Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZÁZ HÍRES REGÉNY

Az ötvenedik maribori színházi fesztiválról
2015. nov. 8.
Az szlovéniai Mariborban idén rendezték az ötvenedik Borstnik Fesztivált – ez az ő POSZT-juk, vagyis hát nem egészen. Az egyik különbség, hogy számos külföldi színházi szakember volt jelen, Oroszországtól Puerto Ricóig. Meg én is. CSÁKI JUDIT BESZÁMOLÓJA.

Jelenet a Kastély című előadásból. Peter Uhan felvétele.
Jelenet a Kastély című előadásból. Peter Uhan felvétele.

Szlovénia kicsi ország, húszezer négyzetkilométerén Budapestnyi, kétmillió ember él. Van nekik három darab nemzeti színházuk: egy Ljubljanában, a fővárosban, egy Mariborban, és egy az olasz határon lévő Nova Goricában. Ezeket a kulturális minisztérium – mert ilyen is van, a miniszter pedig nő – tartja fenn. Van kilenc önkormányzati színházuk, ezeket kisebb részben a helyi önkormányzat, nagyobb részben az állam finanszírozza. A szlovén független színházak – köztük a produkciós házak és a mindig változó, független csapatok – mostanában sanyarú helyzetben vannak: a törvény által garantált tíz százalékos részesedésük a színházi büdzséből egyre kevesebbnek bizonyul. (Nálunk ugye, mint ez köztudott, arra szerveződött annak idején a Teátrumi Társaság, amelyet most sokan szeretnek szakmai színházi szervezetnek nevezni, hogy ezt a bizonyos kötelező százalékos arányt kivetesse a törvényből. Ki is vetette.)

Ha egymásra vetítjük az adatokat, az egy főre eső színházak tekintetében nagyjából ugyanúgy állunk. Valószínűleg a fesztiválok aránya is hasonló; ahogy Amelia Kraigher kritikus, a Borstnik Fesztivál versenyprogramjának és kísérőprogramjának válogatója (igen, ő egyedül válogatta az egészet, és őt pedig a fesztivál igazgatója, Alja Predan „válogatta”, már tavaly is) elmondta, Szlovénia a fesztiválok országa; nyilván turisztikai szempontok is szerepet játszanak abban, hogy koncentrált kulturális eseménysorozatok vannak, minden művészeti ágban, egymás után.

Jelenet a Bovaryné című előadásból. Jaka Varmuz felvétele.
Jelenet a Bovaryné című előadásból. Jaka Varmuz felvétele.

A Borstnik Fesztivál igen rangos; a versenyprogram és a mi off-programunkhoz hasonlítható kísérőprogram mellett van egy showcase is – nagyjából olyasmi, mint amilyen nálunk is volt már több ízben, persze, nem a POSZT keretében, dehogy; a külföldi közönség figyelmére számot tartható előadásokat kínálják producereknek, fesztivál-válogatóknak, kritikusoknak. És van még egy programsorozat, a Bridges (Hidak), amelyben külföldi előadások szerepelnek, idén például a Forte Társulat és a Szkéné közös produkciója, a Horváth Csaba rendezte  A nagy füzet volt az egyik. „Állva tapsoltak, akkora siker volt”, meséli a fesztivál igazgatója, Alja Predan.

Úgy alakult, hogy az idei versenyprogram hangsúlyos részét képezték olyan előadások, amelyek a világirodalmi kánon kimagasló regényeiből készültek: Kafka Kastélya, Flaubert Bovarynéja és Thomas Mann Varázshegye mind ott volt a színpadon, első látásra megannyi képtelenség.

Mondom ezt, noha tudom, hogy mindegyikből számos színpadi adaptáció készült már; egyikből-másikból igazán jót is láttam.

