Pedig Russell nem sokat változtatott a győztes formulán. Ismét csak felvonultatott színész aranycsapatából pár remek játékost (Jennifer Lawrence, Bradley Cooper, Robert De Niro); a család, amely köré legújabb „amerikai álom”-sztoriját felépítette, jó szokása szerint, tökéletesen diszfunkcionális; ráadásul, amit látunk, helyenként még vicces is, és ugyanúgy a színészi energiák táplálják, mint az elődeit. 

Mi siklott akkor mégis félre? Talán maga a témaválasztás a bizarr; talán a tanulság zavaros, ha akad egyáltalán; talán az, hogy a lendület, amely az előző filmjei kisebb hibáin simán átlendítette a nézőt, most sokszor megtörik, amiben szerepet játszik az is, hogy a rendező kommentárként beiktatott a cselekménybe pár metarészt (helyenként egy, a történetre reflektáló karikírozott szappanopera jeleneteit láthatjuk). És ez így, együtt – figyelembe véve, hogy van még egy narrátorunk is, a nagymama (Diane Ladd), helyenként flashbackek villannak be, sőt egy álomjelenet is megjelenik (persze, szappanoperás áthallásokkal), miközben még a fő történetszál is halad előre (a Jennifer Lawrence alakította Joy Mangano karriertörténete) – kicsit sok. 

Nem a Russelltől megszokott „rendezett káosz” pereg a vásznon, hanem kissé kaotikus, ami a vásznon lepereg. Mintha a rendező nem fókuszált volna eléggé, vagy nem tudta volna eldönteni, hogy egy egyenes ívű karriertörténetre helyezze inkább a hangsúlyt; vagy röhögjön egyet az amerikai fogyasztói társadalmon, a szappanoperák és a teleshopok, a középosztály illúzióinak világán, ahol műhó hullik a gyönyörű Lawrence-re (operatőr: Linus Sandgren). Követendő vagy inkább elgondolkodtató példaként állítsa elénk, hogy hősnője tulajdonképpen abból csinált karriert, hogy kitalált egy felmosót, amelyet nem kell puszta kézzel kicsavarni. Joy Manganót Russell magyarán feminista ikonként mutatja be, miközben a hölgy a leghagyományosabbnak mondható női szerepet, a háztartásbeliét megreformálva vált befolyásos és dúsgazdag amerikai üzletasszonnyá – ami már önmagában ellentmondás.

A mottó szerint a film „Merész nők inspirálta igaz történet. Különösen egy nőé”, vagyis a deklarált rendezői szándék szerint Russell valószínűleg a self-made woman női sorsát követendő példának szánta; a teleshopos számlálókat, amelyek az élő adás alatti eladásokat jelzik, megbabonázott tekintettel bámuló főszereplő látványa ugyanakkor nem bámulatot, hanem egészen más érzéseket kelt a nézőben: most tényleg azon kéne izgulnunk, azzal kéne azonosulnunk, legyen bármilyen meggyőző is Jennifer Lawrence alakítása, hogy nők milliói rácuppannak-e egy felmosóra? Ráadásul mindez tényleg megtörtént. A film valójában egy biopic: Joy Mangano a mai napig él (és felmos) – igaz, kicsit idősebb volt, mint Lawrence, amikor három gyermekes elvált anyaként megalkotta élete fő művét.

És nem csak az „üzenet” zavarba ejtő a filmben; a Joy mellékszereplői is jóval karikírozottabbak, már-már irracionálisan eltúlzottak, mint azt Russelltől eddig megszokhattuk. A történet szerint három generáció él egy fedél alatt, és mindenki a főszereplő vérét szívja: a mama (Virginia Madsen) egész nap szappanoperákat néz, és ki nem mozdulna otthonról; a papa, az elvált férj (Robert De Niro) éppen visszaköltözni készül, mert az aktuális barátnője kidobta; Joy elvált férje, Tony, a latino Tom Jones (Édgar Ramírez) pedig a pincében húzza meg magát. A film egyik legjobb poénja egyébként épp hozzá kötődik, megvillantva, hogy Russell jobb napjain mire is képes. Miközben Jennifer Lawrence megindul a pincelépcsőn lefelé Robert De Niróval, a felcsendülő zenét elsőre filmzeneként értelmezzük, és csak akkor derül ki, hogy valaki tényleg énekel a jelenetben, nevesen Tony, aki gyakorol, amikor a szereplők elhaladnak mellette. 

Egyértelmű, hogy a Joy nem David O. Russell legsikerültebb filmje, inkább a „futottak még” kategóriába tartozik. Kicsit olyan, mintha a rendező rutinból készítette volna, és az eredetiség hiányát azzal próbálta volna pótolni, hogy a megszokott kézjegyeit valahogyan ráerőltette a sztorira, betömködve velük a cselekményen tátongó lyukakat, és bízva abban, hogy a színészei karizmája majdcsak elterelik a néző figyelmét az egységesség hiányáról. Sajnos nem ez történt. Néhány jó és gyönyörűen fotografált jelenete ellenére a Joy nem az a film Russell pályáján, amelyet megnézve felmossák velünk a padlót.