a figurákat, és olyan az ember érzése, mintha egy fura panoptikumba vagy rezervátumba tévedtünk volna be. Mint amikor egy állatkertben az üvegfal mögötti, mifelénk nem élő fajokat tanulmányozzuk. A legjobb esetben a péntek esti Dallasok juthatnak eszünkbe, bár Cooper–Albee-val szemben ott nem wannabe-, hanem gazdag gazdagok virtigli konfliktusokkal teli életét láttuk. Kapcsolódási pontjaink tehát nem nagyon vannak. Hőseink pláne. Még akkor sem, ha a „jóképű negyvenes” képzőművész és önjelölt kisvárosi szépfiú Jancsi karakterét tekintve az Éjjel-nappal Budapest Lalijának felsőbb osztálybeli rokona.

Tudjuk jól, Albee-nál semmitmondó beszélgetésekből és bizarr szituációkból derül ki, hogy a felszín alatt mi lappang. A checklist további elemei, a sztereotípiák mentén való gondolkodás, a nyelvi klisék használata, a valódi, mély együttérzés és mások iránti érdeklődés teljes hiánya, szintén kipipálhatók. Valami mégsem működik, és már az alapanyag miatt nem működik. A Mindent a kertbe vígjátéknak túl szatirikus és „társadalmiüzenet-megfogalmazó”, mindezt viszont nem teszi elég húsbavágóan, társalgási darabnak nem elég szellemes – a bon mot-ból pont a bon hiányzik –, a moralizálás meg egy izzadságszagú álprobléma körül folyik, jórészt erőlködve. 

Bevallom, ezúttal a teljes értetlenség beszél belőlem. Van egy idejétmúlt, nálunk sosem igazán releváns darab, ami ugyanakkor mégis adhatna helyi érdekű kapaszkodót gendertől rasszista közbeszédig. Ehelyett marad a vállaltan díszletszerű díszletben előadott irrealitás. Ó, ha az amerikai kertvárost úgy olvasnánk újra, mint ahogy Tarantino csinálja a B-kategóriás spagettiwesternekkel…! Miközben vannak persze jópofa dolgok. Például a pasztelles-tavaszias bolyhos térelválasztó függöny, ami a kert színpadi szinonimája. Vagy a szomszédoknak a Cherbourgi esernyők elővételére késztető jazzes énekbeszéde. De hirtelen több tényleg nem jut eszembe. 

A színészekről tényleg csak jót lehet mondani. Szépen formálják a szavakat. Hol rádiójátékosan, hogy telenovellásan játszanak. A (forgatási/felvételi?) szünetben sem esnek ki a szerepből, folytatják a játékot a színen. Minden igyekezetükkel megpróbálják fenntartani a nézői figyelmet. Nem rajtuk múlik, hogy nem sikerül.