Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BORSZAGÚ BOR

Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon / Katona József Színház (Kamra)
2015. nov. 12.
Mellékes tényező, hogy a festő-rajztanár Kis János ezúttal nem szikár művészalkat, hanem testes férfi, némi óriáscsecsemő jelleggel. Ő ugyanis nem azonos a címbeli ókori aszkétával. Egy ál-aszkéta nem törvényszerűen hasonlít arra, akivel céltévesztett világundorában példálózik. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Nincs átgondolatlan mozzanata Gothár Péter rendezésének, ám ebből nem következik, hogy az előadás sikerült lenne. A színrevitel konstruktív tervében, hatásos vizuális és akusztikus építettségében mindenütt megbújnak olyan ellenerők, amelyek magát a tervet, építettséget kezdik ki, ássák alá. 
Rezes Judit
Rezes Judit
A szokványokkal szakító „fordított szereposztás” például csak a figurák kisebb hányadát érinti, a többséget éppen nem, sőt. A színműben a Kis háromszobás műteremlakásába sebtében beköltöztetett társbérlő, Megai Bálint a „kövérkés, jól megtermett, derűs, piros arcú ember”, a jellegzetes antiaszkéta, akinek „kötélből vannak az idegei”. A színen viszont a szíjas, sportos Kocsis Gergely Bálintja olyan fickó, aki mintha nem az éjszakai munkából érkezne újdonsült otthonába az éj kellős közepén – mit sem tudva arról, hogy első álmát már felszarvazott férjként alussza át –, hanem a Föld körülvitorlázásából. Ötvös András a vélt és valós sérelmeit közvetlen közeli embertársain, tárgyi környezetén, a „világon”, végső soron önmagán kíváncsi intellektuális és érzéki alantassággal megtorló főalakot formálva gömbölyded lendületből, öles léptekből, néha még a saját lelke poklába belenézni képes fiatal középkorú értelmiségi pillanatokra megdermedő, hökkent és hőkölő gesztusaiból hozza ki. Aki ilyen mértéktelenül és összevissza, talán az illúzióvesztés ellenszereként – igaz, a dadogásig, dülöngélésig ritkán lerészegedve – dönti magába a különféle szeszeket s ilyen mackómód nassolja üvegből a lekvárt, miért ne lehetne puffadt? Annál hazugabb önfelmentés, hogy a húszméteres oszlop tetején évszám álldogáló és prédikáló aszkéta Simeon mögé bújna. 
Ez a Kis, ez a Megai nem a múlt embere. A jelené sem. Valamiképp köztesek, egy mindenesetül, kívülről-belülről, közösségek és egyedek vétkéből elbaltázott létmodellben. Tehát az 1961-ben baleset vagy öngyilkosság folytán, negyvenévesen elhunyt Sarkadi Imre kevéssel halála előtt írott drámájának „Történik manapság” időjelölése sem az akkorba, sem a mostba nem ágyazódik általuk. Ugyanakkor az ötven-hatvan évvel ezelőtti plakátokról, képeslap-címoldalakról „megszólalásig hűen” leléptetett epizodisták a korai Kádár-korszak kallódói és karikatúrái, akiknek talán valamiféle hátborzongató félmosolyt is ki kellene váltaniuk. De sem Mészáros Béla (Jób, a Jánosnál józanabb, „intuíciókkal dolgozó” barát) halogató, virtuskodó tehetetlenkedése, sem az értelmetlen szerelmi játszmát megunó szerető, Mária szerepében a fáradt reményű, messzibe révedő Rezes Judit, a sunyi kéjencet sokadszor játszó Elek Ferenc (Müller) perfekcionizmusa, a semmi-szerepét (Telefonos) mesterműként prezentáló Szacsvay László alakítása, sem a hozzájuk hasonlóan tényleges feladatukat, funkciójukat csak keresgélő, írói szempontból szintén igen hálátlan szerepű, jobb-rosszabb többiek nem villanyozzák fel sem a közönséget, sem saját színészi énjüket. Papírízű kreatúrák mondanak-darálnak lapos bölcsességeket és az „életből ellesett” odavetéseket. Részleges kivétel Pálos Hanna, aki a szemüveges nyuszika Megainét – Zsuzsit – legalább valamiféle házassági háttérunalom szögletes sejtetésével, ki-kisikló hanghordozással viszi végig a megaláztatás – kioktatás, elcsábítás, megbecstelenítés, gyilkos retorzió – botorkáló fázisain.
Ötvös András, Szirtes Ági
Ötvös András, Szirtes Ági
Miről is van szó? Kis János festményét, „főművét” valakik valahonnan kizsűrizték (Sarkadinál nem egyet, többet, s az írónál nem tudni, indokoltan-e. A kép, amelyet a Kamrában látunk, silány piktornak mutatja Kist – ha csak nem korparancsra vagy cinizmusból készítette lenines-vöröscsillagos mázolmányát, melyen az emberalak úgy-ahogy azért emberinek nevezhető). Kis János egy-két nap alatt belelovalja magát az Arany János-i eredetű (Sarkadi szerette a névütköztetéseket, névjátékokat; Kis plusz/kontra Arany!) „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” indulatába, s nem előzmények nélküli önpusztítással elébe rohan végzetének (míg a drámában, életveszélyesen megsebezve, valamiféle öntisztulás, katarzis a jussa). Az „egy-két nap” a szimbolikus időkezelést tekintve ugyancsak rafinált szerző szövegbe szőtt, majdhogynem mellékes közlése révén konkretizálható: a „manapság” egyik esztendejének októberében a 22-i és 23-i nap… Ha valaki ezt a megíráskor, illetve az 1967-es ősbemutató idején kiszámolta, a sorok közötti írói bátorságot akár az egész mű értelmezési kulcsaként forgathatta. Ma ugyanúgy keveset kezdhetünk vele, mint a Morcsányi Géza dramaturgi lecsípései, beírásai, sorrendmódosításai ellenére egyszerre elnagyolt, semmitmondó, divatjamúltan bölcsködő, az egzisztencializmusból üres tantételeket kiragadó szöveghelyekkel.
Ötvös András
Ötvös András
A szünet utánig kell várnunk a Kamrában arra, hogy Gothár rendezése és az elszuvasodottnak érződő darab ténylegesebb erővonalakat rajzoljon ki. Kritikában nehézkes-nevetséges lenne listázva elősorolni a feltünedező tiszta cselekvésrímeket (mint korábban Mária, Zsuzsi is leszaladt gombot varr vissza blúzára. E leszakadásokban, gombokban, tűdöfésekben sorsok rejlenek stb.). A bútorzat elkótyavetyélésével (a tér kifosztásával), a hangcsapdák új variánsaival (dörrenések, zörejek, csöpögésneszek stb.) a Gothár tervezte díszlet (szcenikus: Tóth Kázmér), a szedett-vedetten, akartan, okoltan zavaros, magát egészében – szintén okoltan – látni nem engedő padláslabirint gazdagabb jelentést nyer. Beérnek a motívumok (a színibírálat betűinek tömörséget követelő nyelvén ismét alig mondható el a rendezés cipő-, lábbeli-motívuma, a cipőváltás, letaposott cipősarok, cipőből kilépés, mezítláb járás, harisnyátlanság, zoknitlanság fontossága, jelentésessége. Tihanyi Ildi m. v., az egyébként mindenestül elsőrangút produkáló jelmeztervező is leginkább a lábbelikre irányítja a figyelmet. Az emberi testek felvégén, a fejen Vég Attila haj- és maszkmester oly odaadóan munkálkodott, hogy az egyedi frizurák néha „le is vágják” a fejet).
Hajhálóba fogott kontyának, e groteszk koronának köszönhetően Szirtes Ági Vinczéné nevezetű vicénéje ugyancsak majdhogynem külön fej és külön test. Keményen, burkolt fenyegetéssel, a mondatokat aprítva kezdi és kis fokonként, már-már közömbösen, tetteire és a következményekre látszólag ügyet sem vetve még keményíti az Oszlopos Simeonban eredetileg elképzelhetetlenül rút banyának titulált, itt viszont még a szexussal is aktívan kacérkodó, emberszabású gonosz jellemzését. Szirtes kitűnt már számos ennél sokkal jelentékenyebb alakításával, ám ez a primitív, tagolt, kissé beszűkített-leegyszerűsített – és semmiképp sem külsőségekből kiinduló – démonikusság ad rétegzettebb tartalmat az előadásnak, ő az este metronómja. Pontosabban a végeérhetetlen ide-oda, Kis János és Vinczéné párbaja, melyet előbbi hatalmas, folyton újuló vehemenciával, utóbbi időtlen rutinnal vív, miközben egymás szövetségesei is a nagybetűs Rossz szolgálóiként. Az egészében vegyes benyomást keltő, bemutatásának mai indokoltsága mellett nemigen érvelő dráma legjobb jelenetei másfelől azok, amelyekben Szirtes egyedül cserkészi be Kis lakását, ahová takarítónőként és ártó szellemként szabad bejárása van, s különféle módokon működésbe hozza a terepet és tárgyakat. Például ő, a hírhedten büdös személy (aki büdösbogarak eltaposásával tudatosan teszi átmenetileg lakhatatlanná a betelepülő Megaiék szobáját) Gothárnál szagmániás, szagfetisiszta: amit lehet, az orrával is birtokba vesz. Ötvös és Szirtes eltérő játékmódja kedvező inspiráció a másik számára, bár nagy duó nem válik belőlük (amire pedig volt példa hajdan a Madách Színház stúdiójában vagy Kaposvárott). Az ellenerők ebbe a viszonylatba is beleszólnak. Gothár kommentáltatja Ötvös piknikus alkatát. Vinczéné Sarkadinál negyven évvel ezelőtt „esetleg lefeküdt volna” Kissel, a Kamrában az is elhangzik: „negyven kilóval ezelőtt”. 
Ötvös András, Szirtes Ági, Kocsis Gergely
Ötvös András, Szirtes Ági, Kocsis Gergely. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Végítéletként Kis János feje ugyancsak elválhatna nyakától. Gothár Péter a gyilkos eszközt nem a falról lekapott tőrben találja meg: a címerparódiaként sokáig a díszlet zugában várakozó sarló és kalapács sarlójával vág halálosat a férfi nyaki erére a többszörös megtipratásától önkívületbe zuhant Zsuzsi. Ez ugyanúgy elismeréssel honorálható záró fordulat, mint az, hogy – dramaturgi és/vagy rendezői szövegmódosításként – mindkét rész az „Istenem!” szóval ér véget a „Lássuk, Uramisten…” mottójú színműben. (Elsőre Zsuzsi eksztatikus, másodjára Mária gyász-sóhajaként.) Mintha ezzel a hangsúlyok a sötét történelemről az elhibázott teremtésre gördülnének át, a káromlás a hiábavaló fohászba váltana.
A didaktikus utolsó, „megtérési” kép elhagyása helyénvaló (noha ennek szövege önálló életre kelt, mert egy Németh László-i morális intelem részleges átvétele az Iszonyból), és a szünetben még igencsak kedvetlen néző 21.45-kor a csalódottság mellett élménymozaikokat is vihet haza magával. Ám ahogy a sokféle alkoholt felemésztő színjátékban az egyik üveg bort jellemzi a címszereplő, úgy jellemezhető a premier is: „Ez nem bor, legfeljebb borízű, borszagú, borállagú…”
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek