Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk / Teatrul National Cluj-Napoca
2016.03.01.

Mintha elszakadt volna a moziban a film. Képek nincsenek, de mert a show-nak (és az életnek) folytatódnia kell, hát használják a szavakat, hogy a történetet elmondják. Kapaszkodó alig van, a nyelven kívül más konkrétum gyakorlatilag nem marad. Bocsárdi László szinte rádiójátékra hangolja A mi osztályunkat Kolozsváron, a Nemzeti Színházban. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

A szerző, Tadeusz Słobodzianek megjelölése szerint A mi osztályunk „történelem XIV órában”. Nem véletlen a műfaj, hiszen a darab szereplői kollégák, azaz osztálytársak, akik egy időben, 1919/20-ban születtek, és bár – részben – ugyanott és ugyanazt élték át, történeteik és szempontjaik sorsuk alakulásától függően – értelemszerűen – különbözőek.


Az azonosgyökerűség, az egyívásúság primér módon jelenik meg Kiss Zsuzsanna jelmezeiben. Iskolaköpenyszerű fazonuk jelöli a gyermekkort, a különböző szabásvonalak és a szürke organza térdnadrágok pedig hangsúlyozzák a fiúk-lányok különbséget. A ruhák anyaga átlátszó műanyag, s ez a fehér térdzoknikkal könnyed játékosságot ad nekik, ugyanakkor a vastagabb nejlon miatt különös szoborszerűséggel ruházza fel a színészeket is. Attól függetlenül, mikor vagy hogyan haltak meg a drámabeli karakterek, esetleg túlélték az egyes korszakok borzalmait, szinte önmaguk emlék(műv)eiként állnak a (mikrofon)erdőben. Azzal viszont, hogy a víztiszta anyag alatt testszínű trikót és nadrágot hordanak, az előbbi asszociációk mellé odakerül a meggyilkolt lelkek testetlen bolyongása, az egyént – és egyre tágítva a kört: a generációt, a nemzetet, az emberiséget – érintő tragédiák helyszínétől való elszabadulni nem tudása. 

Az arcok fehérek. Sápadtak, mint a halottak vagy lehetnének szomorúnál is szomorúbb bohócok, ahogyan a vörös festéktől égővé lesznek a tekintetek. Amikor valaki meghal, előkap zsebéből egy kis tégelyt, fekete festéket ken a homlokára vagy az arcára. Ha akarom, gyerekjáték ez is, indiánosdi vagy számháború. Ha akarom, rejtőszín az üldözők elől. Mindkettőre adhat magyarázatot a szöveg, mégis azt érzem, nem eléggé meglepő, túl evidens, nem elég költői, túlságosan anyagi ez a megoldás. Aztán egymás mellé ülnek. A sor egyre hosszabb lesz.


Słobodzianek a naiv ártatlansággal és gondtalansággal indít, ezt erősítik fel a drámába beiktatott gyermekdalok is, amelyek Boros Csaba karmesteri dirigálásával többszólamú kórusművekként csendülnek fel a színpadról és a nézőtérről is. A hangélménytől kitágul a tér, ami akár szimbolikusan is érthető: a jedwabnei történet újabb és újabb helyeken, országokban és nyelveken mondódik el, adódik tovább riasztó tanulságul. Nem az angyalok kara énekel. Ugyanakkor épp a zene, a gyermekdalok mellett a hazafias szövegekre készült kezdettől komoly, hol altatószerű, hol meg komor hangulatú kompozíciók zárják be az előadást egyetlen tónusba. 

Nincsenek nagy kilengések, az érzelmi amplitúdó szinte egyensúlyt mutat. Ezáltal nem lehet döbbenet, nem lehet értetlenség, hiszen nem látszik annak az útja, hogy egy közösség hogyan juthat el nem tudatosan, de rossz döntéseket hozva, a külső eseményekkel sodródva az amoralitás elfogadhatatlan legmélyére. Van néhány kontraszt. Boldog tudatlansággal mesél a leveleiben Abram Amerikáról, s aztán a saját halottjait sorolva, nem tudni, kinek felhánytorgatva, csupán az artikulálhatatlan veszteség fájdalmával tele ordítja a feldolgozhatatlant. Tökéletes ellenpontja ez az üvöltés annak a kezdeti gyermeki életörömnek, amellyel nevüket kiabálják a bemutatkozáskor. És az is rendkívüli, ahogyan az Abramot játszó Ionuţ Caras és a Rachelkát alakító Anca Hanu képesek mindenféle rásegítés, eszköz nélkül, kizárólag színészből és technikából, hangban, gesztusban, tartásban hitelesen megöregedni. De kevés az ehhez hasonló, színpadi helyzetből következő pandant.

Fotók: Nici Cherciu. Forrás:
Fotók: Nici Cherciu. Forrás: Teatrul National Cluj-Napoca
Egyetlen pillanatig sincs illusztratív játék a fehér vetítővászonnal határolt színpadon, ahol erősen a proszcéniumra koncentrálódik a játék. A vásznon zöldeskék alapon, időnként beremegő fehér csík fut. Nem tágít és nem szűkít, s miközben távol áll a reálistól, nem ad szimbolikus olvasatot ennek a konkrét térnek. Pedig működhetne is, hiszen különös feszültséget kapna, hogy a darab mélyén meghúzódó, nem vagy csak részben fikció fabula metafizikai térbe kerül. Ezzel szemben vegytiszta esztétikai – bár nem sok jelentőséggel bíró – élményt kapunk. Zavarónak nem mondanám, tulajdonképpen észre se lehet venni, hogy ott van. Előtte zöld székek és ahány szereplő, annyi mikrofonállvány.  Gyakorlatilag semmi más nem történik, mint hogy kifelé, tehát nekünk, a nézőknek elmondják, továbbadják a felfoghatatlant. Nem mutatják meg, amit lehetetlen megmutatni, az illúziókeltést kísértő realista reprodukció csak súlytalanná tenné. Mintha egyedül csak a nyelv erejében lehetne és „muszájna” bízni, mert az még tud világot teremteni. 

Pedig lehetne a játékosságban is. Az olyanfajta, váratlan és kizökkentő momentumokban, mint amilyen Jakob Kac halála a lámpák kereszttüzében, vagy az Abramra szegezett mikrofonok. Csak hát kevés az ilyenfajta – sok tekintetben – könnyítő, vagy pontosabban fogalmazva: feloldó kreativitás, így a választott forma ki-, a néző meg elfárad.  Alig érzékelhető annak az abszurditása, ahogy valaki tettesből áldozattá vagy áldozatból bosszúállóvá válik, és tulajdonképp mindenre van elfogadható kifogás, vagy akár nyomós indok. Ám paradox módon épp az ingerszegénység miatt már nem marad energia az állásfoglalásra. Miközben tökéletesen tisztában vagyunk ennek az agóniának az átkával a látszólag békés 2016-os hétköznapokban.

Szerző: Papp Tímea
Rendezés:  Bocsárdi László,  Játsszák:  Sânziana Tarţa ,  Irina Wintze ,  Anca Hanu ,  Cristian Rigman ,  Radu Lărgeanu ,  Miron Maxim ,  Cătălin Herlo ,  Ovidiu Crişan ,  Matei Rotaru ,  Ionuţ Caras ,  Boros Csaba,  Díszlet:  Bartha József,  Jelmez:  Kiss Zsuzsanna,  Dramaturg:  Benedek Zsolt ,  Zenei vezető:  Boros Csaba,  Videó:  Cristian Pascariu ,  Rendezőasszisztens:  Eugenia Sarvari ,  Fény:  Jenel Moldovan