Azt, hogy pontosan mit is jelent a kortárs animáció, Budapesten már évek óta az Anilogue fesztivál által tudhatjuk, és ez akkor is így van, ha idén a korszakalkotó, az animáció-rajongók világán is túlmutatni képes remekművek elmaradtak. A következőkben kiszemeztük a válogatásból azokat a filmeket, amelyeket érdemes elcsípni valahol a közeljövőben.

Az idei fesztivál legnagyobb szenzációjának a főleg forgatókönyvíróként híres Charlie Kaufman (A John Malkovich menet; Egy csodálatos elme örök ragyogása, Adaptáció) legújabb munkája, az Amerikában is csak januárban bemutatásra kerülő Anomalisa számított. A csavaros történetekre szakosodott zseni ezúttal kevés szereplős, egyszerű vonalvezetésű, lineárisan elmesélt narratívát dolgozott fel, amelyben a legkülönlegesebb fordulatot maga az animáció jelleg jelentette. A sztori egy rendkívül ritka pszichés szindrómára épül, amelynek lényege, hogy a beteg azt képzeli, mindenki más valójában ugyanaz az ember, ráadásul őt üldözi. A betegségről elnevezett Fregoli hotelben megszálló főhős kimondatlanul ezzel a problémával küzd, és csak azért jövünk rá erre, mert rajta és egy számára különleges nőn kívül mindenki pontosan ugyanúgy néz ki. 

És éppen e miatt volt indokolt az a kreatív döntés, hogy mindezt bábanimáció formájában meséljék el. Az Anomalisa vizuális világának két alapvető, egymásnak ellentmondó jellegzetessége, törekvése van. Egyrészt a bábokat realisztikus, fotografikus környezetbe helyezték, valamint a figurák mozgása és arcukon kívül a testük textúrája szinte naturalisztikus pontossággal jelenik meg. Ugyanakkor az arcokat olyannyira mesterkélt maszk pótolja, hogy a szem vonalában és a fül mentén még az illesztések közötti rések is egyértelműen látszanak. A két főszereplőn kívül pedig mindenkinek ugyanolyan arca és hangja van (igen, a nők is férfihangon szólalnak meg).

Valószerűség és szerkesztettség e kettőssége adja tehát a hátteret egy minimalista kamaradrámához, melynek során két-három szereplős jeleneteken keresztül nyerünk bepillantást egy tipikus amerikai üzleti guru sikere mögötti kiüresedett életbe. A főszereplő által produkált tünetek, valamint az, hogy a számára különleges nő mégis másként jelenik meg, igazából azt sugallja, hogy a szerzők szerint inkább szplínről vagy depresszióról van szó, mint valódi Fregoli szindrómáról. Csak innen nézve nyer ugyanis értelmet az a szinte kisrealista megközelítés, amely a minimalista sztori révén az emberi lélek apró rezdüléseit ragadja meg.

A jónak tűnő koncepció, a szimpatikus független, kickstarter alapú produkciós háttér ellenére az Anomalisa mégsem remekmű. Kaufman és animációs alkotótársa, Duke Johnson mind a kérdésfelvetés, mind a vizualitás terén hű maradt a film szinte skandináv értelemben pszichológiai-realista felfogásához, amely megközelítés az animációtól idegen. Ebben a formában a bábok szerepeltetése inkább csak különlegességnek, feltűnést kiváltó egzotikumnak hat – bár azt el kell ismerni, hogy a valósághű bőrfelülettel rendelkező, ám valamelyest torz és esetlen bábszerűséggel mozgó meztelen testek szeretkezése végletesen felkavaró jelenet.

Az idei Anilogue legmerészebb, vizualitásában leggazdagabb filmje a játékfilmes zsűri különdíját kapta a friss, experimentális kifejezésmódért. A román Anca Damian a 2012-es fesztiválon bemutatott Crulic című munkája után idén újra az ellentmondásos animációs dokumentumfilm műfajában alkotott maradandót. Történetének középpontjában, pont mint akkor, ezúttal is a történelem és a politika fogaskerekei közé keveredő kisember áll, ezúttal egy Adam Jacek Winker nevű emigráns lengyel festő képében. Hősünk a sztálinizálódó Lengyelországból menekül Párizsba valamikor a hatvanas évek elején, ahol eleinte a kelet-európai nincstelen bevándorlók tipikus életútját járja be, s ahol festői képességeit szobafestőként tudja csak „kamatoztatni”. A ’68 körüli mozgolódások azonban felébresztik benne az egykori menekülés miatti lelkiismeret-furdalást, és úgy érzi, valamit tennie kell. Ebből az alaphelyzetből rajzolódik ki egy kaotikus, mindenfajta alaposan végiggondolt meggyőződést vagy ideológiát nélkülöző életút, amelynek középpontjában egyetlen dolog, a rendszer elleni lázadás gondolata állt. Ez vezeti hősünket a párizsi kommunistaellenes demonstrációktól Kelet-Közép-Európán keresztül végül Afganisztánba.

A varázshegy magával ragadó és közben zavaró különlegességes abból fakad, ahogyan képes hangvételében, narratívájában és vizualitásában érzékeltetni ezt a nagyszerűségében is kicsinyes életutat. Szó nincs itt heroizálásról, hiszen a filmet nézve egy indulatos, ám az eszmékben való hitre csupán vágyó, folyamatosan tévelygő, elveszett embert ismerünk meg. Ám Damian nem esik át a ló másik oldalára, a hangvételt nem a külső nézőpont iróniája határozza meg. A főhőse iránti fájdalmas szeretet folyamatos jelenlétét azáltal biztosítja, hogy a narrációt az apa által olyannyira elhanyagolt lánya saját vallomásaként mondja fel. Ezáltal egy zavarba ejtő, meggyőződés és tudás helyett kérdéseket felvonultató filmet kapunk, amely valójában nem egy életutat dokumentál, hanem az éppen zajló történelem eseményeire való teljes rálátás hiánya miatti elbizonytalanodásról, a privát élet és a közszereplés közötti ingadozásról, az egész életet irányító meggyőződés utáni lázas, ám hasztalan keresésről szól – csupa olyasmiről, ami mindannyiunkat meghatároz. 

És akkor még nem beszéltünk a valójában szavakba önthetetlen látványról, amely nem illusztrálja a narrációban elhangzó vagy feliratban átadott információkat, hanem a történethez kapcsolódó, ám mégis külön életet élő dimenziót hoz létre. Az experimentális kollázsesztétika alapelvein nyugvó vizuális konstrukció archív fotókat, rajzolt vagy bábozott jeleneteket és játékosan animált dokumentumokat tartalmaz, amelyeket minden képi anyag utólagos roncsolása, karcolása, megmunkálása és mindezek sok rétegben történő egymásra helyezése egészít ki. Ezen megoldás költői értelemben látványos mivolta mellett arra is rávilágít, hogy minden dokumentum pusztán konstruált matéria, vagyis valóságtartalma csakis szubjektív igazságként értelmezhető. Poétikus földhözragadtságában felejthetetlen vizualitással rendelkező film A varázshegy, amelynek aktualitást ad az a tény, hogy a főhős szovjet-afgán háborúban való részvétele révén betekintést nyerünk az arrafele most is dúló gerilla harcmodor kialakulásának hőskorába. 

Igazi vizuális sziporka a Rendkívüli mesék című szkeccsfilm, amely öt Poe-szöveg kerettörténettel összefűzött adaptációja, és amely hamarosan rendes moziforgalmazásban is látható lesz. Raul García egy önmaga nagyságát és örökkévalóságát biztosítani akaró hiú holló formájában jeleníti meg a már elhunyt költőt, aki egy temetőben a halállal vitatkozva emlegeti fel néhány versét és sztoriját. A film eredetisége abban rejlik, hogy minden történet teljesen különböző animációs stílusban jelenik meg, a fekete-fehér fametszettől a realisztikus videójátékokon keresztül a vízfesték animációig. Bár nem minden részlet egyformán sikerült, a legtöbb esetben egyszer csak szíven üt a felismerés, mikor rájövünk, hogy miért is választotta az adott stílust vagy technikát egy történet ábrázolásához. Az utolsó epizód e mellett azért is érdekes, mert a mind eredetiben, mind magyar fordításában kimagasló nyelvi teljesítményként megjelenő Poe-verset szinte teljesen szöveg nélkül jeleníti meg, így változtatva a verbális poézist vizuális költészetté. 

Az idei Anilogue fődíja annak a francia párosnak ment, akik néhány éve A macska kettős életével már megszerezték ugyanezt az elismerést. Alain Gagnol és Jean-Loup Felicioli filmjeinek titka a játékos animációban, az elképesztő profizmussal megírt és felépített forgatókönyvben és a hamisítatlan „franciás” ízben rejlik. A csipetnyi fantasztikummal megbolondított detektívtörténetet finom, időnként iróniával átitatott humor oldja könnyeddé, ami azonban sokkal sötétebb, és kevésbé negédes, mint a Disney filmek jópofáskodása. A fantomfiú legnagyobb értéke azonban abban rejlik, hogy a test fizikai kötöttségeitől megszabaduló kísértet szerepeltetése révén olyan történetet alkottak, amelyet valóban a képregényszerű animáció eszközeivel lehetett a legjobban megjeleníteni. Bár művészetük egyértelműen a kommercializálódás irányába fejlődik (a New York-i helyszínt nyilván az amerikai forgalmazás reményében választották), két olyan alkotóról van szó, akiket a minőségi szórakoztató animáció legfontosabb alakjai között fogunk számon tartani a következő évtizedekben. És az, hogy erre az Anilogue már évekkel ezelőtt, idejekorán ráérzett, jelzi, hogy jó kezekben van a fesztivál, és hogy általa hozzánk is eljut nagyjából minden, ami az animáció terén számít.