Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELMONDTAM MINDENT MÁR SZÁZSZOR

Törőcsik Mari nyolcvan éves
2015. nov. 17.
A hallban Maár Gyula hatalmas arcképe, rajta a dátumok: 1934-2013. Nem a falon, hanem az ajtónak támasztva, mintha most tette volna oda valaki. „Az egyetlen férfi volt az életemben, akin nem tudtam átlépni. Értsd, ahogy érted.” CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Mázli

Kéktiszta szerelem
Kéktiszta szerelem

Nekem iszonyú mázlim volt. Meghallottam egyszer a tévében, hogy a Nemzeti dalt elmondja Kozák András. Gondoltam, ez hülye, hiszen ennek a versnek nagy múltja van, ez nehéz dolog, ezt nem lehet csak úgy elmondani. És úgy mondta, hogy elsírtam magam. Föl is hívtam rögtön, (Drahota) Andrea vette föl, neki mondtam, hogy „egy életre beleszerettem a férjedbe”. De hát őt egész életében a Kazimir rendezte… Vagy itt van Psota Irén – hidd el, hogy az ország egyik legnagyobb színésznője, de hát őt meg a Vámos rendezte, aki még nem is volt a legrosszabb rendező, de hát a legjobb sem. Nekem meg mi jutott… Gellért Endre fedezett fel, aki a legjobb volt. Major Tamás tíz évig nevelt föl, meghívta Grigorij Konszkijt, aki megrendezte nekem a Tányát, hívott nekem rendezőket. Gellért Endrét a főiskolán istenként tiszteltük. Amikor öngyilkos lett és kórházba került, elzártuk a székét, hogy arra ne üljön senki, míg vissza nem jön. Aztán visszajött. De amikor még a kórházban feküdt, egy ideig senkit nem ismert meg, aztán lassan megismerte Majort, Gobbit, Várkonyi is bejárt hozzá, hogy olaszul beszéljenek. És jött Egri Pista, hogy Gellért azt üzeni, hogy menjek be hozzá. Akkor harmadéves voltam, és Gellért csak negyedéves vizsgákat rendezett. A beszédtanárunk volt. Bementem hozzá. Keskeny szoba volt, sötétzöldre festve, egy hokedlin ült Egri, Gellért rám nézett, és azt mondta: nem tudom, mi lesz majd velem, ezért szeretném, ha tudatosítaná magában, hogy maga nem paraszt színésznő, hanem intellektuális színész. És nem mertem ott a zárt osztályon megkérdezni tőle, hogy ezt miért nem mondta el a Soós Imrének?

Harag György
Elmentem Győrbe, persze, mert Harag Gyuri hívott. Összesen kétszer játszottam a koromnál fiatalabb szerepet – öregebbet nagyon sokszor. Egyszer a Majornál Júliát – harminchat éves voltam -, és Harag Gyurinál Katyerinát Osztrovszkij Viharjában, negyvenévesen. Azt mondják, nagyon jó előadás volt – remélem, nem a Vígben láttad annak idején, mert ott teljesen tönkrement. Győrben akkora a színpad, hogy a Víg is kicsi hozzá képest – ott össze kellett szorítani, nem élt. Vannak előadások, amiknek a terét nem lehet átültetni máshová – ilyen volt annak idején a Cserepes Margit házassága is; a MÚOSZ székház tetején, a 25. Színházban ment, ahol egymáshoz is, a közönséghez is közel voltunk. Aztán bevitték a Várszínházba – és tönkrement, le is kellett venni. Visszatérve a Viharra: Kolozsváron volt egy szakmának szóló szemle, ahová eljöttek a legnagyobb román és erdélyi rendezők, levetítették nekik ezt az előadást is. A végén nagyon hosszan csönd volt, aztán kitört az ünneplés. Azt mondod, nem vetted észre, hogy negyvenéves voltam akkor? Hát tudod, mit? Én sem vettem észre. Szóval mentem Haraghoz Győrbe, mert Cserhalmi Imre, az akkori igazgató – tudod-e róla, hogy darabokat is írt, és soha egyet sem engedett bemutatni a saját színházában? – hívott művészeti vezetőnek. Ő harcolta ki azt a plusz pénzt is, amivel Markó Ivánék odajöhettek a Győri Balettet megcsinálni. Na, mit mondjak még erről… Harag csodálatos volt.