A Kastélyt a Ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház előadásában mutatták be – általánosan hangoztatott vélemény szerint ez a legjobb színház Szlovéniában. Janusz Kica rendezésében minden esetre egy valóban kiváló karban és színészi állapotban lévő társulatot látunk, amely otthonos az ensemble-játékban, és tagjai képesek kiemelkedő alakítást nyújtani. Például a K.-t játszó Branko Šturbej, aki odateszi elénk a világban elveszett, semmiben lebegő kisembert. Amikor földmérőként megérkezik a faluba, még diktafonba dokumentálja, amit lát és tapasztal, még ott lebeg szeme előtt a cél, hogy találkozzon a Kastély lakójával és mérje a földet, ahogy az egy földmérőhöz illik. Aztán ahogy sodortatik az emberek közt, lassan elmarad a diktafon és a dokumentálás, lanyhul az ambíció is. Nincsen mögötte az a bizonyos „kafkai nyomasztás” – kissé zavaró, hogy nem tudtam eldönteni, vajon a rendező szándékosan hagyta el annak a bizonyos kastélynak a mindent átható, rejtélyes meghatározó erejét; tény, hogy K. története inkább egy ismeretlen világban való, derűsen szemlélhető csetlés és botlás, semmint félelmetes kiszolgáltatottság.

Jelenet a Varázshegyből. Peter Uhan fotója.
Jelenet a Varázshegyből. Peter Uhan fotója.

Az előadás előterében ráadásul K. és Frida szerelmi története áll. K. ugyan időről időre megjegyzi, hogy feltétlenül beszélnie kellene Klammal, de számára is, számunkra is sokkal fontosabb ennél a Fridával való bonyodalmas kapcsolat, amelynek ráadásul két klasszikus clown szemtanúja is van: Jeromos és Barnabás. Elvben a földmérő segédei lennének ők, de mivel nincs földmérés, nem kell segéd sem; maradnak hát koloncok a bimbózó kapcsolaton, aztán a végén Jeromos többre is viszi… Frida szerepében Polona Juh szépen, árnyaltan bont ki egy bonyolult, szomorú sorsot, majd veti bele magát őszintén és kétségbeesett reménykedéssel a K. iránti szerelembe; a végén persze győz a láthatatlan és jobbára érzékelhetetlen „kastély” odafönt, és Frida visszalép oda, ahonnan elindult, a kiszolgáltatottságba.

Érdekes, hatásos előadás volt ez, noha Kafka legföljebb a furán összehordott díszletben volt jelen, melynek meghatározó eleme a színpad hátsó közepén terpeszkedő fehér emelkedő, sísáncra emlékeztető objektum, körülötte pedig őzike és róka, huzalok és szekrény, időnként behalad egy pianínó is. De egy szép-szomorú szerelmi történetet kaptunk azért.

Az epika, a világirodalom legjobb történetei örökkön-örökké és egyfolytában birizgálják a színházi népség fantáziáját: kihívást látnak abban, hogy a par excellence epikát drámává mozdítsák a színpadon. A prózai világ olykor hagyja magát, máskor nem. A siker a tapasztalataim szerint azon múlik, hogy a rendező – és az adaptáló úgy általában, legyen az dramaturg vagy író, vagy maga a rendező – mennyire tud elszakadni a regénytől, illetve mennyire találja el a tapadás-elszakadás kényes egyensúlyát. A regény világteremtő erejéről nyilván a színpad sem mondhat le, de a saját eszközeivel kell azt létrehoznia. A történet szimpla dramatizálása mindig kevés; a párbeszédbe oltott leírásokból nem lesz dráma.

Szolgák. Luca Quaia felvétele
Szolgák. Luca Quaia felvétele

A Bovaryné című előadásban lett dráma – nem épp ott és abból, ahogy a regényben, de mondom, nem is ez az elvárás. A Nova Goricai Szlovén Nemzeti Színház produkciója afféle társasági szalonzenéléssel kezdődik; Bovaryné a zongoránál ül, Charles, a férje énekel, Léon-Rodolphe dobol (persze, ekkor még nem tudjuk, hogy ki kicsoda). Egyébként a maribori színház kisebbik termének színpadán vagyunk a játszókkal együtt, a jelzésszerű díszlet háttere a klasszikus stílben épített nézőtér.

Mintha csak beavató színházi előadáson lennénk, a pap jelmezébe bújt színész (több szerepet is felvillant majd) elmeséli nekünk, ki volt, s hogyan élt Bovary Emma. Vagyis hagyományos narrátorként elmondja a történetet, bemutatja a szereplőket; az ő interpretációjában Emma „megvetésre méltó, bűnös nő”, a férje viszont „áldott jó ember”. Mialatt beszél, Emma a kanapén ül, Charles viszont egy alacsony kisszéken. Amikor Emma átveszi a szót, távolságtartón, reflektáltan beszél önmagáról, vagyis a regényalakról – és szép lassan kirajzolódik egy másik narratíva. A fiatal lányé, aki valóban beleszeret az apja lábtörését ellátó orvosba, illetve abba, amit belévetít: a szabadulás, a boldog élet lehetőségébe. És ami még fontosabb: a férfi igazán, őszintén csodálja és imádja őt. Anna Hadžialjević alakításában megjelenik az a furcsa keverék, ami Emmát jellemzi: a szenvedélyes keresés és a sodródás elegye. Charles, a férj konstans jelenléte a színen lehetőséget ad Gorazd Jakomininek arra, hogy érzékenyen, legtöbbször szöveg nélkül megjelenítse a férj drámáját, aki mindennel együtt és mindennek ellenére kétségbeesetten imádja asszonyát. Ülve a kisszéken, vagy idegesen járkálva, mialatt kibomlik Emma és Rodolphe, vagy Emma és Léon szerelme, és végül a földön ülve, ölében tartva halott feleségét, a szenvedés elhozza számára a szívmegállást, a megváltó halált.

Yulia Roschina rendezése stúdiószínházi elevenséget, a spontaneitás feszültségét hozza létre az egyszerre szűkös és tágas térben. Vagyis egy drámai előadást.

Európa
Európa, Monológ Kurázsi mamának és gyermekeinek. Peter Uhan fotója.

Thomas Mann Varázshegyét ugyancsak a Ljubljanai Nemzeti Színház társulata adta elő, Mateja Koležnik rendező bicskája azonban beletört a vállalkozásba. Azt a bizonyos fenti világot és az ott élő különös alakokat nemigen sikerült életre kelteni, és maga Hans Castorp sem volt képes afféle útikalauzként összekötni a nézőteret a játéktérrel. A monumentális díszlet – hatalmas guruló félcső-rendszer, amely hol megannyi ágy, hol hirtelen megjelenésre és eltűnésre alkalmas takaróelem – részint akadálya a játéknak, részint maga is túl erősen „játszik”. Mondatok és monológok hangzottak el szó szerint a regényből, helyzetek nemigen kerültek köréjük, vagyis sem konfliktus, sem atmoszféra nem született. Madame Chauchat eleven szimbólumként való vonulása pedig kifejezetten fájdalmas volt… Az epika legyűrte a színházat.

A horvát drámaíró, Ivana Sajko viszont legyűrte a mitológiát: Európa, Monológ Kurázsi mamának és gyermekeinek című darabjában Európa a mi karakteres és energikus kontinensünk. A darab elején egy emelvény tetején ülve hosszú monológban „számol el” szerelmével, a Tábornokkal, aki egész életében a háborút hajszolta, s ha néha hazatalált, hát a fáradtságát és unalmát hozta, egy újabb harc előtt. Szép lassan kiüresítette az életüket, pokollá tette a hétköznapjaikat, és ő, Európa most véget vet ennek. Felmondja az egyenlőtlen szövetséget. Indulatos kérdőjelet biggyeszt nemcsak Zeusz és Európa mitologikus meséje és Brecht Kurázsi mamájának végeérhetetlen és egyre értelmetlenebb vonszolódása mögé, hanem – nem nehéz kihallani – a kortársi, demokratikusnak tudott (vagy óhajtott) körülmények okozta problémák mellé is. Ül Európa odafönt a magasban – Barbara Cerar brutális erővel, nyers gesztusokkal dolgozik –, a színpad előterében pedig három fiú és két lány ugyancsak sprőd zenés performance-szal olykor megszakítja, olykor nyomatékosítja a szövegét. Lassan összefonódik a fent és a lent: hatásos vágtába torkollik a produkció. Európa szerintem megmenekül…

A maribori színházi fesztivál félszázados múltja komoly teljesítmény – az meg még komolyabb, hogy a szlovén kultuszminisztérium és az önkormányzat kötelezettséget vállalt a folytatásra. Anyagit, mármint.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek