Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDENKI MÁSKÉPP CSINÁLJA

Molnár Csaba: Eclipse / Trafó
2016. jan. 10.
Az Eclipse első látásra pofonegyszerű, könnyen áttekinthető előadásnak tűnik, mégis bonyolult gondolati játszmákat indít el. De mire való a művészet, ha nem erre, hogy ne hagyjon nyugton bennünket. KRÁLL CSABA CIKKE.
Cuhorka Emese
Cuhorka Emese
Három és fél éve annak, hogy Molnár Csaba Vigadalom címmel elkészítette a most debütáló Eclipse (Fogyatkozás) „ősváltozatát”, ezt a tizenvalahány perces kis remeket a Budapest Tánciskola diákjaival (kritikánk itt). Akkor vagy harminc táncos ropta eksztatikusan magába feledkezve korunk multikulturális népi táncát a zakatoló technóra, akárcsak hétvégenként a világ diszkóiban. 
Az előadás nóvumát mégsem kizárólag egy „talált tárgy”, a partihelyzet szimulálása, egy tömegjelenség színpadi reprezentációja jelentette, hanem az a mód, ahogy ez a nyüzsgő-zizegő, hordaszerűen hullámzó tömeg lényegében egyetlen nagy gigantikus testté forrva vonult, masírozott, menetelt, kinyílt és összetömörödött, különböző téralakzatokat írt le a színpadon, erőt fitogtatva, ellenállhatatlanul, mint egy pacifista hadsereg, amely menten megszabadítja a világot a rá telepedő sűrű depresszió ragályától. Nem volt díszlet, se jelmez, nem volt harsány smink, elkent rúzs az arcokon, a táncosok próbaszerkóban nyomták, ez az eltartás pedig kifejezetten jót tett egy a talált tánc „megtisztításán” túllépő demonstratív formakísérletnek. 

A két jól elkülöníthető egységre tagolódó, tizennyolc táncossal, kizárólag nő szereplőkkel bemutatott Eclipse nem egyenes folytatása, hanem újragondolása a Vigadalomnak. Élesen szakít az előzmény semleges, ad hoc, próbatermi külsőségeivel, távolságtartás helyett rájátszással él. Diszkófíling, revüszínpad, illúzió – ez a három legtalálóbb címke, ami ráaggatható, attól függően, hogy a kortárs táncszínpadon ritkaság számba menő nagyságú tömeget vezénylő Molnár éppen pulzáló partiszituációt teremt vagy szirupos popslágerek mentén ironizál. Minden színes, harsány és csilivili, az ezüstfóliaszerű háttérfüggönytől a szereplők divatos szereléséig és papagájszínekben pompázó laza kiegészítőkig (jelmez: Marcio Canabarro). A techno marad egyedül, és az egyénileg rászabott mozgás, ami változatlan, legalábbis az első részben, ahol mindenki a legjobb tudása és habitusa szerint rendesen oda is teszi magát. Varga Vince ez alkalomra komponált szettjéért, bízvást állítható, bolondulnának a legmenőbb elektronikus táncklubok. A Molnár kialakította helyzetben mégis van valami elbizonytalanítóan, de izgalmasan új. Mert az Eclipse már nem egy klasszikus ready-made jelenség, itt a „talált tárggyal” együtt jelenik meg a környezet, a kontextus is. Ezért talán pontosabb is a valóság (egy darabkájának) kisajátításáról, kimetszéséről beszélni. Képzőművészeti utalással élve: mintha Duchamp híres piszoárja anno nem önállóan, hanem egy komplett fürdőszoba részeként került volna a múzeumi térbe. Mintha nem történne más, csak egy az egyben átemelődne egy partiszituáció a Trafó színpadára. 
Miközben persze, ha alig észrevehetően is, de történik: Molnár itt-ott belepiszkál, belebolondít a „nyersanyagba”, és ha nem is olyan karakteresen, mint a Vigadalomban, irányokat, csoportmozgásokat szab, figurákat emel ki és ejt vissza a tömegbe, s finoman érzékeny fel- és levezetést is alkalmaz, ami a vége felől szemlélve még jelentésesen leleplező is.
Zavarunk, ha van, abból fakad, hogy amit nézünk, színházi szituációban szokatlan. Olyasmit bámulunk, amit nem bámulni szokás, hanem jobb esetben csinálni. Itt ugyanis, ha akarnánk, se kapcsolódhatnánk be a táncba (?), pedig, elnézve a körülöttem ritmikusan mozgó lábakat és bólogató fejeket, sokan ezt is szívesen vállalnák a „külső megfigyelő” passzív magatartása helyett. De ha jól dekódolom Molnár amúgy szemérmesen palástolt alkotói szándékát, a dolog nem véletlenül alakult úgy, ahogy alakult. Az Eclipse ugyanis egyfajta állásfoglalás. Deklaráció. És azt demonstrálja, amit befogadói szempontból ugyan provokatívnak ítélhetünk, ám nem másból, csupán a koreográfus olthatatlan szabadságvágyából és őszinteségéből fakad: hogy ez az egész kommersznek titulált tömegjelenség az ő számára egyáltalán nem művészietlen és végképp nem trash (azaz: nem kulturális szemét). Értékkel bír, értéket képvisel. Amivel – tán mondanom se kell – ismét nyakig benne vagyunk a művészet és valóság, a profi és amatőr, a magaskultúra és kommersz/pop/trash közötti határok elmos(ód)ásáról szóló újkeletű diskurzusban. 
