Jérôme Bel: Gala
2016.01.26.

Jérôme Bel előadásairól gyakran Malevics négyzetei vagy Miró gyermekrajzszerű festményei jutnak eszembe. És a múzeumokban irigyen, lekicsinylőn összemorduló emberek: „Ilyet én is tudnék!”. (Akkor miért nem csináltad te?) NÉDER PANNI KRITIKÁJA.

A francia koreográfus-rendező érzékeny(ítő), társadalmi problémákra reflektáló, gyakran politikai vitát generáló produkciónak ereje többek közt a pofonegyszerű szabályrendszerben rejlik. A berlini Hebbel am Ufer színházban is nagy sikerrel játszott Gala játékszabályai a következőek: tizennyolc helyi ember, a színház válogatásában. Kettő-kettő profi és balett-táncos, gyerek, idős ember, fogyatékkal élő, és így tovább. Nemek, etnikumok, életkorok, testalkatok, képesítések és képességek sokszínű mixtúrája. Két nap próbaidő. Saját játszóruhák. Az üres tér bal szélén elhelyezett óriási vázlatfüzet minden áthajtásra kerülő lapján különböző táncnemek, alkoholos filccel odafirkálva. Michael Jackson moonwalkjától a keringőn és piruetteken át a teljes improvizációig. A résztvevők egyesével vonulnak át a színpadon, a fél percenként újra és újra lejátszott zenerészletekre mozogva. 

A szűk másfél órás előadás kezdetén a közönség természetszerű ovációval fogadja a professzionális táncosokat, mulat a humoros break táncoson, édesen tapsol a gyermekeknek, elkendőzi mosolyát a mozgás kontextusában amatőrnek tekinthető ’átlagemberek’ kínos próbálkozásai láttán, a Down-szindrómás és kerekesszékes szereplők számai alatt pedig valószínűsíthető a zavar és bűntudat elegyétől lesütött szem, na meg a faarcok. A rendező munkásságának (lásd például a csak és kizárólag szellemi fogyatékkal élők szereplésével létrehozott, a Trafóban is fellépett Disabled Theater című előadást) fontos fókuszpontja a politikai korrektség témakörének feszegetése, a társadalom által másfélének bélyegzett emberek intellektualizálástól, tematizálástól mentes reflektorfénybe állítása. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Jérôme Bel a Gala során a kiszámítható, teátrális meglepetésektől megfosztott forma által a nézői percepció metamorfózisát, egyfajta jellemfejlődés lehetőségét ajánlja fel. E fejlődés skálája több szinten mozog, első körben a megkülönböztetés, a társadalmilag többé vagy kevésbé szépnek tartott kategóriák megjelenése, az automatikus osztályzás, majd a fentiek felett érzett lelkifurdalás által. Bel az egyszerű formát tudatos dramaturgiával építi fel, az első három tánckategória esztétikai, humor- és tehetségbeli győztesei ugyanazok, így a néző belső versenyeztetése, a mindenképp győztest kiáltani vágyás pavlovi reflexe egy ponton szégyenbe fullad: a szemlélő dühös lesz önmagára, amiért a hétköznapian csetlő-botló vagy a társadalmi normalitástól eltérő szereplők jelenléte önmaga számára kényelmetlen reakciókat vált ki belőle. 

A negatív nézői impressziók helyét a versenyistálló-szemlélet (remélhető) elengedésével az elfogadás és azonosulás érzete veszi át. Önbizalom a középkorú nők láttán, akik láthatóan magasról tojnak arra, lóg-e a hasuk vagy megfelelőek-e a piruettjeik. Bátorság, amiért ez a sok bátor (átlag)ember megmutatja önmagát.  Meghatottsággal és nevetéssel fűszerezett közösségélmény. A valamiben-úgyis-jó-vagy elsöprő ereje, amely a meglepetéseken kívül – kiderülhet ugyanis egy addig ügyetlenül mozgó résztvevőről, hogy ő a világ legjobb Jackson-imitátora – az előadás utolsó harmadában az egyéni felszabadulásban csúcsosodik ki. Miután a szereplők a „jelmezcsere” instrukcióra hallgató etűd során átöltöznek egymás tarka ruháiba, ezáltal végképp megfosztva magukat az addig szubjektíve gusztusosnak tartott színpadi szereléseik csomagolásától, egy-egy ember lép (vagy gurul) a fekete balettszőnyeg elejére, míg a többiek katonás rendben felsorakozva várnak. 

Fotók: Dorothea Tuch. A képek forrása: HAU
Fotók: Dorothea Tuch. A képek forrása: HAU
A nagyjából másfél perces jelenetek során a fókuszba került szereplő kedvenc zenéje csendül fel – az adott alany szabadon táncol rá, a többiek pedig több-kevesebb sikerrel, koncentráltan, minden erőt megfeszítve utánozzák hátul. A szeretett song biztonságot és ellazultságot (ezáltal társadalmi értelemben vett tehetséget) ad a főszereplőnek, aki minden esetben magabiztosan, autentikusan mozog az általa jól ismert dallamra, míg a további résztvevők legtöbbször röhejes, versenyprodukcióként értékelhetetlen számot adnak elő. A professzionális táncosok – így a tízéves balerina vagy a mulatságos break táncos – etűdje természetesen másféleképp szemet gyönyörködtető, mint a nyolcvanas évek giccses popjára ugrándozó nő fellépése, ám a nézői érzékelés átalakulása miatt már fel sem merül az osztályzás igénye. A Down-szindrómás szereplő mozgássora sem váltja ki a „hogy kéne helyesen viselkednem?” kérdéskörét, Bel megdöbbentően hamar eléri, hogy a színpadra nézve az emberi sokszínűség hétköznapi csodálatába merüljön a szemlélő. A személyesség és bizalom átütő ereje szintén említésre méltó, hiszen könnyen lehetne kínos, hogy valaki miért szereti az értelmiségi plénum számára gagyi zenét (és mondja, ön bevallja, hogy a hangversenyek után Kis Grófóra tombol otthon?). 

A nagyjából nyolcéves kisfiú instrumentális zenére zajló sétája az előadás egyik megkapó jelenete. Másfél perces szólója alatt repülésre tárt kézzel, nyugodt tempóban mászkál a térben, olykor a függöny mögött eltűnve, fittyet hányva a színpadi létezés szabályaira. Tizenhét csiricsáré ruhás ember követi fegyelmezetten. Mikor elhallgat a zene, legalább feleennyi ideig sétál még tovább, kikerülve Bel előírásait, feloldódva a teljes szabadságban. 

Amennyiben nyolcvan perc során ekkora mértékű feloldozás, elfogadás és nyitottság létrejötte szavatolható, talán még sincs annyira elveszve az emberiség. Jérôme Belt minden magyar színházba, iskolába és buszmegállóba!
Szerző: Néder Panni