Pilinszky János

A fösvény
A fösvény

Fogalmam sincs, hogyan jöttünk össze. Egyszercsak ott volt. Amikor a Tányáról kritikát írt, akkor még nem ismertem. Ezt rendezte a pályám elején Konszkij. És Pilinszky abban a kritikában megírta azt, ami én lettem, ami én most vagyok. Abba ő ezt belelátta. Mondok neked egy érdekeset. Tudod-e, hogy Pilinszky egyik legnagyobb barátja ki volt? Hát Fejes Endre, akit ő nagyon sokra tartott. Tudod, Fejesnek nagyon mocskos szája volt, nagyon káromkodott. De így fogadták el egymást, imádták egymást. Ott voltam, amikor Pilinszky azt mondta Fejesnek, hogy a 20. század egyik legnagyobb írója. Amikor megjelent a Rozsdatemető, egy ország ájult el attól, hogy a kortársi munkásosztály jelent meg benne. És most elolvastam újra, és most is tökéletes, egy igazi görög tragédia. Nemrég halt meg Fejes Endre, és Balog Zoltán azt kérte a családtól, hogy engedjék, hogy a minisztérium a saját halottjának tekintse. Az Írószövetség csak akkor jelentkezett, amikor megtudták, hogy a búcsúztatáson beszélni fog a miniszter, a Spiró György, a Koltai Lajos meg én. Szóval Pilinszkyvel nagyon szoros barátságban voltunk; leköltözött Velemre, az erdésztől kibérelt egy emeletet, két évig együtt voltunk. Hogy én akkor miért nem vettem fel egy magnóra a beszélgetéseinket esténként… Tudod, sok mindenre nem emlékszem már, de arra igen, amikor egyszer elmesélte, hogy New Yorkban volt az angol fordítójával, valami nagy irodalmi találkozón, ahol minden fontos ember ott volt, és arról beszélgettek, hogy ki az az író, akin nem haladt túl a 20. század. És végül kikötöttek Kafkánál. Akkor ő, Pilinszky szót kért, és franciául azt mondta, hogy nem a 20. század, hanem nincs olyan század, amelyik át tudja lépni Dosztojevszkijt. És félórát beszélt Dosztojevszkijről; ha be lett volna kapcsolva az a nyavalyás magnó, akkor most el tudnám mondani, hogy minek tapsoltak ott félórát. Tudod-e, kit tartott ő a legnagyobb magyar költőnek? Hát József Attilát.

