Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HA MINDEN KÖTÉL SZAKAD

Egy tökéletes nap
2016. jan. 25.
Kedves, jó szándékú, de egyszer nézős mozi az Egy tökéletes nap a délszláv háború abszurditásáról és banalitásáról, egy központi metafora köré szőve. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Valahol a Balkánon játszódik 1995 környékén Fernando León de Aranoa spanyol direktor első angol nyelvű filmje. Jobban mondva az Egy tökéletes nap nem csupán angolul, de spanyolul, szerbül, franciául, bosnyákul is megszólal. A közeg nemzetközi, lévén egy NGO önkénteseinek egyetlen napját követhetjük nyomon, akik az Aid Across Border elnevezésű kitalált szervezetnek dolgoznak. A civil kezdeményezés neve nem véletlenül emlékeztet minket az Orvosok Határok Nélkül segélyszervezetére – a film alapjául annak a Paula Fariasnak a Dejarse Llover című könyve szolgál, aki náluk tevékenykedett.
A csapat vezére a Puerto Ricó-i Mambrú (Benicio del Toro); neki tolmácsol a helyi Damir (Fedja Stukan), de közéjük tartozik még az amerikai laza csávó, B (Tim Robbins), a zöldfülű és naiv francia, Sophie (Mélanie Thierry) és az öntudatos és fegyelmezett orosz Katya (Olga Kurylenko). Ők volnának tulajdonképpeni főszereplőink a történetben, amely azzal indul, hogy egy felpuffadt hullát szeretne Mambrú valahogy kiszedni a falusiak kútjából, hogy a víz ismét iható legyen, de a kötél elszakad. A kútbeli hulla köré szerveződik a film egész története, ez volna a központi metafora, amelynek kapcsán bepillanthatunk a segélyszervezet mindennapjaiba, főként abba, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézniük (most például kötelet kéne szerezni), és megismerhetjük a helyiek életét is. (A boltos, bár látható helyen van az üzletben a kötél, nem adja el azt B-nek, mondván, kell az akasztásokhoz). 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Már ennyiből is látszik, hogy az Egy tökéletes nap az abszurd humorra és a tragikomédiára játszik. Hogy másik példát is felhozzunk ezekre a filmből: az aknákat a helyiek halott szarvasmarhákba rejtik, így minden út szélére vonszolt boci komoly dilemma elé állítja szereplőinket: áthajtsanak rajta, vagy megkerüljék azt? Ha igen, melyik oldalról? Hasonló helyzetekre az ENSZ egyébként még protokollt is előír – ábrákkal súlyosbítva az amúgy is bizarr dilemmát. 
Magyarán laza mikrosztorik teszik ki a napot – eligazításokkal; Katya megérkezésével, akiről kiderül, hogy Mambrú egykori szeretője volt; egy helyi kissráccal, akitől a nagyobbak elvették a labdáját, és egyébként a szüleit keresi; egy megvadult kutyával, amit valahogy hatástalanítani kéne; kötélkereséssel; úton keresztbe fektetett szarvasmarhákkal. És persze a már mindennaposnak számító tragédiákkal: halottakkal, szétbombázott házakkal, buszra felterelt hadi foglyokkal – daytoni békeszerződés ide vagy oda, a térség még mindig robbanás- és életveszélyes. 
Hogy milyen bátor, öntörvényű társaságot alkotnak szereplőink, mondhatni, csodálni való, kúl rocksztárok, azt a rendező épp a zenével szeretné érzékeltetni, amely először B autórádiójából harsog, hogy aztán az egész filmet aláfesse a válogatás, amelybe a Velvet Underground és a Ramones, Marilyn Manson és a Gogol Bordello egyaránt belefér. Az operatőr Alex Catalán jellemző kis- és nagytotáljait ez a zene festi alá, tovább erősítve (vagy kicsit már a szánkba is rágva?), hogy mennyire abszurd és ellentmondásos a térségben minden. Az abszurditás és a konkrét tragédiák elleni küzdelemben értékelődnek fel viszont a banális dolgok, mint például a Katya és Mambrú közötti szexuális feszültség, vagy az eltűnt és visszaszerzett labda esete. 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A kútbeli hullához időnként visszatérünk, így egyre nyilvánvalóbbá válik, ahogy halad az idő, hogy értelmezésre szorul. Az erőlködés, a kötél, amely elszakad, vagy hogy már majdnem kikerült a kútból, amikor az érkező ENSZ-katona a békeszerződésre hivatkozva elvágja a kötelet, a civilszervezetek sziszifuszi tevékenységét jól példázzák. Minden hiába, a hulla előbb-utóbb visszajut a kútba, tovább mérgezve a környezetét. De hogy a víz végül mégiscsak ihatóvá válik, mintha arra utalna, hogy nem is kell ide külső beavatkozás, a helyiek elrendezik maguk között a konfliktusaikat és kis szerencsével minden magától megoldódik. 
Kicsit melankolikus, beletörődő és fatalista tehát a film tanulsága, amely megerősíti a nézőt abban, hogy egyetlen kívülálló sem láthatja át, ítélheti meg helyénvalóan ezt a háborús konfliktust (tudatos döntésnek tűnik, hogy a szerb és bosnyák párbeszédeket nem feliratozták, így érzékeltetve, hogy milyen elveszettek és tanácstalanok is a külföldiek a térségben). Ráadásul a helyiek is alig vagy nagyon rosszul beszélnek angolul; nincs közös nyelv, vagy nagyon rosszul elsajátított az a nyelv, amin keresztül kommunikálhatnának. Azt a mondatot azonban, amely összefoglalja a filmet és minden hasonló konfliktusra vonatkoztathatóvá teszi, itt is mindenki ismeri: „This is war”.  
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek