Horváth Lili láthatólag megtanulta a leckét: nem attól lesz jó egy magyar film, ha mindenáron Hollywoodot akarja utánozni, megmutatni, hogy mi is tudunk romantikus komédiákat készíteni. Mert viszonylag hamar kiderül, hogy olyan filmeket, mint, mondjuk, a Megdönteni Hajnal Tímeát a kilencvenes években volt divat készíteni a tengerentúlon, és már akkor sem igazán lehetett örülni nekik. 

Előbb-utóbb csak rájön mindenki, hogy hozott anyagból valahogy nem jó dolgozni, inkább arról kellene beszélni, hogy mi van körülöttünk, bemutatni az elzárt világokat, a kis életeket. Bár lehetőleg nem úgy, mint a félresikerült Veszettek, ahol megint az volt a néző érzése, hogy a rendező nyilván szerette volna megmutatni, hogy azért mi is tudunk akciójeleneteket rendezni. Kiderült: nem tudunk. Ha viccelődni lenne kedvünk, azt is mondhatnánk, hogy az már mindenképpen egy pozitívuma a Szerdai gyereknek, hogy nincs benne akciójelenet.

Persze a film nem ettől jó, hanem éppen attól, hogy a rendező nem akart nagyot markolni: elég neki egy lány és az ő története. Vagyis hát nem is a története, mindössze néhány pillanat az életéből, ennyi jut nekünk, megismerjük valahogy Maját, és másfél óra múlva már el is engedjük. Mert ilyen ez a film: életképek sorozata. A képek a vidéki lány életéből valók, aki leginkább teng-leng, és csak annyit tud, hogy jó volna, ha megkapná a gyerekének a felügyeleti jogát, mert akkor talán az ő élete sem így alakul. Pörögnek a jelenetek, látszólag nem történik semmi, Maja hosszan néz egy képeslapot, mire az elkezd zenélni. Aztán már a nevelőintézetben vagyunk, a lány gyereke valamiért nem hallgat Maja szavára, majd jön az egyik alkalmazott, és a fiú máris szalad hozzá. 

Értjük, és néha talán túlságosan is jól értjük, mi mit jelent. De egy percig sem érezni, hogy didaktikus volna a film, hogy azt akarná mondani, érezzetek együtt ezekkel az emberekkel. Sokáig azt hittem, hogy nyilván lassan építkezik a film, majd a felénél annyira beindul, hogy leesik az állunk. Nem indul be, viszont az áll így is leeshet, valahogy éppen azért lehet a Szerdai gyereket szeretni, mert abban az értelemben bátor, hogy nem akar nagyot mondani, nem akar levonni általános tanulságot, egyszerűen csak ábrázol, mi meg majd kezdünk vele valamit.

Nem könnyű, mert nem emel fel a film, nem ad reményt, hogy Maja nyilván elnyeri jutalmát. Kicsit konkrétabban: nem hazudik. Felszín alatt áramlanak a dolgok, mondtuk anno Csehovra, és most mintha megint ez történne, néha olyan szépnek tűnik minden, olyan idilli, hogy sejtjük, valami történni fog. Valaminek történnie kell, nem érthet úgy véget a történet, hogy a lány a gyerekével boldogan sétál el. Valami tényleg történik, és a rendező tudja, hol kell befejezni a filmet, nem lesz kerek a sztori, de jól is van ez így.

Hiszen pont az a lényeg, hogy semmi sem kerek ebben a filmben, a férfi főszereplő neve valahol a vége felé derül ki, de tulajdonképpen mindegy is. Ahogy mindegy Maja előélete is, el tudjuk képzelni. Villanásokat kapunk néhány vidéki ember életéből, és látjuk, mennyit jelent egy mosógép, kész drámai helyzet, hogy elindul-e egyáltalán. Itt kellene boldogulni, vagy legalább elérni, hogy a férj szeressen, hogy ne azt mondja a gyerekre, ostoba és néma. Hogy legyen valami, ami az életre hasonlít. Nem a kitörésről van szó, az mintha már régen nem volna lehetséges, Horváth Lili az ezzel való kecsegtetést meghagyja másoknak. Ami marad, az kegyetlenebb, de valahogy mégis jobban tudom szeretni.

Tudom szeretni az amatőr színészeket is, bár olykor érezni, hogy néhányan kicsit komolyan vették a feladatot, mintha most akarnák megmutatni, mekkora színészek is lehetnének ők. De azon kapom magam, hogy a végére csak megkedvelem a káromkodó srácot, akinek az okostelefon jelenti a megváltást, csillogó szemmel használja az idétlen alkalmazást. Közben meg ott vannak a hivatásosak, akik nem okoznak meglepetést, Thuróczy Szabolcs jót tesz a filmnek, az elején nehéz vele mit kezdeni, majd kezd emberként tekinteni Majára, aztán lehet nézegetni, mit kap cserébe.

Csak mégsem teljes az öröm, az amatőrök néhány esetben túlságosan is amatőrök, átesnek a ló túloldalára. Nincs mit tenni, Antal Zsolt játéka legfeljebb egy hobbitársulatban működne, de már ott is furcsán néznének miatta. Vecsei Kinga játssza a főszereplőt, és mindenképpen otthonosabban mozog a vásznon, mint férfi partnere, viszont játékával elég gyakran hangsúlyozza, hogy ő bizony amatőr, nagyon flegmán válaszol, nagyon hangosan beszél. Viszonylag hamar megtalálja a helyes utat, és még olyan pillanatai is vannak, amikor elhiszem, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mond.

Ha őszinték akarunk lenni, nem miatta működik a film. Sokkal inkább Horváth Lili miatt, aki megírta és megrendezte azt. Úgy írta és rendezte meg, hogy nem akart semmi nagyot állítani, de közben az ember érzi, hogy ez most éppen ezért lesz maradandó.