Bár ha jobban belegondolok, elég régen voltak már azok az idők, amikor a néző bármit elhitt Johnny Deppnek. Elhitt, mert jó volt nézni, ahogy komolyan veszi a figurát, és nem csak a maszkmesterek végeztek jelentős munkát. Ripacs volt, hogyne, de nem hiszem, hogy sokakat érdekelt ez, amikor a legértelmetlenebb filmet is értelmessé lehetett tenni Johnny Deppel. Vagy legalábbis elhitetni, hogy értelmes filmet látunk. 

Hogy, mondjuk, Tim Burton szürreális látomása nem is olyan ostobaság, a Charlie és a csokigyár igenis élvezetes, és elsősorban azért, mert játszik benne egy fickó, akit Johnny Deppnek hívnak. Ez tényleg elég régen volt, 2005-ben, és azóta mintha megállt volna az idő, a mindig bevethető színész továbbra is bevethető maradt, csak éppen azt bizonyította, hogy már egyáltalán nem az adott karaktert játssza, hanem Johnny Depp játssza Johnny Deppet. Ami olykor működött is, de az ember általában azt érezte, hogy minden csak modorosság.

Nézem a Fekete misét, és megint ezt érzem: elmúltak azok az idők, amikor erre a színészre lehetett építeni egy filmet, és ezzel megúszni, hogy normális forgatókönyvet kelljen írni. Pedig az alkotóknak most nem is lett volna olyan nehéz dolga, mivel igaz történeten alapul a cselekmény, csak el kellene mesélni, amit ők már elolvastak. Történetesen az ír származású amerikai gengszter, James Whitey Bulger életét, a nagy stikliket, a még nagyobb gyilkosságokat, és azt, hogy akármennyire is körüllengi valamiféle romantika a gengsztereket, azért ők gyilkosok, akiket illik börtönbe zárni. Csak ezek a dolgok nem történnek meg, mert a rendező, Scott Cooper bőven elégnek érezte, ha van egy Johnny Depp, aki eljátssza Whitey Bulgert.

Tévedett, ugyanis semmi sem tudja elfedni, hogy alapvető problémák vannak a filmmel kapcsolatban, amely azzal sincs tisztában, mire is szeretne koncentrálni. Persze, a kétórás játékidő voltaképpen elég lehetne arra, hogy ne csupán Bulger történetét mondja el, hanem a gyerekkori barátjáét, Connolly ügynökét is. Meg a testvéréét. Meg a mamelukjaiét. Azonban mégsem elég: mindenről van szó, de igazából semmiről. Maradunk a felszínen, így viszont a legfontosabb motivációk nem derülnek ki, annyira kusza a cselekmény, hogy másfél óráig tart, mire rájön az ember, hogy az a bizonyos Angiulo, aki ellen folyik a harc, az olasz-amerikai maffia vezére. Csak az nem világos, miért emlegetik annyit, amikor teljesen irreleváns figura.

Azt hiszem, pontosan azért, amiért folyton újabb nevekkel dobálóznak: az alkotóknak sem volt jobb ötletük. Percenként hallunk új karakterekről, és úgy tűnhet, mintha nagyon is komoly dolgokról volna szó, csak éppen az nem érti, aki nem figyelt eléggé. És ebben az értelemben tökéletes alkotás a Fekete mise: elhiteti, hogy szövevényes és összetett cselekménye van, ahol minden név számít, és a kedves néző elbambult, ezért magára vethet, amikor nem érti, miről van szó. A helyzet közben mégiscsak az, hogy ami a film háromnegyedében elhangzik, annak nagyjából semmi jelentősége nincs, minden csak időhúzás, hogy elérjünk a befejezésig, ahol levonhatjuk az egyszerű kis tanulságot, ami mellé most az a kiegészítés társul, hogy ezért igazán nem érte meg a két óra.

Nyilván nem panaszkodna ennyit az ember, ha a Fekete mise teljesítené azt, ami nem nagy elvárás egy akciófilmtől: akciófilm lenne. Ha képes volna meglepni, és elhitetni, hogy veszélyes egy világ ez, nem csak heccből üldözi az FBI Bulgert. Ha nem az volna az egyetlen értékelhető próbálkozás, amikor az egyik fickó hátulról lelövi a társát. Bele lehet borzongani, de ezt is elsősorban az operatőrnek köszönhetjük. És az sem volna rossz dolog, ha a dialógusok közelítenének a valósághoz, ha a káromkodások nem öncélúan jönnének egymás után. Szóval: nem volna rossz dolog, ha nem ennyire egyértelműen állítaná a film, hogy tényleg csak azért van, hogy Johnny Depp szerepelhessen egyet.

Szerepel is, de azt a konklúziót hagyja maga után, hogy az elmúlt évekhez képest semmi sem változott, ő már nem a karaktert játssza, hanem az egykori önmagát. Lehet ájuldozni, hogy megint mennyire megváltozott, és lehet gratulálni a sminkeseknek ezért. Ennél többről nem igazán beszélhetünk: nem látjuk a dilemmáit, mert hát nincsenek is, ha fordulat következne a jellemében, akkor gyorsan ugrunk pár évet az időben, nehogy véletlenül mutatni kelljen a változást. Színészfilmet nézünk, és valamit tényleg kezdeni kellene a főhőssel, szeretni vagy gyűlölni, de semleges nem maradhatna. Csak egyszerűen nem megy, mert azok a pillanatok, amikor közelebb kerülnénk hozzá, el vannak sumákolva, átlépünk rajtuk. Így ez a két óra leginkább arról szól, hogy Johnny Depp megint beöltözhetett, neki kicsit előbb jött a farsang. Hogy ez nekünk miért jó, ne kérdezzék.

 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.