Félvilág
2015.12.31.

Nem is volt az olyan régen, amikor Szász Attila berobbant a tévébe A berni követtel – jött, látott és győzött. Most ugyanezt teszi: a Félvilág minden jelenetében kidolgozott dráma. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Mert hiába nem talált fel semmit a tavalyelőtti A berni követ, mégis kifejezetten feszült tévéfilmet készített Szász Attila. Nem akart újdonságot mondani a történelemmel kapcsolatban, inkább annak egy kis érdekességét mesélte el – hogy tudniillik 1956 után a berni követségen egy vérbeli túszdráma zajlott, két magyar fiatal akart utóforradalmat csinálni –, de úgy, hogy minden pillanatában bele lehetett borzongani, hiába tudta a néző előre a végkifejletet. Persze, Szász azt mindenképpen bizonyította, hogy a tévéfilm nem valami lenézendő műfaj, és kis költségvetésből is lehet maradandót alkotni.

A rendező maradt a történelemnél, még ha kicsit bulvárosabb is a téma: Mágnás Elza meggyilkolása nem a történelemkönyvek lapjaira tartozik, és már az első világháború kitörésének évében is szívesebben foglalkozott vele a bulvársajtó. A forgatókönyvírót, Köbli Norbertet elsősorban nem a gyilkosság érdekli, miközben készülhetett volna akár egy kosztümös krimi is. Szerencsére azonban nem krimi készült, hanem egy tökéletesen megkomponált dráma.

Hogy mennyire nem krimiről lesz itt szó, bizonyítják az első képsorok is. In medias res kezdünk, így az is megtudja, hová fut ki a történet, aki még csak nem is hallott Mágnás Elzáról: kihalásznak egy kosarat a Dunából, és láss csodát, a kor leghíresebb kurtizánja fekszik benne holtan. Bátor vállalkozás, hogy már az elején lelövik a poént, lehetne mondani, de a forgatókönyvíró és a rendező láthatólag nagyon is tisztában volt vele, mit is szerettek volna a képernyőn látni. Mert persze, a Félvilág valamilyen szinten thriller, sőt annak is a lélektani változata, de én mindenekelőtt a drámát látom benne, nem egyszerűen egy nő drámáját, hanem egy korszakét.

Ugyanis amihez Szász igazán ért, az a hangulatteremtés. Nem egyszerűen képileg varázsolja elénk az első világháború előtti ország fővárosát – noha így sincs ok panaszra, nem holmi kosztümös felvonulást látunk, inkább egy ködös, borongós, mégis élő várost –, hanem ott van a film minden jelenetében, minden mondatában, hogy bizony korántsem volt ez a boldog békeidők kora. Annál inkább a dekadencia időszaka, ahol csak a látszat számít, a lényeg, hogy a kurva fizessen, de még véletlenül se tegye tiszteletét a bálon. Minden csak színjáték a Félvilág világában, és közben mindenki szeretne valódi életet élni: ahol fel lehet vállalni, hogy egy prosti a szeretőm, hogy egy szegény cseléd vagyok. Néha nem győz csodálkozni az ember, hogy a dialógusok mennyire élnek, és a mára nézve is relevánsak: amikor már az első percben a kivándorlásról beszélnek, nos, az pontosan úgy hangzik, mintha egy mostani értelmiségi beszélgetésbe csöppennénk.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Pedig még csak nem is ezek a hangsúlyos pillanatok, hiszen a Félvilág sokkal inkább tűnik kamaradrámának, mint kosztümös filmnek. Persze, lehetne azzal jönni, hogy nem volt elég pénz – bár egy tévéfilmnél a 120 millió igen szép összeg, azonban a nagyjátékfilmekkel nem lehet, és nem is kell így versenybe szállni –, de elég indokolt, miért játszódik a jelenetek nagy része egy lakásban. Nem a történet lesz a fontos: egy idő után kiderül, hogy e tekintetben a film nem tud meglepetésekkel szolgálni. A hangsúly a szereplők közötti viszonyokon van, és szinte minden pillanatnak van jelentősége, bár előfordul, hogy csak percekkel később jövök rá, miért is volt fontos egy jelenet. Az is csak a film felénél tudatosul, hogy azért itt nem Mágnás Elzáról van szó, hogy hiába ez a kerettörténet, mégiscsak három ember drámája ez: a kurtizáné, a komornáé és cselédlányé. Nagy valószínűséggel persze nem úgy történtek az események, ahogy Köbli tolmácsolja, ám egy percig sem bánom, amíg egy ilyen feszültséggel teli drámát nézhetek. Valahol a három nő karriertörténete ez, és az elején csak sejteni lehet, hogy mindhárman az önmegsemmisítés felé tartanak. Mindhármuknak megvan a maga fájdalma, és a Félvilág eléri azt, hogy egyiküket se utálja a néző, pedig bőven volna rá ok.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Mert hát a kurtizán az mégis egy kurtizán, a komorna egy álszent, a cselédlány pedig nem nagyon vonakodik rálépni a Mágnás Elza-féle útra. Színészfilm ez, de olyan szereplőgárdával, amilyet mostanság nem igazán lehetett látni sem vásznon, sem képernyőn, szóval nagyjából sehol. És nem, nem jutalomjáték (na jó, Kovács Patríciának Mágnás Elza karaktere talán igen) ez Kovács Patrícia, Gryllus Dorka és Döbrösi Laura számára sem – inkább a szüntelen jellemfejlődés demonstrálása. Mindnyájuknak megvan a kis titka, és a film folyamatosan hozza felszínre ezeket, úgy, hogy azt még Freud is élvezné. Gryllus komornájában ott van a megalázott nő, az egykori barátnő, aki most játszhatja a cselédet, és a megváltást nyilván Elza megölése hozná el. Tele feszültséggel ez a nő, és abban, ahogy a mosott ruhákat szárítja, ott van minden düh. Itt van ez a naivnak tűnő cselédlány, és Döbrösi nem egy Édes Annát játszik: kezdetben valóban együgyűnek látszik, de folyton figyel, és amikor kell, cselekszik.

Talán ez tetszik meg Elzának is – és ez nyilván erőteljes, de abszolút működő fikció –, ezért kezdi el nevelgetni, bevezetni egy olyan társaságba, ahol maga sincs otthon. Vagyis látszólag már kikupálódott, de Kovács játéka mindenesetre megmutatja, hogy az extrovertált személyiség egy magányos nőt rejt, és az ábrázolt homoerotikus vonzalom a komorna iránt nem más, mint vágy a szeretet iránt.

Forr a levegő a Félvilágban, egy pillantásba bele lehet borzongani. Nincs itt semmiféle akció, csak a dráma a szereplők között, de az minden akciónál nagyobb. A végén ott tartunk, hogy végül is senkit sem érdekel, ki ölte meg Mágnás Elzát, mert Szász Attila tudta, nem a ki és a hogyan, hanem a miért a fontos. És milyen igaza volt.

Szerző: Gera Márton