Jelenet a Kastély című előadásból. Peter Uhan felvétele. |
Szlovénia kicsi ország, húszezer négyzetkilométerén Budapestnyi, kétmillió ember él. Van nekik három darab nemzeti színházuk: egy Ljubljanában, a fővárosban, egy Mariborban, és egy az olasz határon lévő Nova Goricában. Ezeket a kulturális minisztérium – mert ilyen is van, a miniszter pedig nő – tartja fenn. Van kilenc önkormányzati színházuk, ezeket kisebb részben a helyi önkormányzat, nagyobb részben az állam finanszírozza. A szlovén független színházak – köztük a produkciós házak és a mindig változó, független csapatok – mostanában sanyarú helyzetben vannak: a törvény által garantált tíz százalékos részesedésük a színházi büdzséből egyre kevesebbnek bizonyul. (Nálunk ugye, mint ez köztudott, arra szerveződött annak idején a Teátrumi Társaság, amelyet most sokan szeretnek szakmai színházi szervezetnek nevezni, hogy ezt a bizonyos kötelező százalékos arányt kivetesse a törvényből. Ki is vetette.)
Ha egymásra vetítjük az adatokat, az egy főre eső színházak tekintetében nagyjából ugyanúgy állunk. Valószínűleg a fesztiválok aránya is hasonló; ahogy Amelia Kraigher kritikus, a Borstnik Fesztivál versenyprogramjának és kísérőprogramjának válogatója (igen, ő egyedül válogatta az egészet, és őt pedig a fesztivál igazgatója, Alja Predan „válogatta”, már tavaly is) elmondta, Szlovénia a fesztiválok országa; nyilván turisztikai szempontok is szerepet játszanak abban, hogy koncentrált kulturális eseménysorozatok vannak, minden művészeti ágban, egymás után.
Jelenet a Bovaryné című előadásból. Jaka Varmuz felvétele. |
A Borstnik Fesztivál igen rangos; a versenyprogram és a mi off-programunkhoz hasonlítható kísérőprogram mellett van egy showcase is – nagyjából olyasmi, mint amilyen nálunk is volt már több ízben, persze, nem a POSZT keretében, dehogy; a külföldi közönség figyelmére számot tartható előadásokat kínálják producereknek, fesztivál-válogatóknak, kritikusoknak. És van még egy programsorozat, a Bridges (Hidak), amelyben külföldi előadások szerepelnek, idén például a Forte Társulat és a Szkéné közös produkciója, a Horváth Csaba rendezte A nagy füzet volt az egyik. „Állva tapsoltak, akkora siker volt”, meséli a fesztivál igazgatója, Alja Predan.
Úgy alakult, hogy az idei versenyprogram hangsúlyos részét képezték olyan előadások, amelyek a világirodalmi kánon kimagasló regényeiből készültek: Kafka Kastélya, Flaubert Bovarynéja és Thomas Mann Varázshegye mind ott volt a színpadon, első látásra megannyi képtelenség.
Mondom ezt, noha tudom, hogy mindegyikből számos színpadi adaptáció készült már; egyikből-másikból igazán jót is láttam.
A Kastélyt a Ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház előadásában mutatták be – általánosan hangoztatott vélemény szerint ez a legjobb színház Szlovéniában. Janusz Kica rendezésében minden esetre egy valóban kiváló karban és színészi állapotban lévő társulatot látunk, amely otthonos az ensemble-játékban, és tagjai képesek kiemelkedő alakítást nyújtani. Például a K.-t játszó Branko Šturbej, aki odateszi elénk a világban elveszett, semmiben lebegő kisembert. Amikor földmérőként megérkezik a faluba, még diktafonba dokumentálja, amit lát és tapasztal, még ott lebeg szeme előtt a cél, hogy találkozzon a Kastély lakójával és mérje a földet, ahogy az egy földmérőhöz illik. Aztán ahogy sodortatik az emberek közt, lassan elmarad a diktafon és a dokumentálás, lanyhul az ambíció is. Nincsen mögötte az a bizonyos „kafkai nyomasztás” – kissé zavaró, hogy nem tudtam eldönteni, vajon a rendező szándékosan hagyta el annak a bizonyos kastélynak a mindent átható, rejtélyes meghatározó erejét; tény, hogy K. története inkább egy ismeretlen világban való, derűsen szemlélhető csetlés és botlás, semmint félelmetes kiszolgáltatottság.
Jelenet a Varázshegyből. Peter Uhan fotója. |
Az előadás előterében ráadásul K. és Frida szerelmi története áll. K. ugyan időről időre megjegyzi, hogy feltétlenül beszélnie kellene Klammal, de számára is, számunkra is sokkal fontosabb ennél a Fridával való bonyodalmas kapcsolat, amelynek ráadásul két klasszikus clown szemtanúja is van: Jeromos és Barnabás. Elvben a földmérő segédei lennének ők, de mivel nincs földmérés, nem kell segéd sem; maradnak hát koloncok a bimbózó kapcsolaton, aztán a végén Jeromos többre is viszi… Frida szerepében Polona Juh szépen, árnyaltan bont ki egy bonyolult, szomorú sorsot, majd veti bele magát őszintén és kétségbeesett reménykedéssel a K. iránti szerelembe; a végén persze győz a láthatatlan és jobbára érzékelhetetlen „kastély” odafönt, és Frida visszalép oda, ahonnan elindult, a kiszolgáltatottságba.
Érdekes, hatásos előadás volt ez, noha Kafka legföljebb a furán összehordott díszletben volt jelen, melynek meghatározó eleme a színpad hátsó közepén terpeszkedő fehér emelkedő, sísáncra emlékeztető objektum, körülötte pedig őzike és róka, huzalok és szekrény, időnként behalad egy pianínó is. De egy szép-szomorú szerelmi történetet kaptunk azért.
Az epika, a világirodalom legjobb történetei örökkön-örökké és egyfolytában birizgálják a színházi népség fantáziáját: kihívást látnak abban, hogy a par excellence epikát drámává mozdítsák a színpadon. A prózai világ olykor hagyja magát, máskor nem. A siker a tapasztalataim szerint azon múlik, hogy a rendező – és az adaptáló úgy általában, legyen az dramaturg vagy író, vagy maga a rendező – mennyire tud elszakadni a regénytől, illetve mennyire találja el a tapadás-elszakadás kényes egyensúlyát. A regény világteremtő erejéről nyilván a színpad sem mondhat le, de a saját eszközeivel kell azt létrehoznia. A történet szimpla dramatizálása mindig kevés; a párbeszédbe oltott leírásokból nem lesz dráma.
Szolgák. Luca Quaia felvétele |
A Bovaryné című előadásban lett dráma – nem épp ott és abból, ahogy a regényben, de mondom, nem is ez az elvárás. A Nova Goricai Szlovén Nemzeti Színház produkciója afféle társasági szalonzenéléssel kezdődik; Bovaryné a zongoránál ül, Charles, a férje énekel, Léon-Rodolphe dobol (persze, ekkor még nem tudjuk, hogy ki kicsoda). Egyébként a maribori színház kisebbik termének színpadán vagyunk a játszókkal együtt, a jelzésszerű díszlet háttere a klasszikus stílben épített nézőtér.
Mintha csak beavató színházi előadáson lennénk, a pap jelmezébe bújt színész (több szerepet is felvillant majd) elmeséli nekünk, ki volt, s hogyan élt Bovary Emma. Vagyis hagyományos narrátorként elmondja a történetet, bemutatja a szereplőket; az ő interpretációjában Emma „megvetésre méltó, bűnös nő”, a férje viszont „áldott jó ember”. Mialatt beszél, Emma a kanapén ül, Charles viszont egy alacsony kisszéken. Amikor Emma átveszi a szót, távolságtartón, reflektáltan beszél önmagáról, vagyis a regényalakról – és szép lassan kirajzolódik egy másik narratíva. A fiatal lányé, aki valóban beleszeret az apja lábtörését ellátó orvosba, illetve abba, amit belévetít: a szabadulás, a boldog élet lehetőségébe. És ami még fontosabb: a férfi igazán, őszintén csodálja és imádja őt. Anna Hadžialjević alakításában megjelenik az a furcsa keverék, ami Emmát jellemzi: a szenvedélyes keresés és a sodródás elegye. Charles, a férj konstans jelenléte a színen lehetőséget ad Gorazd Jakomininek arra, hogy érzékenyen, legtöbbször szöveg nélkül megjelenítse a férj drámáját, aki mindennel együtt és mindennek ellenére kétségbeesetten imádja asszonyát. Ülve a kisszéken, vagy idegesen járkálva, mialatt kibomlik Emma és Rodolphe, vagy Emma és Léon szerelme, és végül a földön ülve, ölében tartva halott feleségét, a szenvedés elhozza számára a szívmegállást, a megváltó halált.
Yulia Roschina rendezése stúdiószínházi elevenséget, a spontaneitás feszültségét hozza létre az egyszerre szűkös és tágas térben. Vagyis egy drámai előadást.
Európa, Monológ Kurázsi mamának és gyermekeinek. Peter Uhan fotója. |
Thomas Mann Varázshegyét ugyancsak a Ljubljanai Nemzeti Színház társulata adta elő, Mateja Koležnik rendező bicskája azonban beletört a vállalkozásba. Azt a bizonyos fenti világot és az ott élő különös alakokat nemigen sikerült életre kelteni, és maga Hans Castorp sem volt képes afféle útikalauzként összekötni a nézőteret a játéktérrel. A monumentális díszlet – hatalmas guruló félcső-rendszer, amely hol megannyi ágy, hol hirtelen megjelenésre és eltűnésre alkalmas takaróelem – részint akadálya a játéknak, részint maga is túl erősen „játszik”. Mondatok és monológok hangzottak el szó szerint a regényből, helyzetek nemigen kerültek köréjük, vagyis sem konfliktus, sem atmoszféra nem született. Madame Chauchat eleven szimbólumként való vonulása pedig kifejezetten fájdalmas volt… Az epika legyűrte a színházat.
A horvát drámaíró, Ivana Sajko viszont legyűrte a mitológiát: Európa, Monológ Kurázsi mamának és gyermekeinek című darabjában Európa a mi karakteres és energikus kontinensünk. A darab elején egy emelvény tetején ülve hosszú monológban „számol el” szerelmével, a Tábornokkal, aki egész életében a háborút hajszolta, s ha néha hazatalált, hát a fáradtságát és unalmát hozta, egy újabb harc előtt. Szép lassan kiüresítette az életüket, pokollá tette a hétköznapjaikat, és ő, Európa most véget vet ennek. Felmondja az egyenlőtlen szövetséget. Indulatos kérdőjelet biggyeszt nemcsak Zeusz és Európa mitologikus meséje és Brecht Kurázsi mamájának végeérhetetlen és egyre értelmetlenebb vonszolódása mögé, hanem – nem nehéz kihallani – a kortársi, demokratikusnak tudott (vagy óhajtott) körülmények okozta problémák mellé is. Ül Európa odafönt a magasban – Barbara Cerar brutális erővel, nyers gesztusokkal dolgozik –, a színpad előterében pedig három fiú és két lány ugyancsak sprőd zenés performance-szal olykor megszakítja, olykor nyomatékosítja a szövegét. Lassan összefonódik a fent és a lent: hatásos vágtába torkollik a produkció. Európa szerintem megmenekül…