A Brooklyn halálosan közepes presztízsdarab: tényleg csak lerágott csontokat hajít a néző elé, nem bíbelődik azzal, hogy a derekas leckefelmondásnál többet nyújtson. Aranyszobor-klisék egymás hegyén-hátán, a közel két óra után úgy állunk fel, végignéztünk egy újabb téli idényre időzített akadémikus cukormázat, amelyet jó részben a marketing is ural azért, hogy értsük: ennek a filmnek az év végén van a helye, essen le a reménybeli nézőnek, hogy ezt bizony díjbeszedő mozinak szánják.

Konzervatív, unalmas szösszenetet kapunk. Próbál ugyan fontos jelenségekről hírt adni, ám amit állít, azt gyors böngészés után elsajátíthatják az ismeretekre szomjazók. John Crowley egyszerre szól a múlthoz és ugyanennyire lerója tiszteletköreit napjaink előtt is. Az előbbit az 1950-es évek színpompás, kisebb vagy nagyobb mértékben látványosságba hajló románcai (a John Ford-féle A nyugodt férfi vagy az Ének az esőben jelenetszinten történő posztmodern imitációi – az 1952-ben játszódó Brooklyn karakterei éppen 1952-es gyártású filmeket néznek), utóbbit pedig az igencsak aktuális migránspolitika melodrámára fazonírozott újramelegítése hivatott nyomatékosítani. Az pusztán egy dolog, hogy az ír rendező látványosan nem „államférfiként” tiszteleg a kamera mögül, és tesz súlyos szociográfiai, politikai, historikus revelációkat. Súlyosabb hiba, hogy a karakterdráma is giccsben, negédes pillanatokban, papírmasé figurákban merül ki, így pedig óhatatlanul sikerül csírájában elfojtani a film alapkérdését: hogyan formálódik újjá egy bevándorló identitása, ha nemcsak új környezetbe csöppen, de óhazája hívó szavától is nehezen szabadulhat?

Írország ínséges időkben is zöldellő smaragdsziget, az Egyesült Államok a lehetőségek hazája, szintén hívogató világ. A direktor komplexitásra törekvése látványosan felszívódik, ráadásul ez akkor sem módosul, amikor a szerelmi történet centrumáról beszélne. Az ír Eilis és az olasz-amerikai Tony kapcsolatát honvágy, illetőleg tradicionális kelta rítussá formált családi tragédia akadályozza, amelyeket sikerül üres fecsegéssel, netán egy-két hangsúlyosnak szánt szentenciával („Az otthon az otthon.”, „A nevem Eilis Fiorello!”) enerválttá tenni. Crowley nem áll meg, nagyobb tétet adna a sztorinak, amikor az ír Jim lép a képbe, akin keresztül egy újabb románc lehetősége pendül meg, mégis, a Brooklyn csupán vázlatosan skicceli a különböző helyekhez kötődő lelkiállapotokat, valamint a más kontinenst szimbolizáló férfialakokat. 

Feminista nézőpontú regeként igen érdekes lehetne a mozi (hiszen a főszereplő nőalak tud önállóan dönteni és párt választani), ám ez a vállalás semmis a felszínes jellemfestészet miatt. Pontosan ezért nem tűnik többnek a sallangok fárasztó halmozásánál a szerető családjánál elköltött spagettivacsora, a fecsegő idős asszonyok és fiatal lányok által benépesített asztal snittje, az Ellis Island-i migránsregisztráció – olybá tűnik, képeslapokra rajzolt országimázs-fotókat bámulunk, talán nem véletlen, hogy a Brooklynban még az Amerikába szakadt, koldusszegény férfiak étkeztetése is ünnepélyes, heroikus ír nótával éri el crescendóját. Irónia olykor előfordul, ám a film kidolgozatlanságán nem segítenek, lássuk bár Tony okos, ámde nagyszájú kisöccsét, az édeskésen vicces Coney Island-i strandolást. (A férfi főalak műtalján akcentusa viszont szándéktalan humorforrás.) Szerelmes pillantásokat vetnek a fiatalok, könny csordul mindkét szemből a sorsfordító levél olvasása közben, a rokonok csókot dobnak egymás felé az újhazába hajózás előtt: valóban úgy hat, a mozi csupán egy színpompás, de belül ürességtől tátongó ékszerdoboz illusztrációja. 

Régi értékeket plántálnak belénk, ami önmagában nem is lenne zavaró, ám a Brooklyn képtelen túllendülni azon, hogy mindezt az aranyszobor bűvöletében tegye, és már-már a legbosszantóbb brit heritage-művek (kultúrörökség-filmek James Ivory-tól) szellemében ne muzeális egzotikumként toljon a néző arcába New York-i látképet vagy ír utcácskát. John Crowley, aki nemrég görög sorsdrámai intenzitással vezényelte le a True Detective második évadának mészárszék-zárlatát, talán visszatérhetett volna 2004-es honi bűnkomédiája, a Kényszerszünet relatív karcosságához, esetleg példát vehetett volna Jim Sheridan 2002-es remekművéről, az Amerikában-ról, de a végig rurális ír közegben bonyolódó 1930-as évekbeli személyiségkatasztrófa, az 1990-es A rét említése sem dőreség. Igaz, Sheridan mára Crowley-hoz hasonlóan beleszürkült a tömegbe, az említett darabjai olyasmiket tartalmaznak, amiket a Brooklyn soha: nyersességet, vért, verejtéket, pusztító ösztönöket, talajközeli látásmódot, letargiát és örömöt szépérzékkel vegyítő hangütést, tündéri realizmust. Egyszóval: összetettséget. Ha szeretnénk, emberközeliséget, humánumot, gyarlóságokra hajlamos hús-vér figurákat. 

2015-ben mindez csupán távoli emlék. Csalódást keltő nézni a generációja legjobbjaként számon tartott, de a kosztümös ájtatosságokba lassanként beleragadó, típuscastingolt Saoirse Ronan inspiráció nélküli játékát (állítsa bár váltig, hogy ez a film neki, a New York-i születésű írnek ugyanúgy ajándék, mint szüleinek), amelyet az egysíkú forgatókönyv nem hagy kibontakozni. Ugyanígy rossz szájízt hagy maga után Emory Cohen vagy Domhnall Gleeson teljesítménye, szintén a kidolgozatlan meseszövés miatt. És hiába olvassuk a méltatott regényíró, Nick Hornby nevét kollégája, Colm Tóibín mellett, a Brooklyn-moziadaptáció üzenetként csupán az Egyesült Államok nagyszerűségét képes fennen hirdetni.