Ám mielőtt még bárki fölhorgadna és ízlésrendőrségért kiáltana, szolgálnék egy idevágó, első hangzásra istenkísértesnek tűnő párhuzammal. A színpadi néptánc – annak autentikus válfaja – vajon micsoda? Nem a trash művészi rangra emelése? A paraszti társadalom korabeli „diszkójának” reprezentációja? Az eredetileg nem művészi célt szolgáló népi önkifejezés magaskultúrája? De. Csak ezt már eszünkbe se jut megkérdőjelezni és színpadra alkalmatlan tömegterméknek minősíteni. Mert már elfogadtuk, természetesnek vesszük. Kanonizáltuk, és ezért fel se tűnik. 
Molnár nem lacafacázik, a képünkbe nyomja azt, ami van. És megy a pörgés kifulladásig: parádés miniszólók, fékevesztett transzállapotok csapódnak ki a szervezett káoszból. A darab elején, a színpadon egyesével felszaporodó táncosok fokozatosan dolgozzák bele magukat a zenébe, előbb csak felveszik a ritmust, aztán egyre magasabb hőfokra kapcsolnak. A végén szintén egyesével „eresztenek le”. Külön út, külön folyamat, ahogy a transzállapotból „visszajönnek”, és lassan kijózanodva kilépnek a játék keretéből. Vavra Júlia marad utolsónak, akiről azonban nem a „táncmaraton győztesének” dicsősége sugárzik, hanem valami mérhetetlen kiábrándultság. A kezében eldurranó konfettibomba a már szinte néptelen, mozdulatlanságba dermedt színpadra hullik. Arra az ürességre, amit egy jeles ünnep, egy várva várt esemény, egy átbulizott éjszaka után érez az ember. Szinte várjuk, hogy belépjen a portás, és odaszóljon neki: az utolsó kapcsolja le maga után a villanyt.   
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Az előadás második részében aztán gőzerővel beindul a paródia. Egészen szélhámos játszma veszi kezdetét: „tánckar” lép elő a revüfüggöny hasadékain keresztül, popslágerek csendülnek fel, a táncosok közül pedig néhányan némán tátogva „lekaraokézik” a bevágott dalrészleteket. Az előadói stílus a túlpörgetett beleéléstől (Lévai Viola) a közönyösen faarcú interpretációig (Vadas Zsófia Tamara) sokféle mintát követ. Esetenként paraszthajszálon múlik, hogy éppen egy tévés utánzóshow ripacsériájához, vagy, mondjuk, egy konceptualista performanszhoz véljük közelebb állónak a látottakat. Kézenfekvő megoldásnak tűnne a The show must go on-t, Jerôme Bel korszakalkotó darabját az Eclipse-szel párhuzamba állítani, de Bel aszkéta szerzetes Molnárhoz képest. Nála egyszerűbben, de okos következetességgel kevesen tudnak játszani a kulturális beidegződéseinkkel, a figyelmünkkel, a gondolatainkkal. Molnár ellenben harsány, túlcsordul, elsősorban az érzékszerveinket bombázza, s afféle – a már a Dekameronban és a tavasszal bemutatott Tropical escape-ben is hétágra viruló – campes esztétikával dúsítja a látnivalót, és még élvezi is, amikor ezt a végsőkig kijátssza. 
Nincs az a méretes edény, ami a nem ritkán direkt túlhabzó imitációval előadott dalokból áradó szirupot fölfoghatná. Lana Del Rey Summertime sadness című slágerével indítanak, Celine Dion Tell him-jével zárnak. Britney Spears-től az Everytime szól, míg Khia dalrészletére akár még twerkelhetnének is azok, akik nem tanultak Soerii & Poolek szabad szájú tanga-kritikájából. Ugyanis a ragacs mellett olykor némi éle és női olvasata is kerekedik a dolgoknak. Beyoncé dalában felhívást intéz minden szinglihez, annak pedig már önmagában is erős kritikai felhangja van, amikor női száj tátogja el James Brown It’s a man’s man’s man’s world című slágerét. A legmókásabb részletek azok, amikor feleselni kezdenek egymással az elhangzó dalrészletek (Lana Del Rey vs. The Police), vagy továbbfűzik, poentírozzák egymást. Cuhorka Emese csillogó ezüst bukósisakban kanyarít emlékezetes belépőt a Bohémélet egyik II. felvonásbeli áriájára (Quando men vo soletta per la via). Aztán a Celine Dion említett slágerére leomló ezüst függöny olyan, mint a nagy leleplezés, amikor fény derül minden turpisságra. A színpadot újra teljes létszámmal megtöltő táncosok alól kimegy a zene, és ők ott maradnak magukba omolva, civilen, a Tell himet hamiskásan dudorászva. Egy illúzióval ismét kevesebb, lőttek az álomvilágnak.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek