A három évtizedig külföldön élő Roby Lakatos cigányprímás nevét és játékát csak az utóbbi években kezdi igazán megismerni a magyar közönség is. Ebben valamelyest a hegedűvirtuóz is ludas, miután majdhogynem két teljes évtizedig egyáltalán nem lépett föl szülőhazájában; van mit bepótolni, van mit elmesélni tehát. Ennek az (újra)ismerkedési folyamatnak egyik állomása most Bombera Krisztina könyve is. Tulajdonképpen interjúkötet ez – csak éppen kérdések nélkül. A monológ műfajába némiképp előre belekódolt dagályos fontoskodás mindazonáltal üdvösen elmarad: a szöveg gördülékeny, életszagú, átélhető. Emberi és természetes. Természetesen emberi. Ez részint a főszereplő keresetlen nyíltságát, részint Bombera Krisztina stabil minőségérzékét dicséri.

A történetek egyik vonulata természetesen a „szakmázás”, avagy a prímásélet hangulata, viszontagságai. Érintőlegesen szóba kerül persze az étteremtulajdonosok szűklátókörűsége s a menedzserek pénzéhsége is, de Lakatos – az olykor elkedvetlenítő részletek helyett – láthatóan sokkalta nagyobb kedvvel mesél a külföldi fellépések sajátos és eltérő ízéről, az osztrák, a belga, a francia, a marokkói és a japán szcéna különbözőségeiről. Kiderül az a tanulságos kettősség is, hogy bár mindig is arra vágyott, hogy előadóművészként figyeljenek rá, tehát ne pusztán vendéglátóipari háttérzenészként, ma már bánja, hogy az éttermi zenélést a koncertturnék miatt csak úgy abbahagyta annak idején. (Ebből a tapasztalatból következően ma már ismét stabil kocsmája van Brüsszelben.) És megtudjuk azt is, hogy mennyire másfajta felkészülést jelent koncertező zenésznek lenni; a színpadi jelenlét eme formájára a hegedűs is külön tréning keretében készült fel német lemezkiadója segítségével egykoron. A kulisszák mögé pillantás izgalma valósággal beszippantja, viszi magával az olvasót.

Értelemszerűen a művészi ars poetica kifejtése sem maradhat el egy ilyen portrékötetből: a lelkiismeretesség és a fegyelmezettség attitűdje, valamint a rögtön felismerhető, egyéni hangzás birtoklásának motívuma. Merthogy Roby Lakatos a cigányzenében sem tűri a haknizós blöfföt, az odakent maszatolást, ő az előre megírt (tehát lekottázott) szerkezetben hisz, az improvizáció rendre e szigorú keretekre épül rá őnála. Saját muzsikusi hangja büszke folytatója annak a hatalmas magyar cigányprímási hagyománynak, amelyet – hogy csak pár óriást említsünk – a távoli felmenő Bihari János, Boka Károly, vagy épp 36. Rácz Laci neve fémjelez, de a cigányzene mellett már a klasszikus zene, a jazz és a világzene közelítéseit is megtermékenyítő inspirációként használja föl. (Innen a kötet alcíme, a „Gipsy fusion” is.) Az így születő egyedi dialektusban a tradíció és az újítás békésen megférnek egymás mellett.

S ha már hatásokat említettünk, hát a meghatározó találkozások impozáns listáját is megkapjuk. Miles Davis zenéjével; mesterével, az idősebb Járóka Sándorral; a legendás Stéphane Grappellivel (akivel játszottak is együtt); valamint Yehudi Menuhinnal, akinek – mint meséli – művészi kvalitásaihoz hasonlatos volt magánemberi érzékenysége is. Ifjú muzsikustársaitól is folyamatosan új energiákat kap. Az örök útitárs azonban Isten volt és marad. És persze felesége, Ibi. Természetesen az ikonikus, kunkorira pödört bajusz rejtélye is feloldást nyer: a Deutsche Grammophone lemezkiadó javasolta, hogy legyen ez a védjegy, miután az első (a nemzetközi áttörést jelentő „Lakatos” című) lemezéhez készülő klip forgatására – afféle hirtelen ötlettől vezetve – így jelent meg.

A monológ alaptónusa a magánéleti témájú bekezdéseknél olykor már-már a zavarba ejtő őszinteségé. Nem pusztán az első elcsent cigarettákról vagy az anyagi fentekről és lentekről van szó. Nyíltan vall arról is, hogy nem várt gyermekként érkezett. Hogy a folyamatos úton levés miatt – „csomagolásban világbajnok vagyok”, ahogy szellemesen mondja – saját értékelése szerint sem foglalkozott eleget gyermekeivel (noha a legjobb iskolákba jártak természetesen). S hogy mindig is súlyproblémákkal küzdött, aminek komoly egészségügyi következményei is voltak már. És vall szülei elvesztésének napjairól is; mindkétszer a színpadon állt este és játszott. Mert egy zenésznek ez a feladata.

A jelenről szóló részekbe némi keserűséggel teli nosztalgia is jut, nem is lehetne másként. A budapesti éjszaka már nem a régi, egykoron akkor kezdődött az élet, amikor ma bezár épp minden, és sehol nem szól már reggelig cigányzene. A cigányzenészek pedig egyre inkább „rendes szakmára” tanítják gyermekeiket, amelyből meg is tudnak élni tán. A lendületet és kedvet azonban még ez sem képes hősünktől elvenni; jelenleg világkörüli turnéra készül, és van egy felkérése egy hegedűverseny megírására is. És már egyértelműen hazavágyik, ide tart. „Azt szeretném, hogy ismerjen és elismerjen a magyar közönség, és én is megismerjem őket.” Annyit mondhatunk, Bombera Krisztina könyve és a kötethez bónuszként járó válogatás-CD mindkét vágyott célt prímán szolgálja.