Lackfi János darabjának kiindulópontja Az öregember és a pokróc című népmese. A történetben szereplő család nyomorúságának az apa fösvénysége legalább annyira oka, mint a szegénység. Még a kilötykölt levest (az előadásban puliszkát) is sajnálják a reszkető kezű nagyapától. Ezért elhatározzák, hogy megszabadulnak tőle. Vesznek a piacon két pokrócot, hogy az egyiket maga alá, a másikat magára teríthesse, ha majd kiadják az útját. De sem az anya, sem az apa nem meri szemtől szembe elküldeni az öreget, így hát a gyereküket kérik meg rá… Nem árulok el nagy titkot, ha leírom, hogy a végén – egy furfangos tanítómese módjára – minden jóra fordul: a férfi és az asszony nem csak hogy visszafogadja az öreget, de a saját gyereküket is az idősek tiszteletére neveli eztán.

A szerző szépen feldúsította a történetet: minden fordulatot külön, jól felépített jelenetben írt meg (kivéve azt, amelyikben a kisfiú megmondja a nagyapjának, hogy fel is út, le is út – a közönség is megóvódik ettől a találkozástól), és a darabnak lettek új szereplői is. Az öreg pokróc a meséhez képest kibővült a pletykás vénasszonyokkal, ami főleg arra jó, hogy megmutassa: a többi falubeli sem feltétlen jobb a Deákné vásznánál. Az elkergetett nagyapa zsandárokkal is találkozik, amiből pedig az látszik, hogy szegény öreg, úgy tűnik, a világon mindenütt útban van – és az embernek önkéntelenül is eszébe jutnak a hajléktalanokkal és a közterülettel kapcsolatos, aktuális rendelkezések. Az öregember visszafogadása után pedig van még egy egész jelenet, ami arról győzi meg a nézőt, hogy nem könnyű együtt élni a heppienddel sem – vagyis: nagyon nem változott meg semmi, de valamivel azért jobb lett. 

A darab nyelvi szempontból is invenciózus: a visszatérő fordulatok és nyelvi közhelyek jól jellemzik a szereplők beszűkültségét és a családi perpatvarok (vagy a pletykás vénasszonyok szavával élve: hacacárék) koreográfiájának unos-untalanságát. A gyereknevelés szinte egyedüli eszközeként alkalmazott kihúzod a gyufát-frázis például a létező összes variációban (félreértve, szó szerint, kifordítva, részlegesen, stb.) elhangzik.

Az előadás bravúrja, hogy csak vizuálisan jeleníti meg azt a világot (díszlettervező: Enyvvári Péter, látványfelelős: Őze Gábor), ami érvényesíti ezt a mesét a mára. Vagyis nincs erőltetve a párhuzam: a szöveg szintjén egy faluról és földművesekről van szó, de a képek a hetvenes-nyolcvanas évek lakótelepi világát idézik fel – és talán épp ettől lesz örök érvényű a mese másik tanulsága, miszerint a szegénység testileg-lelkileg megnyomorítja az embert. Az előadás elején a háttérben levő fehér vászonra vetített Krumplievőktől (Vincent van Gogh festménye) csak egy köpés Bukta Imre Krumplievők című fotója, és innen már tényleg csak egy macskaugrás a(z újpalotai) lakótelep, amiről még sok képet fogunk látni a produkció végéig. (Az előadás nyomtatott színlapja is egy „Üdvözlet Újpalotáról” feliratú képeslap.) A jelmezek (készítőjük Cseh Zsuzsa) sem a paraszti világra utalnak – találó az apa rácsos atlétája, kordnadrágjának kopottsága és az anya öltözetének szigorú, viseltes egyszerűsége.

A fotókon kívül még sok jelzésszerűen maradó, apró mozzanat van, ami megmozgathatja a nagyobb gyerekek és persze a szülők (és ettől lesz az előadás tényleg családi színház) értelmezési hálóit. Az „ágyjelenetben” – vagyis akkor, amikor az anya és az apa kifundálják a tervüket – például kiderül, hogy a közös takaró kettejüknek sem elég (és persze az asszonynak lóg ki alóla a lába). Jelzésszerű a kisfiúbáb nyakában logó kulcs. (A legfiatalabb olvasóink kedvéért: a hetvenes-nyolcvanas években a gyerekek a szünidőket sokszor nem táborozással vagy a nagyinál töltötték, hanem egyszerűen csak egész nap egyedül voltak, és lófráltak a lakótelepen. A kulcs a nyakukba volt akasztva, hogy el ne veszítsék.) Találó, hogy a székek és a konyhaasztal lapja ferde – és szép, ahogy a századszorra is puliszkát tartalmazó fazék századszorra is lejjebb csúszik ezen a ferde asztallapon. 

A színészek – a tanmese műfajának megfelelően – karikatúrákat mutatnak be, játékukba itt-ott vegyül egy csipetnyi komolyság. Sipos Imre egy egész alakot, a fukar, hőzöngő, az asszonynak otthon a helye-világképén alapuló tekintélyelvű proletárt sűríti bele abba, ahogy megáll, a zakója alatt a derekára teszi a kezét (nem látszik, de úgy képzelem, hogy az öv bújtatójába rakja hüvelykujját), és kidülleszti a mellét. (Pontosabban a hasát, de az ilyen típusú alakoknak ismérve, hogy nincsenek tudatában ennek a finom különbségnek.) Kovács Vanda feleségeként a körülményeket adottnak tekintő, a túlélésre berendezkedett, ezért beszűkült-beszürkült asszonyt játszik. Széplaky Géza és Károlyi Krisztián főleg a pletykás szomszédok szerepében kitűnőek – eleve telitalálat, hogy azonmód bajuszosan, borostásan bújnak virágmintás otthonkába és kötnek kendőt a fejükre, és folyamatosan rugóznak beszéd közben. Vidám párost alkot a fiú bábja (Szívós Károly munkája) és mozgatója, Lovas Emília. A nagypapa (Cs. Németh Lajos) pedig csupa-csupa beletörődés.

Nem kell messzire menni, hogy az előadás összeérjen a valósággal. Az előadás után, az Aranytíztől egy utcányira, a banknegyed közepén meglátok egy hajléktalan párt. Cigit sodornak, egy zacskóból osztják meg a dohányt. Fölöttük, egy kartondobozból rögtönzött kunyhó tetején kockás pokróc van kiterítve.