Eljutottunk a tömegfilmkultúra evolúciójának abba a fázisába, amikor a retró, a nosztalgia mindent visz. A posztmodern zsánermozi nem újdonság, de eddig az irónia és az önreflektív kikacsintások dominálták, elég Tarantino, Kevin Williamson és Kevin Smith meta-filmjeire gondolni. Ez mára elsikkadt, visszatért a hagyományos történetmesélés. Stílszerűen gyermek- és ifjúkorunk nagy trilógiáihoz készülnek új installációk, amik ugyanazt adják, mint előzményeik, de nem remake-ek, nem rebootok, hanem folytatások: alkotóik következetesen fejlesztik a franchise sikerét szavatoló stílust és szövik tovább a cselekményt.
 Bruce Campbell |
Divat a sequel. A ‘90-es években, amikor a horror franchise-ok már hat-hét rosszabbnál rosszabb résznél jártak, ciki volt folytatást készíteni, menőbb volt a crossover, a remake, majd a reboot. Egy-egy kasszarobbantást meglovagoló, rohamtempóban legyártott folytatás ma is készül, de a legnagyobb szakmai- és közönségsikert azok a negyedik részek aratják, amik néhány évtizeddel a trilógia-záró után érkeznek. Ennyi idő alatt lassan, de biztosan megnő a közönségigény, és míg rövid határidő alatt nehéz jó folytatást készíteni, egy évtized alatt már sikerülhet méltó sequelt összehozni.
A féltucat bűnrossz folytatást megért horror-szériák első része azóta általában kanonizált remekműnek számít, de az Evil Dead franchise még ebből a mezőnyből is kiemelkedik. Megmaradt patinás trilógiának, amihez azóta csak egy véresebb remake és egy gore-mentes spirituális folytatás készült (Pokolba taszítva). Sőt, valójában még a második és harmadik rész sem tipikus sequel, hanem inkább korát megelőző reboot volt: a nyitófilm horror, a folytatása komédia, a trilógia-záró pedig fantasy. Ez megmagyarázza, hogy miért ennyire jó a mindhárom műfajt felvonultató új sorozat: mert ez az első igazán következetes sequel. És több is annál: már a címe is elárulja, hogy félig spinoff, mivel elsősorban a trilógia főhőse, Ash életének alakulását fedi le.
Ash a trilógiában is kapott akkora szerepet, mint ebben a sorozatban, de ezúttal már az őt játszó színész, Bruce Campbell a fő attrakció, nem pedig Sam Raimi rendező. Utóbbi kreátorként és producerként jegyzi a sorozatot és ő rendezte a pilotot, viszont Campbell hoz újat a franchise világába. Ash és Campbell poszt-Evil Dead élete között sok a hasonlóság. Raimivel ellentétben Campbell megmaradt emblematikus B-kategóriás kult-sztárnak, aki még saját meta-filmet is csinált (My Name is Bruce). Ash maga is büszke, de lepukkant. Megőszült, de nem épp tisztességben. Otthona egy lakókocsi, áruházban dolgozik, iszik, csajozik, férfifűzőt hord és műfogsora van. Mind Campbellnek, mind Ashnek megváltoztatta az életét az Evil Dead, és nem a legjobb irányba: előbbi nem tudott kitörni a skatulyából, az utóbbi pedig a múlt szörnyűségeinek tagadásával töltötte idejét.
Ez a sorozat pedig miről szólhatna másról, mint mindkettőjük várva-várt visszatéréséről ahhoz, amihez a legjobban értenek. Ash immár tipikus „vonakodó hős”, ami viszont részéről hitelesebb nem is lehetne, mivel érthető, hogy nem akarja újabb démonirtással felidézni traumatikus emlékeit. A sorozatformátum egy mozifilmnél több játékidőt kínált a horrorhős öregkoráról való, egészen átélhető fantáziálásra. Karakterének jelleme egyszerre a sorozat fő komikumforrása és cselekményszervezője: ostoba és gyarló döntései mókás komplikációkat kavarnak. Már a fő bonyodalom is egy poén: Ash illuminált állapotban felolvas a Necronomiconból, elszabadítva régi ismerőseit, a címszereplő démonokat. Az annak idején kölyökképű képregényfigurának is beillő karakter szépen öregedett, napjainkra példás antihőssé vált, aki kora miatt már kifejezetten maradi is, ami újabb komikumforrás. Nincs még egy színész, akinek ennyire jól állna ez a karikaturisztikus démonvadász. Ash száját hol frenetikusan vicces, hol ciki szövegek hagyják el, viszont az utóbbi is szándékos. A sorozat humora bevállalósan önparodisztikus: ha rossz, akkor annyira, hogy az már jó. A camp-be és trash-be hajló komikum már régóta jellemzi a franchise-t, de Campbellnek köszönhetően most jobb, mint valaha.
 Peter Feeney |
A franchise fejlődött, viszont hozza az eredeti trilógia attrakcióit is. Horrort és fekete humort kevesen vegyítettek ilyen zökkenőmentesen. Ami a komikumot illeti: nem csak Ash száját hagyják el idézhető, nyelvi humorra építő egysorosok, de még a címszereplő „gonosz halottakét” is, az Evil Dead világának démonai ugyanis előszeretettel szállnak meg és élesztenek újra halottakat, hogy aztán gazdatestüket olyan profán cselekedetekre vegyék rá, mint Az ördögűzőben Pazuzu az ártatlan tinilány Regant. A franchise sajátos humora viszont most is főleg a horror-elemek túlpörgetéséből és olcsóságából ered. Ezért aztán horrorként nem akkor működik olajozottan ez a sorozat, amikor vér, belsőségek vagy szörnyek tűnnek fel. Az inkább börleszk- és rajzfilmszerű humorforrásként szolgál.
A horror itt inkább az alkotók agresszív, a nyugalom megzavarására nagyon is alkalmas filmstílusából fakad. A horror forrása maga a műfaj stiláris arzenálja, na meg a moziművészet fegyvertára: e médium akkor is képes sokkolni, ha nem rémtörténet a zsáner. Raimi ma is képes kreatívan használni a trilógia önfeledt formai játékosságát, és ezt rendezői is utána tudják csinálni. Nincsenek tabuk és szabályok: bárki meghalhat és aztán élőhalottként való visszatérése után akármire vetemedhet, a nézőt pedig bármikor meglepheti egy vad kameramozgás, egy gyors vágás vagy egy ijesztő, hangeffekttel kísért hirtelen mozgás.
Azért is üdvös, hogy kábeltévés sorozatként folytatódott a franchise, mert így az alkotóknak nem kellett tartaniuk a korhatárbizottságtól, nem kellett kispórolniuk a felnőtt tartalmakat. Munkájuk kompromisszummentes, de a nagyközönségnek készült: aki nem látta a trilógiát, az is azonosulhat a fiatalabb karakterekkel, amilyen Ash két új szárnysegédje. Mivel a sorozatok eleve folytatásosnak készülnek, ennek a sequelnek nagyon jó helye van a tévében – jön is a második évada.