Nehéz megítélni, mi vár egy olyan filmre Magyarországon, ahol a feminizmus még mindig sokak számára szitokszónak számít, vagy legalábbis olyan kellemetlen konnotációkat hordoz, amelyekhez természetesen nem sok köze van magának az emancipációs mozgalomnak. 

A szüfrazsett című mozi – témájának köszönhetően – sok rossz irányba is elindulhatna, alátámasztva ezzel számos előítéletet, lehetne belőle például didaktikus vádirat a férfitársadalom ellen, unalmas fejezet egy történelemkönyvből, lázító pamflet, de ezek közül jó érzékkel egyikké sem válik. Helyettük besorol a korrekt kosztümös angol filmek sorába, ami ha nem is éppen pontos kategória, a legtöbb mozilátogató mégis tudja, mit takar: jó színészeket, hiteles párbeszédeket, a korszellem meggyőző megidézését, a realizmus győzelmét a giccs felett. 

A sztori középpontjában egy fiatal mosónő, Maude (Carey Mulligan) áll, aki 1912-ben Londonban ébred szép fokozatosan öntudatra – előbb csak az utcán ismeri fel egyik munkatársnőjét (Anne-Marie Duff), amint az tiltakozásképpen éppen egy kirakatüveget dob be egy téglával; majd a patikusnő (Helena Bonham Carter) szervezkedését hallja meg fél füllel; hogy aztán elmerészkedjen egy gyűlésre, és a kezdeti félénk lépések után egyre inkább radikalizálódjon. Mert, legyen bármennyire is bizarr, ez a film tele van áthallással: a szavazati jogukért küzdő nők, akik elunják, hogy bár a társadalom felét teszik ki, senki sem kíváncsi rájuk, koruk terroristái. Miután hiába próbáltak maguknak törvényes keretek között jogokat kiharcolni, tiltakoznak, tüntetnek, szórólapokat osztogatnak, majd eljutnak a robbantásos merényletekig, egy ponton túl pedig a mártírhalálig. 

Szellemi vezetőjük is van, a valóságban is létező történelmi személy, Emmeline Pankhurst (Meryl Streep), aki azt vallja, hogy tettekre és nem szavakra van szükség, mert csak így érhető el a kitűzött cél. Mielőtt azonban azt gondolnánk, ez valami szájbarágós párhuzam a mával a rendező Sarah Gavron részéről, a kerettörténetből nyilvánvalóvá válik, hogy ha hasonlóknak tűnnek is az eszközök, a törekvések mindenképpen mások, mondhatni nevetségesen ambíció nélküliek. Elég csak a főszereplő sorsát alapul venni, hogy lássuk, ő csupán végre látszani szeretne: egy mosodában született, 12 évesen már dolgozott, természetesnek vette, hogy szexuálisan zaklatják, és nem sok perspektíva állt előtte túl azon, amit már 20 éves korára is teljesített, hogy ti. férjhez ment és szült egy gyereket. Kifejezetten jó Gavron filmje abban, hogy átérezzük, milyen lehetett az időszak, amikor nem hallották meg a hangunkat, a csekélyebb értelmi képességünkre hivatkozva tagadták meg tőlünk, hogy véleményt nyilvánítsunk közügyekben, vagy éppen megszabták, hogy a konyhában és a gyerekszobában a helyünk.

A szüfrazsett férfioldalon felvonultat egy megértő(bb), de magát realistának tartó rendőrfőnököt (Brendan Gleeson), aki tulajdonképpen érti ezt az egész mozgolódást, de azért rendszeresen megvereti és börtönbe dugja a tüntető nőket az aktuális jogrendszerre hivatkozva; egy szerető férjet (Ben Whishaw), aki túl gyenge és nem elég intelligens ahhoz, hogy szembemenjen a többség értékrendjével; valamint egy szexista munkaadót (Geoff Bell). Az utóbbit leszámítva nem intrikusak ezek a férfiak, csak nem tudják felvenni más-más okokból azt az új ritmust, amit a nők már diktálnának; ez a sok-sok más ok pedig összeadódik a többségi véleménnyé, amely végül a legmagasabb szinteken a szavazati jog megtagadásában ölt testet.

Sarah Gavron egy laza melodrámaszállal (Maud viszonya a kisfiához) még az unalomig ismert karrier kontra család dilemmát is könnyedén feloldja; mi több, azzal, hogy a film végén a fikcióból átcsúsztatja A szüfrazsettet a dokumentumfilm műfajába, kifejezetten elegánsan, ha nem is túl eredeti módon fejezi be a történetet. A korabeli szüfrazsettekkel szembesülni az archív felvételeken, nagyanyáinkkal, dédanyáinkkal, akik kiharcolták, hogy egyetemre járhassunk, pozíciókat tölthessünk be, szavazhassunk, tényleg megható látvány. Ám mielőtt még a zsepi után nyúlnánk, végigfut egy lista arról is, melyik országban mikor kaptunk szavazati jogot. És ebben, láss csodát, az 1919-es évszámmal még egészen jól áll Magyarország. Úgy pedig különösen jól, ha figyelmembe vesszük, hogy Ausztráliában ez 1969-ben, Svájcban pedig csupán 1971-ben következett be. És van, ahol még mindig nem.