Esterházy Péter

Előtte-utána
Előtte-utána

Tudod, ő nem a barátom, és azt hiszem, soha semmiben sem látott, csak talán Schillingnek abban az előadásában, ott a Katonában, emlékszel, a nézőtéren ültünk mi is (Roland Schimmelpfennig: Előtte-utána). Én a hatodik sorban ültem, Esterházy mögöttem. De szerintem nem is tudja, hogy én ki vagyok. Jó, mondod, hogy dehogynem, meg jár színházba, meg persze hogy látott, de nem úgy értem, hanem úgy, hogy mégsem ismerjük egymást, csak úgy tudunk egymásról. Van egy-két dolog, amire én jól emlékszem. Tudod, volt egy beszéde, amit a frankfurti könyvvásárra írt, amikor ott Magyarország volt a díszvendég. Hát én azt elolvastam, és beleszerettem. Ez az író olyan szerénységgel beszélt arról, hogy ez a kis ország mit adott Európának, hogy az csoda. És írt a magyar költészetről is. Kiemelt két embert, akik többek, akik mást jelentenek az országnak: József Attila és Pilinszky János. Találkoztunk, amikor a Páva utcában fölolvastunk neveket a falnál, vártunk a sorunkra, könyörögtem neki, hogy küldje el nekem ezt a két cikket, mert neki biztos megvan. Ott azt is elmondtam neki, hogy szerelmes vagyok a nagyapjába, kérdezte, hogy miért, és elmondtam, hogy amikor a Horthy meghívta a kormánytagokat meg a tanácsadóit meg a volt kormányfőket Gödöllőre, ott volt Esterházy Móric is, és arról beszéltek, hogy hogy tudnának kilépni a háborúból. És akkor Esterházy Móric azt mondta, hogy tegnap is késő volt, ma is késő van, talán a holnapról nem késünk le, az oroszoknak le kell tenni a fegyvert. A németek mindenképp bevonulnak, a háborút elveszítettük. És akkor jött Szálasi. Hát ezért szeretem. De Esterházy nem küldte el a két cikket, pedig biztos megvan neki. Van neki egy különleges fogalmazási készsége, amit imádok. Egyvalamit viszont nem szeretek. Amikor kiderült az édesapjáról, hogy ügynök volt. Nem tudom, tudod-e, hogy én forgattam Majkpusztán, és ott, az egyik cselédházban lakott a nagymamája, Esterházy Móricné. Ezt csak később tudtam meg, hogy az Esterházy Móric kiment külföldre, ő meg nem volt hajlandó, és ott élt. Bár lehet, hogy ha akkor tudom, akkor sem mertem volna beüzenni, hogy itt egy magyar színésznő, és szeretne vele beszélgetni. Na, mindegy. Szóval írt egy könyvet arról, hogy az apja ügynök volt. És én azt nem szerettem. Az túl van írva. Erről egy cikket kell írni, vagy öt oldalt. Hogy az apámat egész életemben tiszteltem, szerettem, csodáltam, és hogy a testvéreimmel itt tartunk, azt neki köszönhetjük. Mert őt biztos megfenyegették, megzsarolták. Az a könyv túl van írva. Az egyszerű ember ezt nem érti, annak annyit kell mondani, hogy apám ezt kénytelen volt megtenni, a gyerekeiért, az édesanyjáért, a családjáért, és nem ártott senkinek. Igen, tudom, hogy előtte fejezte be az apjáról a könyvet, a nagy könyvet, a Harmonia Caelestist, ezért is nem kellett volna erről is könyvet írni. Ezt így érzem én. Persze hogy elmesélhetném neki, de nem ismer, mondom. Jó, jó, hát akkor ismer. Jó, persze, fogunk beszélgetni, és akkor elmesélem.

Zsótér Sándor

Figaro házassága
Figaro házassága

Amikor Konszkij idejött 1959-ben, Major hívta. Ő Bulgakovnak volt nagyon jó barátja. Velem akart dolgozni, és Major mondta neki, hogy hát én nem tudok semmit. Mire mondta, hogy „azért megyek”. És hozta ezt a darabot, ami nem a világ legjobb darabja, Arbuzov Tányája, de a szerep tizenhat évestől ötvenvalahány évesig terjed. És akkor egyszercsak ezt hallom lentről: „Mari, energicsnyij! Energicsnyij!” Akkor feljött a színpadra a tolmáccsal, és azt mondta, hogy ő ezt nekem minden héten fel fogja kiabálni. Azért, hogy egy életre megtanuljam, hogy egy sóhajban ugyanannyi idegi erő van, mint egy sikolyban. A mai gyerekeknek ezt már senki nem fogja megtanítani.
Én abban a színházban nem hiszek, amiben nem tiszta a gondolat, és nem működik benne az idegrendszer. Ezek nélkül nekem a színház üres, hamis. Persze, hogy megyek a fiatalokkal dolgozni. Zsótért nagyon szeretem, szeretjük egymást. Elhívott a Maladypébe dolgozni. Jaj, sajnos most elmentek onnan színészek, kár… Én ott nagyon szerettem. Képzeld, ezt, a Figaro házasságát egyszer már játszottam, Iglódi rendezte a Nemzetiben. Zsótér akkor már játszott Maár Gyula utolsó filmjében; imádta őt, és bármit megcsinált neki. Készült erről egy werkfilm, odaadom neked, hogy megnézd, milyen, amikor rendez. Mindenki imádta, a műszak is. Régen a szeneslámpát nem lehetett használni, ha esett az eső. A Dérynét forgattunk Kecskeméten, azt a részt, amikor beszélgetek Schiff Andrissal, és esett az eső, és jaj, meg ne mondjátok Maárnak, hogy esik, mindent leborítottunk, semmi baja, mert ők, a világosítók is imádták, mindenki imádta. És tudod, milyen furcsa? A Töredék nem egy könnyű film, mert Pilinszky- és Simone Weil-szövegekből van, és csak én vagyok benne rossz. Amikor bejövök és amikor kimegyek, az jó. Azt mondta Maárnak a Molnár Gál – na, volt, hogy évekig nem köszöntem neki –, hogy megcsináltad nekem a nekrológot, mert ahogy a Mari bejön és kimegy, az valami csoda. És tudod, miért voltam rossz? Megmondom neked. Tarr Béla adta rá a pénzt, és azt mondta, Marinak benne kell lenni. Maár mondta, hogy nincs neki benne szerep. Béla azt mondta, hogy de legyen. És akkor beleírt. Egyikünk sem jött rá, hogy ez nem jó. Csak bejönni és elmenni tudtam. Mikor láttál utoljára? A Brandban? Abban már kezdek jó lenni, az elején sosem vagyok jó. Erre is csak ő tud rávenni, a Zsótér. Szerencsére nincs kiírva, hogy a Trill húga vagyok benne, csak az, hogy egy bolond fiatal nő.

Anatolij Vasziljev
Elmeséltem, hogy Major egyszer lehívott a színpadról, és elmondta, hogy maga nem tud semmit? Elmeséltem, persze. Én már mindent elmondtam százszor. Tudod, ott volt Bessenyei, mindig ránk szólt, amikor statisztáltunk a Tragédiában, hogy aztán jól viselkedjenek, gyerekek. Nem sokkal a halála előtt bejött az új Nemzetibe, és azt mondta, tegezzél már, te lány. Én meg mondtam, hogy de hát Ferencem, több mint ötven éve maga tegez engem, én meg magázom. Most már legyen ez így. Majorral is magázódtunk, ő is magázott, ő mindenkit magázott.
Vasziljev nem rendezhetett. És amikor Ljubimovnak fölépült a Taganka új része, akkor meghívta őt a Taganka régi részébe, hogy csináljon egy társulatot, és rendezzen. Eljött Budapestre, mindenki mondta, ezt látni kell. De nem voltam Magyarországon, hát nem láttam. Amikor a Művész Színházban azon gondolkodtunk, hogy kit hívjunk meg, akkor Garas mondta, csakis a Vasziljevet. Ez kínos volt, mert Vasziljev pedig azt mondta, hogy csak akkor jön, ha velem dolgozik. Hogy hol látott? Hát minden filmben. Mondtam Schwajdának, hogy itt én vagyok az igazgató, ez így olyan kellemetlen. Mondta, ez nem érdekes. Aztán idejött, és azt hitte, hogy itt is akkora hatalma van, mint odakint. Megcsinálta A nagybácsi álmát, illetve csodálatosan megrendezte a kettőnk jelenetét a (Udvaros) Dorottyával, de a többit nem. Amikor mi ketten kimentünk, úgy tapsoltak, mint egy koncerten, de az előadás nem lett siker; Vasziljev azt mondta Schwajdának, hogy ő csak ezt a jelenetet akarja bemutatni. Schwajda pedig rávágta, hogy nem Moszkvában van, ebbe az előadásba a Tavaszi Fesztivál adott egy csomó pénzt, mert maga olyan drága. A darab elejét a premieren játszottuk először, a végét meg olvastuk. Kivéve Eperjes Károlyt, aki megmutatta, hogy ő azt is megtanulta. Fél 12-kor volt vége. Szóval rossz előadás volt. Aztán azt mondta Vasziljev, hogy nem érdemli meg magát ez az ország, jöjjön ki hozzám. Kimentem két hónapra, és velük dolgoztam. Láttam a fotókat: II. János Páltól kezdve Fellini, Peter Brook, Peter Stein, a japánok, az amerikaiak leborulva előtte – mert végigjárta a világot. Aztán száműzte magát, amikor a Coca-Cola betette a lábát Moszkvába is, ezt így szoktam mondani; amikor kaptafára mérik a művészetet, és a szemére hányták, hogy neki nincs bemutatási kötelezettsége, meg nem csinál repertoárszínházat. Ezen megsértődött, és ott többet nem rendezett, pedig meghívták a Bolsojba Borisz Godunovot rendezni, de oda sem ment. Kaposváron volt az első rendezése; ott nagyon ideges volt, bár ezt tagadta, de egyfolytában ordítozott, ha kellett, ha nem. Mondta Schwajdának, hogy látni akarja a vezető színészeket, hogy kiválassza a hat párt, aki némán táncol. Schwajda nem rendelte oda őket, hanem elmondta, hogy jelentkezzen önként, aki akar, mert ez statisztaszerep, nem kötelező vállalni. Mindenki jelentkezett. Amíg élek, ezt nem felejtem el nekik. Vasziljev azóta sem rendezett máshol, csak engem.

Schwajda György

Naphosszat a fákon
Naphosszat a fákon

Bíborkát játszottam a darabjában, a Csodában. Ritkán mondok ilyet: nagyon jó Bíborka voltam. Mondja Garas, hogy jön Schwajda és megnézi az előadást. És tényleg jött, odalépett, mondta a nevét és elment. Kérdezem a Garast: hülye ez a te barátod? Nem vártam, hogy ájuldozzon nekem a nagyszerűségemről, de hogy annyit mondjon, örülök, Mari, hogy játszik a darabomban, ennyit elvártam volna tőle. Mire mondja a Garas, hogy nem ilyen ő, csak beadta az igazgatói pályázatát a József Attila Színházra, és tőlem kérdezte, hogy téged beírhat-e. Mondtam, hogy biztos beírhat, mert szabadúszó vagy. Beírta Garast, engem, Iglódit, és Taubot. Összegyűltünk a polgármesteri hivatalban, és mindenki leszavazta, mert azt akarták, hogy a Léner Péter legyen az igazgató. Soha nem is engedték be Schwajdát Pestre. Ja, igen, később, a Nemzetibe, de azt ő építette föl. Aztán megírta nekem a Száz év magányt. Akkor éppen újították föl a szolnoki színházat, ezért a Pestiben próbáltunk. Csodásan írta át. Szolnokon nem volt bérlet, ötvenszer játszottuk, a Pestiben és Szolnokon. Játszhattuk volna kétszázszor is… Nagy siker volt.  Eljátszhattam Bogotában is, az fantasztikus volt. A műszak bent állt – engem mindig imádott a műszak, mert én Major neveltje vagyok, egyébként Schwajda is ilyen, mindenkivel tisztelettel beszélt, hiszen mindenki a színház része. Én külföldön sem szoktam izgulni, de ott mégis az volt a helyzet, hogy a García Márquez Ursulája egy ikon, mindenki ismeri, mindenkinek van egy képe róla. És az első jelenetben háttal ülök a földön törökülésben, majd előremegyek, és hét percig egyfolytában beszélek. Ismertem a dél-amerikai közönséget, és tudtam, hogy ha az első percekben úgy döntenek, hogy nem én vagyok az ő Ursulájuk, akkor lehetek akármilyen jó a végén, nem fogják megvárni. A műszak a kezem szorongatta, hogy ne féljek. Ott ülök törökülésben, kinézek, fölállok, elindulok – és győztem. Tudtam, hogy győztem. Honnan? Megállt a levegő. Ezt érzi az ember. Ahogy mentem előre, éreztem. Pont virágvasárnap volt, hát megnéztem azt is. És ahogy sétáltam, a négymilliós városban többen megállítottak, hogy Ursula, Ursula. De volt ott egy nagy bánatom is. Tőlem nagy külföldi írók ájultak el, Arnold Wesker, Tennessee Williams, Jean Cocteau – és az ottani kultúrattasé könyörgött García Márqueznek, hogy nézze meg az előadást. Akkor volt a rendszerváltás. Tudjuk, hogy ő mit gondol a forradalmakról, és jó barátságban volt Fidel Castróval; ezért azt mondta, egyetlen európai előadást nem hajlandó megnézni. És ez nekem a mai napig nagyon fáj.

Szerintem ne írjál rólam cikket.

Tudod, ez a kép a Maár Gyuláról, ez ott volt az Urániában a megemlékezésen. Hazahozattam, de mondtam, hogy ne akasszák föl a falra, csak tegyék le ide, a fotel mögé. Néha hátraszólok, mondok neki valamit.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek