Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MÁS NEVÉBEN

In unserem Namen / Maxim Gorki Theater, Berlin
2015. dec. 1.
Karim Daoud nekiiramodik a terem közepéről, és pont mellettem ugrik rá a falra, hogy átmászhasson rajta és átugorja. Persze a színház fedett. De hol egyik, hol meg másik irányba csapódik a falnak, közben nem esik rá senkire. Aztán rámnéz, majd lefekszik, és a kinyújtott lábamra hajtja a fejét. Érezni, ahogy reszket. SZÉKELY ÖRS ÍRÁSA.
A mi nevünkben, ezzel a címmel láthattam a berlini Gorki-színházban nem sokkal a premier után azt a Sebastian Nübling rendezte darabot, amely a menekültválság, a menekülők, menekültek reprezentációját vetette fel a színházi közegben.
Akárcsak a vámnál, a ruhát itt is mindenkinek kötelező leadni. Jó sokan is várakozhatunk, míg az előtérben felállított roma nagykövetséget elpakolja az orrunk elől a stáb: szétkapják az ágyat, lebontják a kordont, leszedik az EU-s és cigány zászlókat. Közben jó pár lehetőséget végiggondolok: a „vajon jól megmondja-e a darab a náciknak”-tól az „inkább árnyalni fogja a képet”-ig terjed a skála. Hogy a túl sok agyalástól megóvjon, egy színész, Orit Nahmias lép fel a dobogóra. Három stratégiát kínál arra, hogyan is tekinthetnénk meg az előadást a legkevésbé empatikusan: nem lenne jó hatással az este további részére, mondja, ha pont a színház feküdné meg a gyomrunk.  
Milyen hely is az a színház, ahova a szabadidőnkben megyünk, kikapcsolódásként? Talán valamiféle burokként gondolunk rá, ahol működésbe lép, ahogy Nahmias javasolta, a saját immunrendszerünk, hogy minden külső hatást kizárjon? Miközben a tömeggel baktatok felfele a szűk lépcsőn, az önsajnálat és az eszképizmus előbb megemlített stratégiáin rágódom, a harmadik módszernél attól félek, hogy a színésszel együtt fogok legyinteni: ha nem működne a traumák művészeten keresztüli feldolgozása, a jegyet úgysem térítik vissza.
A terem amúgy is kong az ürességtől. A színpadra üléseket ácsoltak, mögötte a teret vetítővászonnal takarták el, a nézőtérről a székeket kiszedték, a páholyokban senki. A parkett világos, akár egy tornacsarnokban. Körbeüljük a teret; a többség az emelvényeken, néhányan falnak dőlve. Sok nyugta viszont egyikünknek sem lesz, mert ahogy elkezdődik az előadás, a színészek kedvesen, de határozottan mozdítanak el minket helyeinkről. Mi változhatott, mi változott meg most a színházi tér szabályaiban? Ez a nézőtér most nem a megszokott biztonságos zóna, ahol észrevétlenül voyeur-ködhetek a sötétben, hanem ellenőrizetlen, nyitott tér, ahol ugyan nem emelnek ki, nem szégyenítenek meg, de folyamatosan odébb tolnak, arrébb helyeznek.
Úgy tűnik, hogy a színészek és a nézők közti tér, az abban létrejövő interakciók olyan bizonytalanságot és senkiföldjét hoznak létre, ahol szelíd formában, de az ismételt próbálkozásoknak köszönhetően lebomlik a magánszférám, és egy embertömeg ismeretlen tagjává alakulok át, amely tömegnek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy ő egy akadály, hogy mindig útban van.
Az In unserem Namen ugyanilyen pontosan mutatja fel a bizonytalanságot a nyelv segítségével is: az előadás kezdetén az éppen mellettem ülő Mehmet Yılmaz egyszer csak megszólal törökül; majd sorban a többi színész is a saját anyanyelvén. Hétköznapi színházi szituáció lenne, csak épp nem értek belőle semmit. Megfordul a sorrend, az arány érthető és nem érthető között, a színház alapszövegévé a számomra érthetetlen válik, és ennek csupán fordításaiként működnek a már ismert nyelvek. Az arabul, fársziul, horvátul, stb. elhangzó sorok után a német változatot kórusban, karrá összeállva mondják a színészek (az angol felirat pedig csak a némettel egy időben jelenik meg a falon), és ez valamiért mindig utólagos magyarázatként hat. 
Nübling rendezése a két alapműből (Aiszkhülosz Oltalomkeresők és Elfriede Jelinek Az oltalmazásra szorulók című drámája) csak pár, jelzésértékű utalást, mondatot hagy meg, („Hol van, hol, a vendégszerető fogadós?”; „Mi élünk! Az a fő, hogy mi élünk!”), a történet csupán annyira kap szerepet az előadásban, hogy felvázolódjon az ellentét, amely a hasonló szituáció teljesen eltérő kezelése között feszül; míg a görög drámában a menekülő nőket Argosz szigete befogadja, addig a 2012-2013-as bécsi menekültválságot tematizáló kortárs osztrák darabban a segítőkészség csupán szavakban mérhető. Amikor épp egy, az együttélésről szóló osztrák belügyminisztériumi brosúrából idéz az előadás, nyilvánvalóvá válik, hogy a menedékkérőket oltalmazásra szorulókként (die Schutzbefohlenen) megnevező jogi nyelv valójában gyámság alá helyez, és önálló cselekvésre képtelen személyekként definiál. 
Fotók: Ute Langkafel, Maxim Gorki Theater
Fotók: Ute Langkafel, Maxim Gorki Theater
Ahogy kissé megszoknánk a színészeket, a mondatokat, a járkálást, átcsoportosítanak minket a terem másik szegletébe, mikrofonokat hoznak be, és parlamenti vita veszi kezdetét a menedékkérők tartózkodási feltételeinek szigorításáról. A történések követhetetlenné kezdenek válni, a sok mellébeszélést hallva számomra hihetetlennek tűnik, hogy a színészek nem paródiát, hanem egy márciusban a Bundestagban tényleg megtörtént bizottsági ülést adnak elő. Akkor a menedékjogért folyamodók képviselőit nem engedték be a terembe, most viszont az önmaga folyamatos korrekciója körül forgó hivatali nyelv az, ami kizár minden beavatkozást ebből a világból. 
A képviselők egy része közben biccentőkórussá áll össze, és az ülés után idegtépő zene ritmusára mosolyogják bele a kamerákba, hogy minden rendben. Egy másik színész halott szír kisfiús vicceket mesél a terem különböző pontján ülőknek; másvalaki egy mikrofont lóbál a terem közepéről, majd körbehuzalozza magát vele. Még Angela Merkel simogatós jelenete is előkerül valahonnan. A koncentrált és pregnáns kezdéssel ellentétben az előadás már épp elszabadulna az impulzusgazdagságban, amikor pár replikából kiderül, hogy a búvópatakként vezetett Aiszkhülosz-dráma cselekménye a végéhez ér. 
A színészek ekkor elvegyülnek a tömegben, és történeteket osztanak meg. Tim Porath az Oltalomkeresők cselekményét ismerteti; Ayham Mayid Agha egy szíriai város bombázásáról mutat animációs kisfilmet; Mateja Meded pedig saját gyerekkori kivándorlásának, kicsempészésének történetével mutat rá, hogy a kiszolgáltatottnak, a menekülőnek, az elnyomottnak folyton magyarázkodnia kell, folyton bizonyítania kell az igazát, mert az ő véleménye a norma szempontjából sosem bírhat igazsággal.
A rendezés a mi pozíciónkra, a mi nyelvünkre kérdez rá, arra kíváncsi az előadás alatt. Nübling számára nem az a fontos, hogy a színpadon bemutasson valamit, ami valósághűen visszaad valamit a menekültkérdésből, esetleg véleményt alakít ki, amelyet követni vagy támadni lehet, nem, ez itt másról szól; emberek egymáshoz való viszonyáról, amely egy zárt térben alakul ki, egymás előtörténeteinek részleges ismeretével vagy nem-ismeretével; és arról, hogy mi történhet egy fogalom, név, akár a miénk nevében, mit is legitimál ez egy parlamentben, vagy akár egy színházban.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek