TranzDanz: Menetfény / MOM Kulturális Központ
2016.03.21.

Az ég tudja, honnan jönnek és hova tartanak Kovács Gerzson Péter táncalakjai, csak azt tudjuk, hogy örökös körforgásban vannak és délibábnak látszó ideákat kergetnek. KRÁLL CSABA CIKKE.

Mert valamiféle ideakergetés csak-csak folyik itt, ha KGP jellegzetes, leszedáltan tébláboló groteszk panoptikumfigurái időről időre – se szó, se beszéd – dinamikus körtáncba verődnek, és az addig kényszeresen grimaszoló arcok kisimulnak, a tekintetek egymást keresik-kutatják (és meg is találják), a színpadot pedig megszállja valami különös emelkedettség. Szép idea, nemes idea, melyben homályosan földereng a közösségvállalás és sorsközösség eszménye is, ahogy a ciklikusan vissza-visszatérő körmotívum megkoronázása is nemes és szép az egymásba kapaszkodó és végtelenbe forgó-perdülő táncospárral a végén. És hinnénk is, ahogy lehet, hinni szeretnék ők is, hogy valahol ez lenne a kánaán (ha így, hát legyen így), csak az az üdvözült mosoly, a néptáncreprezentáció maradványa, az bizonytalanít el, amely elterpeszkedik ilyenkor egyes arcokon. Na, az már sok. 


Vagy ha KGP hamis illúziónak szánja a (népi) körtáncot, mert ez is megeshet, hiú ábrándnak, egy letűnt kor idealisztikus jelképének, ami vissza már nem hozható, legfeljebb megidézhető, akkor a dolog szintén félremegy. Az idült mosoly, a kisimult arcok ebben az esetben elbírtak volna némi idézőjelet és penge iróniát. Mert így ott tartunk, hogy egyik oldalon az idea, a másik oldalon a(z abszurdba kitolt) reáliák – közte pedig szakadék. Ami azért is tűnik áthidalhatatlannak, mert KGP alakjai annyira nyilvánvalóan illúziótlan, saját világukba belebambuló, katatón figurák, hogy még az ábrándozás is megkérdőjeleződik esetükben, hogy egyáltalán képesek-e rá.  

Egy Kovács Gerzson Péter koreográfiánál persze az adott műnél is több okot szolgáltathat a morfondírozásra a jelenség maga: a kovácsgerzsoniság. Hiszen ha lenne a kortárs táncszínpadon olyan „mértékegység”, hogy művészeti állandó, akkor KGP és TranzDanz fontos hivatkozási pont lehetne. A szűz szem persze így is izgalmas felfedezéseket tehet a minőségben soha meg nem alkuvó táncművek bármelyikében, a kritika azonban még nem találta fel azt a módszert, ahogy az ilyen monomániás életművek érdemben vizsgálhatók, ezért a kérdést általában megkerüli. Mintha nem is létezne. 

Ugyanakkor, kár lenne tagadni, van valami perverz izgalom abban, ha az ember előadásról előadásra megpróbálja kiszúrni, nyomon követni a finomhangolásokat, az árnyalatváltásokat ezekben a koreográfiákban. Hogy ez kit és milyen mértékben villanyoz fel, persze személyfüggő, ahogy az alapkérdést sem ignorálja, hogy aki látott már két KGP-darabot, nem látta-e az összest. De van itt egy tény, amivel nem lehet mit kezdeni, csak szembenézni, hogy KGP – nem egyedüliként a hazai táncpalettán – szerelmes a saját a toposzaiba, ám amíg ennyire következetesen professzionális, amit csinál, és amíg van, lesz bármi újszerű s kimazsolázni való is a darabjaiban, beszélni kell róla, nem hallgatni. 


A TranzDanz előző munkája, a Déja vu, azért volt ebből a szempontból rendhagyó, mert ki lett mozdítva a szokott színházi térből egy romkocsma lepukkant, retrós, ká-európai környezetébe, ami a koreográfustól is alkalmazkodást követelt. Ennek ellenére, vagy éppen ezért otthonra talált a darab, az új miliő még fel is stilizálta KGP groteszk világát, mintha a Szomszédok című teleregény elevenedett volna meg egy „nyócker”-kompatibilis verzióban négy táncosra, szavak nélkül, szemtelenül kiforgatva, keserédes látletét adva piti, hétköznapi valóságunknak. A Menetfényben ismét a KGP-re jellemző hideg, steril vizualitás dominál (a koreográfus szokásosan látványtervezője is a darabnak). A markáns formanyelv, a karakterisztikus figurák lényegüket tekintve azonban nem sokban különböznek a korábbiaktól, talán csak annyiban, hogy némi kor- és műfajbeli keveredés, illetve multikulturális hatás jobban kiérződik rajtuk, mint az előző daraboknál. Ebben kétségkívül Wondawulf, a TranzDanz „házi zeneszerzője” jár elől: apró zenei egységekre tördelt szerzeménye opera áriát és barokk dallamtöredéket éppúgy magába szippant és modern hangzás alá gyűr, mint a Ravel Bolerójának ritmusképletét vagy „szeletelős” diszkót. A koreográfia is nagyobb végletek közt ingázik: a táncosok merev, bábuszerű mozgatása, a néptánc szabad újragondolása és a kortárs esztétika ezúttal is alap, de egyéb stílusokat is szintetizál, a lüktető parti tánctól a görög szirtakiig. A szereplők (Bora Gábor, Gál-Horváth Bernadett, Gera Anita, Tókos Attila, Vida Gábor) ruhái szintén kor- és stílusfüggetlenek, mindenből csippentenek egy kicsit: egy kis fekete-fehérben tartott pöttyös-csíkos-mintás-kendős (ál)népiesség, hetvenes éveket idéző kinyúlt, fehér moher-kardigánok és neonszínekben pompázó trendi Nike-sportcipők. Csak hogy széles legyen a paletta.

Persze nem véletlenül: mert bár KGP figurái harsogóan, harapnivalóan maiak, itt gyökereznek, a belvárosi flaszteren és a magyar ugaron, maiságuk a (rég)múlt, a közelmúlt és a jelen bélyegét, barázdáit viseli magán. Nem csak úgy itt vannak, légből kapottan, hanem súllyal vannak itt. A történelem súlyával, a mi közép-európaiságunk súlyával, annak minden nyűgével, koloncával, örömével, bánatával és feldolgozatlan sokarcúságával. 


Nem KGP az első, aki a Nemzeti Táncszínház Budai várból történő menesztése után az alternatív játszóhelyek alkalmatlanságából erényt kovácsol. Lehozza az előadást a színpadról, le a nézőtérre, ott alakít ki egy fehér padlóborítású, négyzet alakú játszóhelyet, amit körbeülünk. Jó ez a közelség, egyetlen apró kis grimasz sem veszik el. KGP egyszerű térformáihoz meg szinte tökéletes, például a körhöz, amelyek most eleve különös jelentőséget tulajdonít a koreográfus. A tánc azonban más formáját mutatja, mint távolról: megmutatja a részleteket, de egyben a hibákat, pontatlanságokat, a fáradság jeleit is, miközben nehéz befogni, egyben látni. 

Volt egy emlékezetes jelenet a három évvel ezelőtti DiverZity-ben, amikor felfelé nyaltak, imádtak, lefelé pedig kegyetlenül tiportak ugyanezek a figurák, részben hatalmi játszmákról (is) szólva, mozdulataik legalábbis erre engedtek következtetni. Most mintha folytonos útkeresésben lennének. Idegesen, sietősen botorkálnak ide-oda, de konkrét cél nélkül. Testük olykor megfeszül, majd hirtelen irányt vált, és mennek, loholnak az orruk után tovább, mint akik mindig lekésnek, lemaradnak valamiről. Néha láthatatlan irományokat böngésznek, tán térképet, hogy tájékozódjanak, de ez se segít. Érzékelik a másikat, tudnak róla, önmagukon kívül azonban más nem létezik. Igazából még önmaguk se. El vannak veszve, egyénileg és csoportosan is. Sűrű tikkelés, grimaszolás és fejrángás közepette üveges tekintettel bámulnak a semmibe. A fehér négyzeten túlra. Kinéznek belőle. És akár még egymást is letipornák, csak hogy (meg)lássanak valamit a távolban. 

Fotók: Dusa Gábor
Fotók: Dusa Gábor
Tudathasadásos állapot ez, a peremlét és a biológiai vegetáció szintje, ahol gondolkodni nem kell, mert gondolkodni luxus, meg amúgy is megteszik azt mások – helyettük, a nevükben. KGP társadalomkritikája ismét elvégzi a piszkos munkát. Szenvedélyesen kifiguráz, de nem űz gúnyt. Inkább szánakozik a szánalomra méltókon, rajtuk, rajtunk. Aztán meg rendre előáll a már említett körtánccal, a remény (?), illúzió (?) ígéretével, és egy varázsütésre összerántja a lézengőket, akik egyből úgy érezhetik magukat, hogy lám, érdemes. De mit érdemes? Élni? Remélni? Bízni? Vagy illúziókat kergetni? Majd a következő pillanatban visszapottyannak oda, ahonnan elindultak.

Ez a mindig rendületlenül körtáncba kicsúcsosodó körforgás megismétlődik vagy jópárszor, több érdemleges lezárását is kínálva a darabnak, de (túl) későn reagálva. Lehet, hogy ez is egy toposz. A túlnyújtás. Amit szintén unok, de szeretek.
 
Szerző: Králl Csaba